2013. június 26., szerda

7. Scott

Szasztok!
Na most tudjuk hogy ne mgyűlt össze a 3 komi ebből pedig azt vesszük le hogy nem nagyon érdekel titeket a blog hogy kérdéseket tegyetek fel. Így most felmerült hogy nem tartjuk meg a ustreamet. De megfogjuk mert kaptunk egy e-mailt Annabelltől és nekünk már csak az az egy olvasó is sokat számít. Szal az időpont még nem fix de majd szólok és linkelek. De most akkor. Tudom hogy Carter szemszögének ezúttal semmi köze Jevéhez ezért a kövi rész csak Carter szemszögéből lesz. De nah hagylak olvasni titeket.
puszi: Ashley és Kukorka.




Jev:
- Akkor mit csináljunk? – csapta össze Ally mosolyogva a tenyerét, amikor Kelleyt és engem talált a konyhában, miután felvonszoltuk a bőröndjeit.
- Nem tudom, de szerintem én ledőlök. – mondtam és már álltam fel, amikor Kelley megszólalt.
- Visszatolatsz, de azonnal! Meg se mozdultál, csak kiemelted a kocsiból a cuccát. – mondta és fenyegetően rám nézett. – Nekem kellett felcipelnem az emeletre.
- Örülj, legalább ezzel is edzed magad, hogy meg tudd tartani a többieket. – vontam meg a vállamat, és ahogy elhaladtam Ally mellett megragadta a pulcsim és visszarántott.
- Kelleynek igaza van… - kezdte.
- Köszönöm. – vágott közbe Kelley.
- És mivel régen voltam itt így már annyira nem emlékszem mi hol van – folytatta zavartalanul. – és megtehetnétek, hogy körbe vezettek. Úgyis maradok még egy jó darabig, kissé ciki lenne, ha nem ismerném a környéket.
- Tényleg, hogy hogy így hirtelen meglátogattál minket? – kérdezte hirtelen Kelley, mire Ally szája egy pillanatra megrándult, mintha gondolkodna.
- Hiányoztatok! – mosolyogta. – Na de miért állunk még itt, mozgás! – váltott hirtelen témát és az ajtó felé terelgetett minket, majd egy ’Clare elvittem a kölyköket!’ kiáltással becsukta maga után.
Elindultunk lefelé az utcán és, hogy megtörjük a kínos csendet Kelley Allyt faggatta az elmúlt 2 évről. Hogy mit csinált, hova utazott a nyáron, hogy vannak a keresztszüleink és még sok más felesleges dolgot. Ally pedig folyamatosan válaszolt, mintha előre felkészült volna rá és begyakorolta volna. És eközben folyamatosan hátra fele nézett, mintha ellenőriznél, hogy nincs ott semmi. Mit titkolhat előlem…előlünk? Amióta megérkezett olyan szokatlanul viselkedik. Amikor 2 éve láttam boldog és mosolygós volt, aki folyton előtt egy-egy poént, amin az egész társaság derült. Most pedig paranoiás lett, hogy folyamatosan ellenőrzi, hogy követi-e valaki.
- Ally minden rendben? – kérdeztem, amikor már vagy húszadszorra bámult vissza a ház irányába.
- Ja, persze. – mondta és zavartan megrázta a fejét. – És hogy megy a suli? – váltott megint hirtelen témát.
- Jól. – feleltük egyszerre Kelleyvel.
- És hogy vannak a haverok? Vagy jöttek újak a suliba? – érdeklődött tovább.
- Igen. – adtam rövid választ, majd Kelley kiegészítette az egészet a saját formájában.
- Egy lány. – kezdte. – Most érkezett, a neve Carter. Nagyon fura és bunkó egy lány, de perfektül beszél spanyolul és… - gondolom folytatta volna még a tesi órai ugrásával, majd a randi utáni eseményekkel és így tovább, amíg sikerülne kimerítenie az ’új osztálytárs’ témát.
- Elég lesz Kelley! – mondtam, mire elhallgatott.
- De Jev…
- De Jevet, és – gondolom – Allyt sem érdekli. – folytattam remélve, hogy végre elhallgat, és a délután további részében nem szólal meg.
- Jaj! – kiáltotta Ally, mire odakaptam a fejem. Ally a zsebét kotorászta, keresett valamit. – Otthon felejtettem a telefonom. Visszamegyek érte. – mondta és már elkezdett kocogni a házunk irányába.
- Ne kísérjünk el? – kiáltotta utána Keley.
- Nem kell! – kaptuk rá a választ. Kelley csak vállat vont és ment tovább. Ahogy beértünk a belvárosi részben, Kelley arról kezdett el beszélni, hogy milyen filmeket adnak a mozikba és, hogy melyeket nézzük meg. A suliról, hogy mennyire sajnálja, hogy vége a nyárnak, hogy a hajrálányokkal edzenek egy versenyre és készülnek a meccsekre. Én úgy tettem, ahogy szoktam, nyitott szemmel aludtam és sétáltam.
- Ja és ne feledd, hogy segítened kell a karnevál szervezésében, meg anyának…
- A miben? – torpantam meg, amikor elkaptam ezt a mondatát.
- Karnevál. Magicville. Magicville Karnevál. – tagolta, mintha egy 2 évesnek magyarázná.
- Ne már! – nyafogtam. – Minek kell megszervezni azt a nyamvadt karnevált. Felesleges.
- Azért, mert hagyomány.
- Ja, az hagyomány, hogy szegény gyenge gyerekeket dolgoztatják, amíg a szüleik részegre isszák magukat. WOW! Remek hagyomány. – szarkaztizáltam (XD van ilyen szó?-Kukorka).
- Csak te vagy gyenge. – mondta, majd megtorpant mintha átgondolná a dolgot. – Sőt, te nem gyenge, te lusta vagy. – mondta majd elégedetten mosolyogva ment tovább.
- Jaj, sziasztok! – hallottam meg egy nyávogós hangot mögülünk. Emily topogott oda magas sarkújában, és apró farmer sortjában (ősszel!) és spagetti pántos topjában. Szőke haját magasra feltűzte és úgy dobálta a haját ide-oda mintha egy kifutón sétálna végig. – Szia Kelley, szia Jev! – rebegtette felém a szempilláit, mikor odaért. – Erre jártunk a többiekkel és megláttalak titeket. Elmegyünk Latte kávézóba a srácokkal, nincs kedvetek velünk jönni? – mutatott hátra, ahol épp a haverjaim és Kelley hajrálány barátai röhögtek.
- Oké, én megyek! – válaszolta mosolyogva Kelley. Emily elégedetten bólintott, majd felém fordult és olyan tekintettel nézett rám, mintha ugyanilyen válaszra várna.
- Kösz, most ezt kihagyom. – válaszoltam, majd intettem neki és elindultam.
Azt se tudtam merre megyek, csak sétáltam, amikor meghallottam egy hangot. Nagyon ismerős hang volt, és biztos, hogy egy lányhoz tartozott. A hang irányába mentem, amit ahogy közeledtem egyre hangosabban hallottam a csendes utcán. Mellé társult még egy másik hang is, ami már inkább egy fiú hangjához hasonlított. Ahogy haladtam tovább a hangokhoz arcok is társultak, hát, vagyis egy ember arca. Cartert láttam meg épp egy másik sráchoz simulva. Így hát figyelve a további eseményeket, egy közeli fa mögé bújtam, és élveztem a showt.

Carter:

- Hiányoztam Angyalom? – kérdezte Scott egy borotvaéles pengét szegezve a nyakamnak.
- Nagyon berágnál ha azt mondanám, reméltem hogy meghaltál? – kérdeztem vissza majd csavartam egyet a karján, lehajoltam és szó szerint lerúgtam Scottot a fáról majd én is utána ugrottam. Az ütés erejétől kirepült a kezéből a tőr ő pedig nyöszörögve terült el a földön. Kettőnk közül én voltam az aki talpra érkezett és egy másodpernyi habozás nélkül halásztam ki a bicskámat a táskám első zsebéből. Ezért utáltam suliban harcolni. Ugyanis a fegyvereim mindig becsúsztak a táskám legaljára, így Scott simán feltápászkodott míg előkerítettem a tőrömet.
- Ez olcsó húzás volt Carter! – mondta és letörölte a vért a szája sarkából. Láttam ahogy elharapta a nyelvét és így az egész pofazacskója vérrel lett tele. ( Búza Börni + a pofazacskója igaz Kukorka? ) Furcsa módon Scottnak még ez is jól állt. Scott mindig helyes fiú volt, nem kellett semmit sem tennie érte mégis vastag izomréteg fedte a mellkasát. Szőke haja is mindig pontosan úgy állt ahogy kellett neki és abban a kifejezéstelen szürke szempárban volt valami sötét csillogás mai minden lányt megigézett. Scott ajkán folyamatosan ott ült egy gunyoros félmosoly ami csak felhívta a lányok figyelmét szája kecses ívére és az álla finom vonalára. Scott egy jó darabig engem is képes volt megigézni a puszta tekintetével…pechére, annak már jó ideje vége.
- Mondja ezt az aki akkor szegez kést a nyakamnak mikor egy fa tetején ülök. – vontam fel mindkét szemöldökömet mert hogy nem igazán értettem mi baja van azzal ha lelököm egy rohadt fáról miközben ő azon agyal épp hogy vágja át a torkomat. Scott halkan felnevetett és egyszerűen csak zsebre vágta a bicskáját.
- Nem akarlak megölni Carter. – jelentette ki még mindig mosolyogva, és felemelt kézzel mutatta hogy más fegyver nincs nála – A kés elővigyázatosság volt, mivel eléggé biztos vagyok benne hogy te habozás nélkül döfnéd a pengédet a szívembe.
- Tudod, hogy ok nélkül nem támadok másoknak. – néztem rá komolyan és ezt így is gondoltam. Lehet hogy furcsán hangzik ez egy védelmező szájából de sokkal jobban szeretek nyugiban ücsörögni mint pengét forgatva leszedni az emberek fejét és ezt Scott is nagyon jól tudta. Scott…bonyolult volt. Ezért volt az hogy még két évvel ezelőtt annyira felkeltette az érdeklődésemet Albanyban. Hayley és én nem mindig tudtuk azt a fiúról hogy a Sötétség egyik Őrzője. Eleinte azt hittük hozzánk tartozik és  ő is ugyanúgy elvesztette a szüleit mint én.
***
 - Conor? – léptem be az edzőterembe a bátyám után kutatva. Az aznap kiképzésem már vagy fél órája véget ért és Conor megígérte hogy hazavisz. Paul, az edzőnk aznap senkit sem kímélt. Kötelet mászatott velünk és eldöntötte hogy túl gyengék vagyunk ezért az edzés hátralévő részében, futás, fekvőtámasz, íjászkodás és egyéb harcművészetek vártak ránk. Mire végeztek a kiképzésünkkel minden tagom sajgott. Nem éreztem a karomat, izomláz volt a hasamban és sajgott a bokám, mert mikor leestem a kötélről szerencsétlenül érkeztem. Semmi mást nem akartam csak hazamenni végre. Ebben a pillanatban a mobilom pityegni kezdett. SMS Conortól.
Sajnálom húgi még vagy két óráig nem végzem itt. Menj Hayley-hez. Ha kész vagyok elmegyek érted. – Conor. 
Miért nem lepődöm meg hogy lemondta? Hatalmasat sóhajtva zsebre vágtam a telómat, levágtam magam az edzőterem sarkába és a tenyerembe temettem az arcomat. Elegem volt. Elegem volt a bátyámból, elegem volt ebből az egész védelmezősdiből, elegem volt a harcból, a bujkálásból, a színlelésből. Elegem volt az egész életemből.  Nem is emlékeztem mikor töltöttünk utoljára Conorral 10 percnél többet egy teremben. Ha pedig beszéltünk az csak azért volt mert közölni kellett hogy költözünk és pakoljak. És őszintén? Hiányzott a bátyám. És most, életemben először…hiányoztak a szüleim is. Soha sem ismertem őket, nem is emlékszem rájuk így nem tudtam miért hiányoznának. Végig ott volt nekem a bátyám és másra nem volt szükségem rajta kívül. De mostanában egyre elfoglaltabb, már nincsen rám ideje. Mindig megígéri hogy együtt töltjük a délutánt vagy elmegyünk moziba vagy valami de a vége mindig ugyanaz. ”Sajnálom Carter most nem érek rá, majd legközelebb”. Csak 12 éves voltam szükségem volt valakire. És nem Hayley egyáltalán nem ugyanaz. Soha életemben nem voltam ennyire magányos. Soha nem éreztem magam ennyire elveszettnek.
 - Carter? – a hang közvetlenül mellőlem jött. Hirtelen felpattantam és az övemen lógó tőrért nyúltam volna ha a jövevény nem kapja el a csuklómat a művelet közben. – Ne aggódj Carter, csak én vagyok.
- Scott? – kérdeztem enyhén meglepődve mire az említett vigyorogva kattintotta fel a lámpát.
- Személyesen és teljes életnagyságban. – mutatott végig magán. Scotty egy évvel volt idősebb nálam és mégis vagy egy fejjel magasabb volt. Szőkésbarna haját ezúttal hagyta lenőni így most szürkés szemébe lógott ami ilyen fénynél inkább tűnt világos kéknek. Ajkán halvány mosoly ült ahogy rám nézett majd rögtön el is komorodott miután jobban megvizsgálta az arcomat.
- Te sírtál? – erre persze rögtön az arcomhoz kaptam. Scott nem hazudott az arcom nedves volt. Rögtön elkezdtem letörölni a könnyeimet, utáltam sírni, főleg mások előtt. Gyengének tűntem tőle.
- Nem, nem. Én...- kezdtem a magyarázkodást ami biztosan valami sérülésről szólt volna és hogy csak egy kicsit megkönnyeztem de Scotty túl jól ismert már ahhoz hogy végighalhasson.
- Kérlek Carter kímélj meg mindkettőnket. – két lépéssel közelebb jött és mélyen a szemembe nézett. Így láthattam az apró ezüstpöttyöket az íriszében. – Conor miatt van igaz?
Már nem is fáradtam azzal hogy meglepődöm hogy ilyen gyorsan kitalálta mi bajom van.  Valahogy mindig tudta mi bánt. Vagy ennyire jól ismert vagy egész egyszerűen gondolatolvasó.
 - Már megint felültetett. Nem létezik hogy egy ember ennyire elfoglalt legyen. Tuti hogy csak engem akar lepattintani.  – kaptam a levegőbe a kezemet utána pedig visszaroskadtam a fal mellett jól bejáratott helyemre. Scott egy szomorú mosollyal az ajkán telepedett le mellém. Ez bárhogy is vesszük fura volt. Nem az hogy mosolyog persze, hiszen Scott mindig mosolyog. Hanem hogy szomorú, pláne az hogy miattam szomorú. Scott rendes volt és vicces és jóképű meg minden, de egy én központú egoista volt amit néha a javára is tudott fordítani. Sosem láttam még úgy hogy ne mosolygott vagy hogy akár szomorú lett volna.
- Biztos vagyok benne hogy nem direkt csinálja ezt Carter. A Védelmezők Rendje hatalmas válságban van és a bátyát, mint kiválasztott áll ennek az egésznek a közepén. – magyarázta a fiú olyan kedves hangon hogy akaratomon kívül is az arcomba szökött a pír.
- Tudom de… - kezdtem de mutatató ujját a számra téve elhallgattatott. 
- Semmi de Carter. Ez így van és pont. Ha lecsendesednek a kedélyek minden a régi lesz meglátod. – mondta még mindig mélyen a szemembe nézve – Higgy nekem.
Nem tudtam nem hinni Scottnak. Nem tudtam nem bízni benne és nem megnyugodni a szavaira. Bíztam benne és reméltem hogy úgy lesz ahogy mondjad. Halvány mosolyra húztam a számat mire leengedte az ujját és ő is elmosolyodott. Nem tudom honnan jött az ötlet. Nem tudom miért csináltam vagy hogy eszemnél voltam-e egyáltalán de hirtelen a mellkasába fúrtam az arcomat és olyan szorosan öleltem mintha csak attól félnék hogyha nem tartom meg kiszalad a karjaim közül. Egy másodperc sem telt bele mire Scott visszaölelt és az állát a fejemre támasztva kezdett el a tincseimmel játszani.
 - Köszönöm Scotty. – suttogtam egy idő után még mindig a mellkasának dőlve és egy jó ideig nem is szándékoztam elengedni. Jó volt tudni hogy mégsem vagyok teljesen egyedül.  Jó volt érezni hogy valaki törődik velem. Igazán törődik. És nem akartam lemondani erről – a Scott karjaiban rám törő – érzésről.
- Nem kell megköszönnöd. Ez csak természetes Angyalom. – súgta ő is mire összeráncolt szemöldökkel ránéztem.
- Angyalom?
- Talán nem tetszik? – vigyorgott kajjánul. Pontosan tudta hogy nincs semmi bajom ezzel a megszólítással. Angyalom. Mintha fontos lennék valakinek. Mintha törődnének velem…
***
Na jó fogalmam sincs hogy ez az emlék most hogy jön ide. Sehogy sem kapcsolódott a jelen szituációhoz. Persze azon a napon kezdett el Angyalomnak hívni és azon a napon kaptam valakit aki végre valahára figyelt rám és nem szart a fejemre. Scott az Albanyban lévő Internátusban nőtt fel mivel a szüleit…nos két változat van. Az egyik, amit kiskorunkban beadott nekünk hogy a szülei csatában haltak meg Albany mellett Syracuse-ban. A második pedig, amit kiderítettünk hogy ő ölte meg a szüleit. Nem tudjuk hogy hogyan vagy hogy miért de ő volt. Scott gyilkos, hazug és megbízhatatlan. Ezt nem szabad elfelejtenem. Gyorsan megráztam a fejemet hogy rendezni tudjam a gondolataimat és újra Scottra néztem. Nem, ez már nem az a fiú akibe anno…
 - Na, mi van Angyalom? Előtörtek az emlékek? – döntötte oldalra a fejét a fiú és a szemében veszedelmes fény villant.
- Mit keresel itt? – néztem rá kétkedőn miközben ő elindult felém – Annyi év után…miért most jöttél vissza?
Scott elsétált mellettem és mellkasát a hátamnak döntve megállt mögöttem. A hajamat egyik vállamról a másikra igazította és halkan belesúgott a fülembe:
 - Hiányoztál Angyalom. Ez nem elég indok? – majd egy puszit nyomott a vállam és a nyakam hajlatára.
- Elég volt. – jelentettem ki és kirántottam az övéből a tőrt majd felé fordulva a szíve főlé helyeztem azt.
- Nem úgy volt hogy a béke híve vagy Carter? – nem hiszem el. Hogy képes még így is gúnyolódni. Hiába is próbálnám tagadni. Voltak dolgok amikben Scott és én ugyanolyanok voltunk. Például, patthelyzetben hülye poénokkal próbáltuk elaltatni az ellenfél éberségét. De nem-nem, nem fordíthatja ellenem a saját fegyveremet. Nem hagyom neki.
- Tudom hogy megölted Collint. Ami azt jelenti hogy voltál Broken Arrowba, ami pedig az ország másik végében van.  És azt is tudom miért ölted meg. Collin és Hayley voltak az egyetlenek akik tudták hogy hol vagyok. Gondolom Hayley-t kerested de mikor nem találtad úgy gondoltad hogy Collin is jó lesz. Kiszedted belőle hogy hová vitt Conor aztán megölted hogy ne mondhassa el hogy ott jártál. De peched volt mert Hayley észrevett és ha most megölsz mindenki tudni fogja hogy te voltál. – hadartam el egy szuszra. Baromira idegesített hogy Scott folyamatosan vigyorog ezért nem tudtam mást tenni csak a képébe vágni mindent ami csak az eszembe jutott. De még így sem jutottam semmire mivel Scott hirtelen megragadta a csuklómat, elrántotta a tőrt a mellkasáról,  átszelte a kettőnk közt lévő távolságot majd ajkait keményen az enyémre tapasztotta. Szintre reflexszerűen viszonoztam a csókját és dobtam a földre a pengét hogy végre elengedje a csuklómat. Scott halkan felnyögött, a csípőmre csúsztatta a kezét majd óvatosan a fa törzsének nyomott. Én mindkét kezemet a mellkasán pihentetve csókoltam. Csak őt. Csak még egyszer. Csak most. Soha többet. Csak most az egyszer. Egy pillanatra megint 13 éves voltam és titokban csókolóztam Scottal az edzőterem mögött lévő tisztáson és csak reméltem hogy Conor nem azt a pillanatot választja arra hogy kiszóljon hogy menne. Tudtam hogy Conor nem engedné. Erkölcstelennek tartaná és el is költöznénk Albanyból. Ezúttal teljesen jogosan vádolna azzal hogy hazudtam neki. Hazugság. De mi van azzal a hazugsággal? Valaki hazudik. Scott? Nem, ő nem lehet. Hiszem akkor most nem csókolóznék vele a francia terem előtti udvaron. Na várjunk csak. A FRANCIA TEREM ELŐTT? CSÓKOLÓZOM? SCOTTAL?
- Megállt. – löktem el magamtól hirtelen amint tudatosult bennem a tény hogy nem vagyok többé 13 éves és hogy Scott nem az akinek akkor hittem És nem mellesleg egy réveteg kék szempár bámult pontosan arra amerre én álltam a francia terem felől.  Egy kék szempár ami nagyon ismerősnek tűnt. De honnan? Nem jutott eszembe.  A kék szemű fiú megrázta a fejét felhúzta a kapucniját és kicsit lejjebb csúszott a széken. Valamiért erre a látványra elszorult a szívem. De miért? Nem értettem. Nem emlékeztem.
- Minden rendben van Angyalom? Jól érzed magad? – kérdezte Scotty aggodalmasan.
- Persze. Mi baj lenne? Most mennem kell. – mondtam kicsit összezavarodva. El kellett tűnnöm Scott közeléből. Minél messzebbre. Miért? Scott sosem ártott nekem. Vagy igen? Collin! De mi van Collinnal? Megráztam a fejemet. Collin! Collin meghalt. Jól van, kapaszkodj ebbe az egy biztos dologba.  Ezt tanította Conor. Conor, ki az a Conor? Conor Lane. Lane, de miért olyan ismerős ez? Ki vagyok én? A nevem Carter. Carter Lane. Conor Lane a bátyám. A szüleim meghaltak mikor 2 éves voltam. Ez az folytasd,mondta akkor Conor, Sorolj olyan dolgokat amiket biztosra tudsz hogy kitisztuljon a fejed. A Védelmezők Rendjének tagja vagyok. A bátyám a Kiválasztott. Collin és Hayley a barátaim. Mindketten Broken Arrowban élnek. Collin meghalt. Megölték. Scott ölte meg! – ez az utolsó mondat végleg lezárta a gondolatmenetemet. A szívem biztosra mondta hogy Scott a felelős azért hogy Collin meghalt de az eszem azt mondta ez nem lehet igaz. Miért tenne ilyet? A fejem borzalmasan megfájdult ahogy a tudatmódosító harcolni kezdett az elmémmel. Emlékezni akartam. Úgy akartam emlékezni a dolgokra ahogy történtek. Ebben a pillanatban megszólalt a csengő és egy tucatnyi diák özönlött a folyósóra. A fejem zúgott, oldalról többen is belém jöttek és már az is kemény erőfeszítésembe került hogy állva tudjak maradni. És ha ez még nem lett volna elég belém jött a szürke kapucni srác.
- Hát gratulálok Carter. – mondta – Sikerült. Két srácot is behülyítettél egyszerre.
- Várj – ragadtam karon mire nem túl lelkesen visszafordult felém – Mi az hogy két srácot is hülyítek? Egyáltalán ismerlek én téged?
- Na nem! Ezt nem veszem be. – jelentette ki a srác . Pontosan tudod hogy ki vagyok Carter.
- Nem! Én…- kezdtem volna de egy hangos sikítás hangzott ki a tömegből.
- Carter! – megpördültem és egy nagyon ismerős barna hajú lány ugrott a nyakamba. – Hála az Angyalnak hogy jól vagy. Úgy aggódtam. Hol van Scott?
- Ki van hol? És...honnan ismerlek én téged? – néztem a lányra mert sehogy sem akart az eszembe jutni a neve.
- Carter ne szórakozz. Hayley vagyok. A barátnőd. – mondta a lány kicsit elhúzódva és összeráncolt szemöldökkel nézett rám.
- Hayley? – ismételtem. Ismerősen csengett de…kicsoda ő?
- Carter tényleg nem emlékszel? – szólalt meg a szürke kapucnis srác is. Ja hogy ő még mindig itt van?
- Nem. Én..
- Carter hol van Scott, Mit adott neked?
- Ki az a Scott.
- Ki az a Hayley?
- Ki vagyok én? – a fejem kóválygott. A kérdések csak úgy kavarogtak a fejemben és a fejemen kívül is mivel a kék szemű srác és a lány aki Hayley-nek mondja magát sem hagytak békén. Csak úgy kapkodtam a fejemet ide-oda majd hirtelen megszédültem, az erő kiszaladt a lábamból és a földre rogytam. Az utolsó amit hallottam az az volt hogy Hayley 3 nevet említ. Jared, Emma és Conor. Mind ismerősen hangzott. De kik ők? És ki vagyok én? Aztán hirtelen egy név villant a sötétségbe:
- Jev. – majd minden elsötétült.

<<6. rész

2 megjegyzés:

  1. Nagyon jó lett csak kicsit sok benne a leírás.
    Amúgy ezt leszámítva szupi lett.
    Várom a folytatást

    VálaszTörlés
  2. Egyszerűen imádom ezt a történetet!!! Szerintem tökéletes a sok leírás, de ahogy mondják, ízlések és pofonok... Eszméletlen történet!! <3 Szerintem nem kéne abbahagyni:)

    VálaszTörlés