2013. július 11., csütörtök

10. Hazatérés és Jev látogatása

 Sziasztok!
Ashley és Kukorka ismét jelentkezik a 9. résszel. Sajnálom hogy ennyit késtünk de Kukorka táborban van nekem pedig nem volt motivációm befejezni a részt. De végül sikerült! És itt van! Kukorka pedig ezt üzeni:
 Sziasztok! Én most búcsúzom egy hétre, mert holnaptól (vagyis keddtől) egészen jövőhét hétfőig nem leszek otthon, se gépközelben, tehát részt se tudok írni. :((( Tiszta szomcsi vagyok, de ha hazajöttem akkor elsőnek beszélek Ashleyvel, vagy ha kell reggel 6-kor felébresztem és majd összehozzunk egy új részt!  :DDDD  Na nem is fosom tovább a szót, további kellemes nyarat. Puszi by: Kukorka <3
Szóval mint Kukorka mondta Hétfőn vagy Kedden hozzik a 11. részt addig is: Ave Atque Vale! ( Üdvözöllek s Búcsúzom )
Csók, puszi: Ashley és Kukorka


Carter:


Fáradtan értem haza a Scottal ( és Jevvel ) való találkozásomról. Lerúgtam magamról a csizmámat és az utolsó erőtartalékommal becsaptam magam mögött az ajtót. Ahogy megfordultam valami barnát láttam villani és egy azonosítatlan repülő tárgy ( E.T. hazatelefonáááál *bandzsít* by Ashley for Kukorka xD ) ledöntött a lábamról.
 - Carter! – kiáltotta az ismeretlen barna paca akiben egy másodperccel később felismertem a legjobb barátnőmet.
- Hays, tudod hogy szeretlek, imádlak de könyörgöm mássz le rólam. – kértem mivel abban sem voltam egészen biztos  hogy képes leszek felállni. Hayley engedelmesen lemászott rólam és az arcán könnyek nyomát véltem felfedezni. Mikor látta hogy nem vagyok a legjobb formában engem is felrángatott és még egyszer magához ölelt.
-  Úgy aggódtam érted! – aztán a következő pillanatban ellökött és a tekintetében vegyes haraggal és aggodalommal kiabálni kezdett. – Eszednél vagy? Hol a francban voltál? Az egyik pillanatban még ájultan fekszel a következőben pedig már hűlt helyed van! Soha többet ne csinálj ilyet Carter!
A következő pillanatban kivágódott a nappalit és az előszobát összekötő ajtó és Emma meg a bátyám jelent meg. Na ez volt az a pillanat amit nem vártam. Emma szólásra nyitotta a száját de Conor megelőzte. Tekintete csak úgy izzott az elfojtott haragtól.
 - Te meg hol a büdös francban voltál? – üvöltötte – Tisztában vagy vele hogy minek tettél te ki minket?
- Igen tisztában vagyok vele. – mondtam majd elléptem Hayley mellől és bátran állva Conor haragos pillantását feltettem a lehető legmerészebb kérdést ( természetesen Conor szerint ). – És ha már itt tartunk te hol voltál?
Erre Conor megfagyott és a haragja is alábbhagyott kissé meglepetésében. Ezzel igazolta hogy igazam volt és tényleg őt láttam Jev unokanővérével. Apró diadalomon felbátorodva fordítottam a helyzetünkön és én voltam az aki nekitámadt.
 - Mit akartál te Alison Townsond-tól? És miért olyankor kellett elintézned mikor éppen nem voltam itt? Titkolózol előttem Conor? – oldalra döntöttem a fejemet és kihívón meredtem a nálam másfél fejjel magasabb bátyámra. Így vagy úgy de ebből már nem jöhet ki jól. – Nos bátyus?
- Emma, Hayley! Menjetek az emeletre. – mikor látta hogy a barátaim nem mozdulnak kicsit erélyesebben mordult rájuk. – MOST!
A szememmel kísértem ahogy elhagyják az alsó szintet aztán Conor kissé lenyugodva intett hogy kövessem. Ahogy besétáltunk a konyhába a bátyám a pult mögé állt és amennyire meg tudtam állapítani kávét akart készíteni így én levágtam magam az ebédlőasztal egyik székébe. Ehhez nincsen rám szüksége.
 - Mit kerestél te a Townsond háznál? – kérdezte kis szünet után – Egyáltalán hol voltál?
- Na nem! Itt most nem az a fontos hogy én hol voltam Conor. – csattantam föl mivel ehhez most nem volt de erőm se türelmem. Általában nagyon nehéz kihozni a sodromból , sőt az rág be hamarabb aki fel akar húzni mert felidegesíti magát a nyugodtságomon. De most nem volt ’általában’. – Ne kerüld el a témát!  Most nem az a lényeg hogy én hol voltam hanem hogy te mit kerestél olyan emberek házában akiket nem is ismertük ezelőtt. Emberek Conor!
- Nincs jogod számon kérni engem Carter! – jelentette ki és két kézzel az asztalra tenyerelt. Szeméből csak úgy sütött a harag.
- Ugyanannyi jogom van számon kérni téged mint neked engem! – felpattantam a székből és hevesen gesztikulálva magyaráztam neki. Semmit sem utáltam jobban annál ha valaki fölényeskedni próbált velem szemben!
- Ebben tévedsz húgi! A bátyád vagyok!
- Igen, a bátyám vagy és nem az apám! – üvöltöttem. Conor hátratántorodott! Tudtam hogy fájó pontot érintek ha a szüleinket említem de most kivételesen ez volt a célom. Fájdalmat akartam okozni a bátyámnak! Utolsó elkeseredésemben előkaptam a véres tőrt a dzsekimből és jól irányzott dobással Conor feje mellé dobtam a falba! Conor szeme elkerekedett és mikor meglátta hogy a kés hegye véres kérdőn nézett rám.
- Itt voltam! – azzal felrohantam a szobámba. Mikor feltéptem az ajtót 3 alak zuhant a lábam elé. Alul Jared nyöszörgött felette Emma és a kupac legtetején hevert Hayley. Összekaparták magukat és a megmaradt méltóságuk morzsáit aztán elvonultak mielőtt leüvöltöttem a fejüket. Tudtam hogy most csak egy valami segíthet! A zene. Úgyhogy fogtam magam és kiöntöttem a kottatartó mappáim tartalmát a földre és addig hajigáltam őket össze-vissza, míg meg nem találtam amit kerestem. Aztán levágtam magam a zongora elé, felhajtottam a tetejét és játszani kezdtem:
( Ezt játszotta Carter a fejünkben, csak a zongorát figyeljétek - Ashey és Kukorka )


Mikor elértem a darab végére kicsit már nyugodtabb voltam. Miközben játszottam, nem foglalkoztam semmi mással. Majdnem olyan volt, mint harcolni csak ebből hiányzott az adrenalin. De ahogy végigvezettem az ujjaimat billentyűkön kiűzött minden gondolatot a fejemből. Lehajtottam a zongora fedelét és ekkor halk kopogás hallatszott az ajtómon, majd Hayley nyitott be óvatosan mosolyogva.
 - Bejöhetek? – kérdezte mire bólintottam. Hayley lábujjhegyen osont be és próbált nem összegyűrni egyet sem a szétdobált papírjaim közül, ami nem volt egyszerű művelet.
- Hogy csináltál te fél perc alatt ekkora kupit? – kérdezte és hitetlenkedve nézett rám. Rám egyáltalán nem volt jellemző ez a fajta szétszórtság. Megvontam a vállamat amolyan „Mit tehetnék” módon. Mert hogy most nem fogok összepakolni az 100.
- Conor…Conor megmutatta a kést. – kezdte óvatosan. Az izmaim megfeszültek. Nem! Még nem vagyok ész erre a beszélgetésre.
- Az Scott vére igaz? – bólintottam.
- Megölted? – megráztam a fejemet.
- Hol van most? – faggatott tovább. Nem húztam úgy fel magam mint az előbb. A zene segített. Csak nem volt olyan hülyeség amikor Conor alig 6 éves koromban rábeszélt hogy kezdjek el valami hangszert is tanulni. Sokkal türelmesebb voltam a legjobb barátnőmnél és szinte biztosra vettem hogy most is éppen azon agyal hogy melyik énem fog most érvényesülni. Az aki vagy 10 perce majdnem levágta a bátyja fejét egy tőrrel vagy a mindig nyugodt Védelmező? Meglepetésemre én sem tudtam a választ! Mostanság…egyre furcsábban érzem magam. Egyre több a bűnös gondolat, a szabályszegés és egyre többször fordul elő hogy nem engedelmeskedem a bátyámnak. Mintha nem is én lennék. Köze lehet ennek Scott verséhez? Hogy is volt?” De a fekete csillag szíve békére akkor lel /Ha e kettő közül a zafírcsillag örök nyugalomra kel”. Mi van ha én vagyok a fekete csillag? És csak akkor leszek újra a rége ha a zafírcsillag ’örök nyugalomra kel’? Megráztam a fejem. Nem szabad most Scott-ra gondolnom! Aztán rájöttem hogy Hayley még mindig a válaszomra vár.
- Fogalmam sincs, Hays. – dörzsölöm a szememet. – Egyszerűen csak elment valahová az erdő felé.
- Mit gondolsz mikor hallat magáról legközelebb? – láttam rajta hogy aggódik miattam. Ezért igyekeztem megnyugtatni.
- Ma már biztosan nem! – jelentettem ki magabiztosan – Megölni ugyan nem öltem meg, de megsebesítettem! Kell hozzá egy kis idő hogy felépüljön. De beszéljünk valami másról! Ez az első olyan alkalom hogy teljesen normális vagyok és…
- Mikor vagy te teljesen normális? – nevetett rám Hayley. Jó látni hogy még mindig a régi!
- Ajj fogd már be! – nevetek én is majd amolyan tini lányosan levágtam magam mellé az ágyra és rákérdeztem:
- Na és mesélj hogy kerülsz ide Broken Arrow-ból? És hogy-hogy Eugene ( ha valaki nem tudná kiejteni: Judzsin xDDD ) nincs veled?
- Áhh, csak plátói szerelem volt. – legyintett mire kérdőn néztem rá erre a maga ’ Nem csak Védelmező vagyok de 16 éves és nem mellesleg a legjobb barátnőd’ stílusában megforgatta a szemét és megmagyarázta: - Tudod semmi komolya csak mint kívülről nyalogatni a nutellás-üveget!
- Oh, így már minden világos. – jegyeztem meg gúnyosan.
- Na látod. – vágta rá Hayley aki nem ismeri a szarkazmus fogalmát! Aztán kiült az arcára az a bizonyos mosoly. Bizony lányok rettegjetek ha meglátjátok ezt a mosolyt a legjobb barátnőtök arcán! – Most pedig te mesélsz! Ki az a szürke kapucnis srác?
- Milyen szürke kapucnis srác? – játszott az értetlen de nem hazudtam olyan jól. Hayle-nek nem tudtam a szemébe nézni így a körömágyaimat kezdtem el piszkálgatni.
- Ne játszd a hülyét Carter! Tudod te azt nagyon jól kiről beszélek! Fekete haj, igéző kék szemek, elég rendesen kigyúrt felsőtest… - hajolt egyre közelebb hozzám a szempilláit rebegtetve.
- ja, biztos Jevről beszélsz. – igyekeztem semleges hangot megütni de most valahogy nem jött össze a nemtörődöm stílus – Mi lenne vele?
- Ugyan már, csak Conor olyan hülye hogy nem veszi észre hogy az a srác totál beléd van zúgva! – Az Angyalra még csak egyszer látta honnan veszi ezt? Vagy inkább honnan jött rá? – suttogta egy elvetemült hang a fejemben. De hangosan csak ennyit mondtam:
- Igen? – még mindig a körömágyamat piszkálgatva. Viszont ez így sokkal árulkodóbb volt mint szerettem volna ugyanis Hays élesen beszívta a levegőt és kijelentett:
- És neked is tetszik ő!
- Ne beszélj baromságokat! – ez a mondat valahogy olyan mesterkélten hangzott a számból. Ez persze Hayley-nek is feltűnt és izgatottan felugrott az ágyról és fülig érő szájjal egy cseppet sem diszkréten kezdett el ’örülni’.
- Carter Elizabeth Lane, te szerelmes vagy!
- Nem vagyok! – kiáltottam fel! Hát ez nem igaz! Kösz Hays, ha Conor meghallja nekem annyi!
- Carter szerelmes, Carter szerelmes… - kántálta egyfolytában idétlenül ugrándozva körülöttem az ordítozásomtól kísérve.
- Hayley fog már be, egyáltalán nem is igaz! Legalább halkabban mielőtt Conor meghallja! Ne már Hayley fog be! – mikor rájöttem hogy nem fog elhallgatni fogtam egy párnát, lerántottam az ágyra, mire sikkantott egyet, majd a fejére nyomva a párnát próbáltam elhallgattatni!
- Na feladod? – kérdeztem nevetve!
- Hohaaaa! – kiáltotta. Szerintem egy soha akart lenni, csak hogy nem értettem semmit a párna miatt. Mindketten majd megszakadtunk a röhögéstől. Ám ekkor benyitott a bátyám. Én megrökönyödve néztem rá, Hayley pedig sokkolódva nézett rám ( gyengébbek kedvéért itt már nincs a fején a párna – Ashley ). Aztán kétségbeeséstől izzó tekintettel nétünk egymásra. Vajon mennyit hallott?
- Hayley, beszélhetnék egy percre Carterrel? – mire Hays bólintott és kiment. Kiderült hogy Conor csak az előbb történtekről akart velem beszélgetni. Szinte ugyanazokat a kérdéseket tette fel mint Hayley! Kié a vér a pengén? Meghalt-e Scott? Hol vágtam meg? Mit mondott nekem? Miért nem öltem meg? Hová ment? Látott-e valaki? Utána pedig elmondta hogy miért ment a Townsond házba. Clare Townsond hívta át, a tanácsülésen történtekről akart vele beszélni. Én a magam részéről ezt nem vettem be többek közt azért mert a lány aki kikísérte biztosan nem Jev anyja volt, ahhoz túl fiatal, de ráhagytam. Bocsánatot kért amiért úgy rám förmedt. Mikor megvolt a nagy békülés jóéjszakát kívánt és elment aludni. Én is így tettem.
A másnap reggel is teljesen normálisan kezdődött. Lusta voltam elpakolni a papírjaimat ezért csak lezuhanyoztam átöltöztem ( hétvégére kényelmes szett dukál, úgyhogy egy egyszerű farmernek kinéző cicanacit vettem fel fehér atlétával ) és levágtam magam az ágyra olvasni.
„Mivel nem tudja, hogyan veszítette el magát vagy hogyan találta újra meg magát, talán sohasem bizonyos benne, vajon nem veszíti-e magát újra.” ( Charles Dickens – A két Város Regénye ( mert ez a kedvenc idézetem – Ashley ) ). Olvastam épp amikor Conor hangját hallottam meg. A nevemen szólított. És nem igazán tetszett az indoka. Így becsuktam a könyvemet és lementem a lépcsőn.

Jev:
 Reggel egy komoly elhatározással keltem. Amíg készülődtem elkészítettem a „derítsük ki mi van Carterrel” tervem. Gondoltam, hogy ne rontsak rájuk hajnalok hajnalán így olyan dél 1 óra körül a Lane házhoz vettem az irányt. Amikor odaértem vettem egy mély levegőt és becsöngettem. Pár pillanat múlva ki is nyílt az ajtó és Conor Lane állt velem szemben az ajtóban. Arcán semmi érzelem és a szeméből se lehetett kiolvasni. Majd vállat vont és rám zárta az ajtót. Értetlenül ráncoltam a homlokom, majd újra megnyomtam a csengőt. Conor megint kinyitotta az ajtót és felsóhajtott.
- Már megint te? – kérdezte én meg bólintottam.
- Carter itt van? – kérdeztem.
- Carteeeeer! – kiáltotta el magát Conor. Nem szeretnék kötekedni, de majdnem megsüketültem miatta.
- Miiiiii vaaaaaaaaaan? – jött a kiáltás bentről.
- Itt van egy osztálytársad! – üvöltötte Conor.
- Melyik? – jött a válasz. Elég érdekes báty-húg „kommunikálás”.
- Mi a neved? – kérdezte tőlem normál hangerővel Conor.
- Jev. – feleltem egyszerűen. Majd Conor a nevemet kiáltva jelezte Carternek, hogy én jöttem őt meglátogatni. Hallottam, ahogy egy ajtónak kattan a zárja. Elnézve Conor mellett megláttam Cartert kijönni az egyik szobából, majd kaptam tőle egy „Te meg mit keresel itt?” pillantást.
- Nem basztad rá az ajtót? – kérdezte Carter Conorhoz fordulva.
- Én azt tettem, de visszajött. – mondta, majd félre állt, ahogy Carter idegesen az ajtó felé tartott.
- Akkor majd én megteszem. – mondta és fogta az ajtó végét és már épp ő is rám vágta volna az ajtót, ha nem szólok közbe.
- Én is örülök, hogy látlak Carter. – szóltam közbe vigyorogva.
- Mit akarsz? – állt meg a keze.
- Beszélni. – válaszoltam.
- Miről? – kérdezte felvont szemöldökkel.
- Majd elmondom, ha bemehetek és beszélhetünk. – feleltem, majd nagyobbra nyitotta az ajtót és berángatott. Átlagos házuk volt, nem olyan mint amilyennek elképzeltem a falon tőrökkel és késekkel meg kardokkal és mindenféle ókori kínzó eszközökkel.
- Gyere! – mondta Carter, majd követni kezdtem. Conor bevonult (azt hiszem) a nappaliba és „ártatlanul” újságot kezdett olvasni. Carter elvezetett a folyosó végéhez, ahol csukva volt az ajtó. Mielőtt még kinyitott volna megszólalt.
- Ja és Conor, ne hallgatózz! – mondta olyan hangosan, hogy a bátyja meghallja.
- Én? – lepődött meg Conor hangja. – Soha.
Carter szokás szerint megforgatta a szemét, majd benyitott a szobába. Az ajtóval szemközti falon volt egy nagy ablak. Baloldalon volt egy át szembe vele egy íróasztal és egy szekrény. A földön szanaszét hevertek a könyvek, papírok és azt hiszem kották is. Carter az ágyára mutatott, hogy üljek le. Leültem az ágya szélére, majd mellém ült.
- Szóóóóóóóval, miről akartál beszélni? – kérdezte Carter.
- Még mindig nem mondod el mi történt tegnap?
- Nyem. – felelte.
 - És annyit elárulsz, hogy jól vagy? – kérdeztem reménykedve.
- Ezt hogy érted?
- Kést szegeztetek egymás torkának és a legvégén eléggé ki lehettél bukva. – magyaráztam. – Na?
- Kösz, a körülményekhez képest jól vagyok. Elég jól. – bólógatott.
- Értem. – mondtam. – Ennek örülök.
- Ha ettől jobban érzed magad. – vonta meg a vállát. – Egyéb más?
- Kiderítettél valamit, hogy Conor mit keresett nálunk? – faggattam. – És hogy mit akar a cousinomtól? Vagy úgy általánosságban, hogy került hozzánk?
- Nem, nem ééééééééés nem. – mondta.
- Pedig azt hittem jobb kém vagy. – húztam el a számat.
- Kém? – kérdezte mire bólintottam. – Hogy lettem kém?
- Olyan fura vagy és erre csak ezt a normális magyarázatot tudtam adni. – vontam meg a vállam. – Így lettél a 007-es Lane ügynök.
- Az a szám már nem foglalt? – kérdezte elgondolkodva.
- De. – válaszoltam. – Akkor milyen számod legyen?
- Mondjuk… - töprengett. – 063-as.
- 063-as? Miért pont ez? – ráncoltam a szemöldököm.
- Mert akkor születtem. – felelte mintha ez lenne a világ alapvető tényezője.
- Hatvan harmadikán? – értetlenkedtem.
- Igen Jev. Hatvan harmadikán születtem. – nézett rám összehúzott szemekkel. – Hatodik hó harmadikán születtem, te dinka.
- Áhh, értem. – csaptam a homlokomra. – Héé, te ledinkáztál?
- Sorolhatok neked szinonimákat is, ha szeretnéd. – tette fel a kezét. – Van vagy 107 szinonimája.
- Nehogy elkezd sorolni! – néztem rá „mérgesen”.
- Pedig olyan jól esne. – felelte cinizmussal. – És jót röhögnék rajtad.
- Bármit csinálok te jót röhögsz rajtam.
- Ott a pont. – mutatott rám. – És amúgy te milyen ügynök lennél? Mármint hanyas?
-001023-as.
- 001023-as? És még szerinted hangzik furán a 063-as. – forgatta meg a szemét.
- Nem mondtam, hogy furán hangzik. – tiltakoztam.
- De gondoltad. – vágta rá. Na jó, tényleg. – November 23?
- Mi van vele? – kérdeztem.
- Ekkor születtél, nem?
- Hogy találtad ki? – csodálkoztam idiótán.
- Tippeltem. – rázta meg mosolyogva a fejét.
- Oké, akkor csak ezt akartam tudni. – mondtam és felálltam az ágyáról. – Akkor én megyek is. – mondtam, majd az ajtó felé vettem az irányt. Ahogy kiléptem Carter követett engem. Conort ugyanúgy újságot olvasni találtuk, mint ahogy otthagytuk. Carter odament hozzá és mint, ahogy a kisbabákkal beszélnek olyan gügyögő hanggal simogatta meg a bátyja fejét.
- Jó fiú! – mondta én meg alig bírtam ki röhögés nélkül, de muszáj volt, mert féltem, hogy ha röhögni kezdek, akkor mit tesz velem a bátyja. Carter elkísért az ajtóig, majd a bejárati ajtónál megállt és az ajtókeretnek dőlve nézett.
- Akkor szia, 063-as ügynök! – köszöntem el tőle, mire az „ügynök” felnevetett.
- Viszlát, 001023-as ügynök! – mondta majd intett egyet és mosolyogva és rázva a fejét csukta be az ajtót. Ezután mivel nem volt semmi dolgom, ezért hazamentem.

<<9. rész

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése