Itt az új rész de nézzétek el nekem hogy ennyit késett és hogy ilyen béna lett. Ebben van egy kis újítás hisz' Conor és Ally szemszögéből is olvashattok. Allyt Kukorka Conort én alkottam. Reméljük tetszeni fog. Ha mégsem engem okoljatok majd szétment a fejem és nem volt semmi ötletem a részhez ezért késett ennyit. De remélem a hossza majd kárpótol ( 8 oldal word-ben ). Na de be is fogom a lepénylesőmet, jó olvasást:
Ashley és Kukorka
Jev:
Reggel 6-kot szokásosan csörgött a vekker. Kábán csapkodtam, míg végül sikerült elhallgatatom. Nyertem vagy 10 másodpercet, amikor a csendet egy hangos és éles sikítás törte meg reggel 6 óra 00 perc 10 másodperckor. Nem törődve vele, megint visszadőltem a párnámba. Már aludtam volna vissza, amikor… nyakon öntöttek vízzel. Idegesen pattantam fel és a hajamról lecsöpögő vízcseppeken át néztem anyámra, aki egy vödör vizet tartott a kezében gúnyos mosollyal az arcán.
- Ez mire volt jó? – kérdeztem.
- Így jár, aki sokáig fenn marad. – mosolygott.
Dühösen vonultam ki a fürdő felé, ahol a folyosón Kelleyvel és Allyvel (dikk ez rímel XD by: Kukorka) jöttem szemben. Ally fáradtan, Kelley pedig csurom vizesen állt a fürdő előtt.
- Ha még egyszer így kell felkelnem és elköltözöm. – morogta dühösen Kelley. Bement a fürdőbe, de Ally utána szólt.
- Mondja az, aki neki állt sikítozni reggel 6-kor. – mondta dühösen Ally és – nagy valószínűséggel – visszament aludni. Kikaptam egy törülközőt és visszamentem a szobámba készülődni.
Suliba nyúzottan mentünk mind a ketten. Később Kels mondta, hogy új nevet adtak nekünk (vagyis a fél iskola)… a halott menők. -.- 3. óráig Carterrel nem is találkoztam a hülye órarendünk miatt. Csak három óránk van együtt, a biosz, a szerdai tesi és a keddi kémia. Carter szokásosan hátra vonult, hogy meghúzza magát, így a fél osztály közöttünk volt. Mivel én elöl ültem Nickkel, Carter pedig leghátul, egyedül.
Néha hátra néztem, a fülhallgatójával a fülében úgy csinált mint, aki jegyzetelne.
Carter:
Reggel
bármilyen fáradt is voltam 20 perccel az ébresztőm csörgése előtt ébredtem.
Alig aludtam három órát, de egyáltalán nem voltam fáradt. Túlságosan is
bepörögtem ahhoz, hogy aludni tudjak. Ma, ha mondhatjuk így új megbízást
kaptam. Ki kell derítenem mennyire emlékszik Jev. Na, nem nehogy azt higgyétek,
hogy ennek örülök annyira. Talán megfeledkeztetek a Scottal való
találkozásomról az erdőben? Ejnye! Hát én nem! Ez a boszorkánymesteres dolog
kicsit elhúzódott, de azért elmentem a híd alá. Többet akartam tudni erről az
egész prófécia dologról. És kezdett rémleni valami azokból az időkből, amikor
együtt voltam Scottal
***
- Hová, hová Carter? – kérdezte Hayley aki
rajtakapott hogy épp próbálok kislisszolni az Internátusban lévő közös szobánk
ajtaján. Behúzott nyakkal hajoltam vissza a résen és a cseppet sem haragos
barátnőmmel találtam szembe magam.
Kicsit megnyugodtam. Ha nem akarja leharapni a fejemet az jó jel.
- Scottal
találkozom. Léci ne mond el Conornak! – könyörögtem mire Hays vigyorogva ugrott
le az ágyára.
- Júúúj,
titkos randi? Milyen romantikus!
- Ajj fogd
már be! – vigyorogtam én is és megcsaptam a pulcsim ujjával. – Tudod hogy ez
nem randi.
- Aha
persze, én meg Cadair királynője vagyok! – üvöltött utánam még mielőtt az
orrára csaptam volna a szoba ajtaját. Egy pillanatra nekidőltem és vigyorogva
beleharaptam az alsó ajkamba. Aztán ellöktem magam az ajtótól és megszaporázva
a lépteimet siettem végig a folyosón. Már annyiszor szöktem ki az Internátusból
hogy tudtam a folyosókon járőröző oktatók időbeosztását. A karórámra néztem.
Most van 4:33 azaz két perc múlva fog befordulni a sarkon az őr. Addig ki kell
jutnom. Elsiettem Bianca szobája előtt
és akkor eszembe jutott valami. Az Internátusok, mindegyik, hatalmas gótikus
épületek elég régi jellemmel. Azaz a nagy ablakok alatt vannak párkányok. És
Biancáék szobájában van ilyen ablak. Olyan csendes nyitottam ki az ajtójukat
ahogy csak tudtam. Óvatosan belestem. Ahogy sejtettem. Bincs és a szobatársa
már aludtak. Óvatosan belopództam a szobába és behúztam magam mögött az ajtót.
Mikor kattant a zár összerándultam és hátrafordultam hogy megnézzem
felébredtek-e a lányok. Az Angyalnak hála mind a ketten jó mélyen aludtak és
nem keltek fel a zajra amit csaptam. Hátat fordítottam az ajtónak és hasonlóan
lopództam át az ajtótól a két ágy között elhelyezkedő erkélyhez mint a
rózsaszín párduc. ( támm tárámm tárámtárámtárámtárámtáráááááááááám - A ) Ott
óvatosan felpattintottam a zárat felhúztam az ablakot és kiléptem a keskeny
karimára. Odább oldalogtam két lépést és óvatosan visszahúztam az ablakot, majd
szorosan a falhoz tapadva lenéztem. Hát kár volt. Nehogy az higgyétek hogy
tériszonyom de 4 emelet magasan azért egy kicsit alábbhagy az ember
magabiztossága. Ezért úgy oldalogtam végi a peremen hogy folyamatosan azt
mondogattam magamnak:
- Ne nézz
le, ne nézz le, ne nézz le… - egész amíg el nem értem a sarokig. Ott aztán nem
maradt sok választásom. Volt egy hatalmas nagy tölgyfa nem messze a faltól.
Viszont ha elvétem 4 emeletnyit zuhanok. Pár másodpercnyi hezitálás után úgy
döntöttem mivel máshogy nem igazán tudok lejutni meg kell próbálnom. Úgy hogy
megpróbáltam. És nem sikerült. Pár centire elvétettem a fa ágát. Hogy mi volt
az első gondolatom? MEG FOGOK HALNI! És a második? A pulcsim! Pontosan. Fogtam
a pulcsimat, meglendítettem, hogy a másik vége az ág másik oldalán legyen,
elkaptam az ujját mire hatalmas rántást éreztem a vállamban. Azt hittem
kiszakad a karom a helyéről ezért elengedtem a pulcsit. Így már eléggé le
voltam lassulva ahhoz hogy amikor leérkezek elég legyen vetnem egy
tigrisbukfencet hogy ne törjön el semmim. Felpattantam és végignéztem a
testemen. Hogy lehet hogy túléltem 4 emeletnyi zuhanást? Meg kellett volna
halnom! Ráadásul egy karcolás sincs rajtam, csak a karom fáj. Felnéztem. A
francba, a pulcsimat a fán hagytam…Mindegy. Scott már biztosan vár…
- Carter! –
hallottam meg a fojtott kiáltást a sarok felől mire odakaptam a fejem. Oh, csak
ne Conor legyen az. – Carter jól vagy? Láttam az esést és…
- Scott! –
sóhajtottam fel a mondat közepén mikor rájöttem hogy nem a bátyám vagy
valamelyik felügyelő az. – Semmi bajom, csak..a karom egy kicsit de…
- Mutasd! –
szaladt oda hozzám a fiú és óvatosan feltűrte az ingem ujját. Pár percig
nézegette és óvatosan meglazította az izmokat hogy rendben legyek. Amíg ezt
tette én az arcát tanulmányoztam. A szeme szinte ragyogott a sötétben, az
arcára kiült az aggodalom. Az arcán
végigfutott egy csúnya szúrt seb. Valószínűleg az egyik edzésen szerezte. De
gyönyörű vonásait még ez sem torzíthatta el. Ajka kecses ívét, szeme
ragyogását, arca finom vonásait… - Úgy látszik rendben leszel.
- Az jó. –
motyogtam esetlenül. Erre Scott elmosolyodott. Valahogy mindig szerette ha
elbizonytalanodom a jelenlétében. Emlékeztem mikor… -de már nem jutott időm
emlékezni mert Scott óvatosan az ujjaim közé fűzte a sajátjait. A lélegzetem
elakadt és kérdőn néztem fel a rákvörös arcú fiúra.
- Menjünk
innen mielőtt meglátnak. – mondta és húzni kezdett a kolesztől távolabb eső kis
kertbe. A hangja magabiztosan csengett noha az arcszíne mást mutatott.
- Egyébként
hogy csináltad? Mármint hogy ugrottál le a fáról? Másnak ez felért volna egy
öngyilkossággal! – nézett rám a fiú értetlenül, vegyes kíváncsisággal.
- Nem tudom.
Én.. – itt egy pillanatra elhallgattam és megpróbáltam rendezni magamban mi is
történt. – Én csak…azt tettem amit az ösztönöm diktált.
- A bátyád
tanította igaz? – kérdezte pár másodperc hallgatás után Scott. Nem nézett rám
de egy pillanatra sem engedte volna el a kezemet.
- Igen. –
néztem rá meglepetten. Honnan tudja hogy a bátyám képzett 6 éves koromig?
Mindenkinek azt mondtuk hogy a Magic Ville-i Internátusban tanultam ami el van
vágva a többitől…ki tudjam miért?! – Miért?
- Csak
tippeltem. Mivel a bátyád a kiválasztott reflexből csinál ilyeneket. Így csak ő
taníthatta. – vont vállat ahogy beértünk a kertbe és elhelyezkedett a füvön
velem szembe. Elgondolkodtam.
- Sokszor
hallottam tőled hogy a bátyám a kiválasztott. De hogy érted ezt? És mire lett
kiválasztva? –eddig nem igazán törődtem azzal hogy minek nevezte Scott Conort,
de ha ez kihat a képességeire is…
- Miért? Más
még nem mondta neked vagy neki? – vonta fel kérdőn a fél szemöldökét a fiú. Áh,
kicsit sem volt szexi mozdulat, hooool?! Nem bíztam a hangomban, úgyhogy csak
megráztam a fejemet.
- Hallottad
már a három csillag próféciáját? –
kérdezte meglepetten. Ismét megráztam a fejem.
- Mesélsz
nekem? – néztem rá kiskutya szemekkel mert kezdte felcsigázni az idegimet.
- Hát
persze. – mondta majd megpaskolta a földet maga mellett én pedig mosolyogva dőltem
le mellé a fűbe, államat a két kezemen támasztva, lábamat a levegőben lóbálva
csillogó szemmel néztem fel rá mire elnevette magát. – Egyszer volt hol nem
volt, ötszáz évvel ezelőtt volt egy Cadair nevű ország. Ebben az országban élt
két igencsak tehetséges fiatal Védelmező. Charlotte és Jeveviel. Jev és
Charlotte nem ismerték egymást. Cadair két külön Internátusában tanultak. De
mind a ketten a saját Internátusuk legjobbjai voltak. Sokan mondták hogy a Nephilimek azért
gyönyörűek mert félig angyalok. Hát akkot Charlotte és Jev földre szállt
angyalok voltak, hisz ők a szépségükkel, a tehetségükkel még inkább
kiemelkedtek. Aztán jöttek a Játékok és így végre utjaik keresztezték
egymást. Előbb barátok, majd szerelmesek
lettek. Sosem látott még senki náluk szebb és tehetségesebb párt. Mindenki azt
mondta a sors rendelte hogy nekik együtt kell lenniük. De volt aki nem így
gondolta. A neve Nataniel. Boszorkánymester volt aki már nagyon régen szerelmes
volt Charlotte-ba. És mikor meghallotta annak hírét hogy Charlotte más férfit választott
helyette bedühödött. Azt mondta ha Charlotte nem lehet vele, akkor ne legyen
senkivel. És így is lett. Hallottál már a Mennyek Háborújáról? – bólintottam. A
Mennyek Háborúja a valaha volt legádázabb küzdelem. Azt tanították hogy 300
Védelmezőből alig 10 tért vissza élve. – A Háború egyszerű démonvadászatnak
indult. Azt hitték találtak egy kaput valamelyik démon-dimenzióba. De nem így
volt. Nataniel csapta be őket. Mikor odaértek a Védelmezők bezárta a kaput. Valamennyit lemészároltak, akik pedig menekültek vagy
harcba szálltak…Nos előbb-utóbb ők is mind meghaltak. De akiknek sikerült élve
megúszni, ők sem voltak a régiek többé. Jev és Charlotte is ott voltak a
Háborúban. Ők azok közt voltak akik életben maradtak. De nem a tehetségüknek
köszönhetően. Nataniel megparancsolta a démonjainak hogy nekik kettejüknek
életben kell maradniuk. Mert velük ő végez. És ezt is tette, csak nem a
hagyományos fogalomban. Egy átkot szórt mindkét a családra. Jev-ére és
Charlotte családjára, a Lane-ekre. Az átokban az állt hogy ha Jev és Charlotte
valaha együtt lesznek, mindkettejük és a családjuk, már ami maradt belőle,
meghalnak. Mikor Jev és Charlotte még így sem akartak engedelmeskedni neki
tovább fűzte a dolgot. Azt mondta 500 év múlva a vérző hold alatt minden
családban, az sajátjában is születni fog 3 gyerek akik közül az egyik lesz a
felügyelő, Charlotte utódja halott, Jevé pedig a gyilkos. Erre sem reagáltak de
a boszorkánymester nem tréfált. Megátkozta a családjukat így Charlotte-ban és
Jevben is benne égett már a mennyi tűz ami miatt nem érhettek egymáshoz vagy
kínok kínja közt haltak volna meg mind a ketten. Így nem tehettek mást, tovább
léptek. Eltelt az ötszáz év és Conor a vérző hold alatt született. Így azt
mondják ő a kiválasztott. Charlotte Lane utódja. A másik kettőről pedig senki
sem tud semmit de mindenki azt vallja ha igaz a legenda Nataniel és Jev utódja
meg fogják ölni Conort. – fejezte be a mesélést. Én meg csak néztem. Ez nekem kicsit sok volt egyszerre. Először
is: Scott azt mondta a bátyám meg fog halni. De ez túl komor volt hogy
rákérdezzek. Csak bámultam magam elé és mivel nem voltam olyanjó kedvembe mint
a legenda vagy prófécia vagy mit tudom én minek nevezte Scott, előtt felültem
törökülésbe és magam alá húztam a lábamat. Nem voltam hajlandó ránézni semmire.
Így mikor Scott átölelte a vállamat és magához húzott szinte automatikusan
hajtottam a fejem a mellkasára.
- Hé, nehogy
komolyan vedd. Ez is biztos csak egy ostoba Védelmező legenda. – igaza lehetett.
A Védelmezőknek rengeteg legendája van és lehet hogy csak akkor találták ezt ki
mikor Conor visszatért a Holtak Viadalából. ( Ez az a csata amiben Carterék
szülei meghaltak. ( igen minden nagy háborúnak fogunk nevet adni ) – A )
Állítólag a fiatalabb korosztályból ő volt az egyetlen aki élve megúszta az
összecsapást és lehet hogy ezért
szeretik Kiválasztottnak hívni. És ha tényleg a vérző hold alatt született az
csak…várjunk csak!
- Scott
mikor van a Vérző Hold? – emeltem fel hirtelen a fejem a mellkasáról. Gondolom
ő is meglepődött a hirtelen mozdulattól mert egy percig habozott a válasszal.
- Június
első hete és November utolsó vagy utolsó előtti hete. Este 9 és 10 óra között.
- De hát én
is Júniusban születtem. 9:33-kor. – mondtam mert mi van ha mégsem Conor a Kiválasztott?
Már ha igaz ez a nyamvadt legenda.
- Jó, de
Conor az első szülött. – magyarázta az igazából logikus teóriát.
- Viszont én lány vagyok. Nem gondolod hogy Charlotte inkább lányként
reinkarnálódott volna? – ezen elgondolkodott egy pillanatra, majd biccentett
jelezve hogy igazam lehet. – És akkor most én vagyok a halott? Engem fognak
megölni? Conor nem viselné el ha még egy családtagja meghalna! Neki már csak én
vagyok! Scott ez… - kezdtem bepörögni. Ha igaz a legenda és tényleg meg fogok
halni Conor összetörik. Nem lesz már senkije.
- Shhh. – tette a számra a mutatóujját Scott ezzel jelezve hogy
maradjak csendben. Majd a kezét levette az ajkaimról és mélyen a szemembe
nézett – Nem fogsz meghalni. Sosem hagynám hogy bármi bajod essen! Az életem
árán is megvédelek! ( Mert: ’’ I’ll protect you with my life.” from Csontváros
;) – A )
- Megígéred? – suttogtam erőtlenül.
- Megígérem! - súgta ő is majd
lassan, nagyon lassan hogy legyen időm elhajolni ha akarok, ajkát az enyémre
illesztette és most először mióta ismerjük egymást, Scott Cipriano megcsókolt.
***
Na jó, mielőtt leszóltok tudom hogy ez hamarabb is eszembe juthatott
volna, mármint hogy mit mondott Scott, de nyilván fiatalabbik és kétségtelenül
ostobább énemet az emlék nem ez a része fogta meg inkább. Jól van na nem kell
cikizni. Míg ezen az emléken agyaltam elkészültem suliba. Kivasaltam a hajamat,
kihúztam a szememet és felvettem a szokásos szettet: Fekete tornacipő, fekete
nadrág, szürke póló ( !!!) és fekete farmer dzseki. Aztán elkövettem azt a
hibát hogy ránéztem az órára.
- A rohadt életbe! – kiáltottam
el magam és már rohantam is vissza a szobámba a táskámért majd szinte repültem
a földszintre ahol csak lekaptam az asztalról az uzsimat nyomtam puszit a
bátyám arcára és már rohantam volna suliba mivel az órám 7:55-öt mutatott. (8-kor
van becsengő. – A ) De aztán megláttam
valamit a szemem sarkából és ledermedtem. Elmosolyodtam és hátráltam két
lépést. Oldalra fordítottam a fejemet és megláttam Jev gördeszkáját a falnak
döntve. Oh, igen.
Fél perccel később Jev gördeszkáján szántottam végig az utcán, egy
pöppet hangosabban, mint szerettem volna mivel Jev kerekei egy kicsit
nyikorogtak. És hogy hol tanultam meg gördeszkázni? Vagy fél évvel ezelőtt Peru egy eldugottabb
részében laktunk ahol az iskolámba nem épp mintadiákok jártak. Így mit is
tehettem volna? Odacsapódtam az egyik bajkeverő csapathoz a sok közül. A jó
oldala az ennek hogy megtanultam gördeszkázni és ki tudom lyukasztani emberek
fülét. Hogy mi a rossz oldala? Nos..a rossz oldala az hogy a Lane család nem
tudom hány évre ki van tiltva Peruból. ( What really happened in Peru? Igaz
Kukorka? – A )
Mikor megláttam a sulit a láthatáron gyorsan ránéztem az órámra. 7:58. Gyorsabban ideértem mint reméltem. Ahogy a kapu felé vettem az irányt be kellett vennem egy hajtű-kanyart hogy bejussak a suliba. Eddig oké is volt, de mikor befordultam egyenesen nekimentem valakinek. Az ütközés erejétől a srác ( mert fiú volt ) hátraesett a földre én pedig a mellkasára. Mindketten nyöszörögve értünk földet és már nyitottam a számat hogy lecsesszem amiért belém rohant de aztán megláttam az agyonhasznált kapucnis pulcsit a kócos fekete hajat és ragyogó ( nem mellesleg táskás ) kék szemet. Jev mikor meglátta kibe ütközött bele ( sajnos túlságosan is találó ez a szófordulat ) rosszfiúsan elvigyorodott.
Mikor megláttam a sulit a láthatáron gyorsan ránéztem az órámra. 7:58. Gyorsabban ideértem mint reméltem. Ahogy a kapu felé vettem az irányt be kellett vennem egy hajtű-kanyart hogy bejussak a suliba. Eddig oké is volt, de mikor befordultam egyenesen nekimentem valakinek. Az ütközés erejétől a srác ( mert fiú volt ) hátraesett a földre én pedig a mellkasára. Mindketten nyöszörögve értünk földet és már nyitottam a számat hogy lecsesszem amiért belém rohant de aztán megláttam az agyonhasznált kapucnis pulcsit a kócos fekete hajat és ragyogó ( nem mellesleg táskás ) kék szemet. Jev mikor meglátta kibe ütközött bele ( sajnos túlságosan is találó ez a szófordulat ) rosszfiúsan elvigyorodott.
- Ne vedd sértésnek de
ránézésre azt hittem hogy könnyebb vagy. – mondta.
- Mennyiszer botolhatok még beléd, hogy az ne tűnjön egy kicsit
ijesztőnek? – tettem fel én is a költői kérdést majd lekászálódtam róla.
Követve a példámat Jev is felállt és akkor észrevette min jöttem be suliba.
- Ez az én deszkám? – kérdezte értetlenül.
- Igen. – mondtam majd erősen rátapostam a deszka végére. Így az
megugrott Jev pedig elkapta a levegőben. – Tegnap ott hagytad, amikor nálunk
jártál.
- Igen valószínűleg elfeledkeztem róla. Nem sokra emlékszem a
tegnapból a között hogy el akartam menni deszkázni Nick-el és hogy felébredek a
szobádban. – vakargatta kínosan a tarkóját de aztán felszisszent és inkább
abbahagyta. Szerintem megmaradt a nyoma Hays lapátjának. Amúgy meg a ’szedjük ki Jevből mire emlékszik
tegnapról’ hadművelet ha lehet még annál is könnyebbnek bizonyult mint amire számítottam.
– Amúgy nem tudtam hogy deszkázol.
- Sok mindent nem tudsz még rólam. – mosolyodtam el titokzatosan de
akkor megszólalt a becsengő én pedig Jevet kikerülve a bejárat felé vettem az
irányt.
- Még? – kiáltott utánam a fiú – Ezt vegyem úgy hogy később még
megtudhatok? – Ezen nem álltam meg hogy mosolyogva visszaforduljak és a vállam
fölött odavessem hogy:
- Talán.
A suliban a többi órán sem történt igazából semmi. Szinte mindegyiken
ugyanaz. Fogom magam, beülök az utolsó padba, bedugom a fülesem és úgy teszek
mintha jegyzetelnék aztán otthon megtanulom a könyvből. A harmadik órám kémia
volt. 10 perccel becsengetés előtt értem be a terembe úgyhogy feltűnésmentesen
elfoglalhattam a helyemet az utolsó padban és elmerülhettem a 30 seconds to
mars- from yesterday című számában. Mikor úgy nagyjából 25 perce tarthatott az
óra elkezdtem szédülni, hányingerem lett azt hittem elájulok. Ch, az alváshiány
átka. Észrevétlenül kihúztam a fülemből a zenelejátszóm zsinórját és
megkérdeztem hogy ki mehetek-e az orvoshoz. Természetesen kiengedtek én pedig
szavamhoz híven az iskolaorvoshoz vettem az irányt. Az orvos megvizsgált és
miután megállapította hogy nincs semmi komolyabb bajom haza küldött hogy dőljek
le egy kicsit. Így tettem. A 10 perces sétát a sulitól a házunkig dülöngélve
tettem meg így az a pár ember aki szembe jött velem biztos hogy egy iszákos
iskolakerülőnek nézett. Még jó hogy a zsarukat nem hívták rám, akkor aztán
magyarázkodhattam volna Conornál. Mikor hazaértem vagy a huszadik próbálkozás
után végre sikerült beledugnom a kulcsomat a zárba és nagy nehezen
betámolyogtam a házba. Első utam a házban a konyhába vezetett ahol majdnem
belehánytam a csapba. Felhívnám a figyelmeteket a majdnem szócskára, köszönöm.
Hideg vízzel megmostam az arcomat és a tarkómat. Álltam még pár percet a csap
fölött hátha mégis elhányom magam, aztán mikor már úgy éreztem hogy nem fogok
legurulni a lépcsőn feltámolyogtam a szobámig, lefeküdtem az ágyamba és
megpróbáltam aludni. Körülbelül 10 percnyi próbálkozás után sikerült is
összehoznom. Amíg…
Ally:
Miután Clare mindenkit „felébresztett” én sem akartam lazsálni. Gyorsan felöltöztem és és megfésülködtem, bár a hullámokat nem sikerült eltüntetnem. Felkaptam a cuccaimat és elindultam. Clarenek az mondtam, hogy egy régi barátomat megyek meglátogatni. Részben igaz is.
A városházára tartottam, még Clare előtt kell odaérnem, mert gyanús lenne, ha nem segítenék, hanem eltűnnék. Az ismerős épületben felosontam az emeletre. „Balra a második ajtó” (aki felismerte, az tudja, hogy Mennyország Tourist by: Kukorka) – emlékezettem magam. Itt tartják a város lakóinak minden adatát. Amint beléptem az ajtón céltudatosan navigáltam a szekrény sorok között és kicsit megnyugodtam, amikor végre megtaláltam az „L” betűt. Végig húztam az ujjam az aktákon és az ujjam a legvékonyabbnál állt meg. Az Conor Lane aktája. Róla van mindig a legkevesebb adat. Ő szokott lenni a városok „titokzatos” embere, akit alig ismernek. Kivéve nekem.
*Visszaemlékezés:*
Akár egy átlagos tini lány, mint bármelyik 18 éves, úgy éltem. Amikor 14 voltam, azt hittem a titkom miatt számkivetett vagyok, de aztán 2 évvel később olyan környezetbe kerültem, ahol mindenki olyan, mint én. Ahol csak egy vagyok a sok közül. Olyan voltam, mint a többiek. Ám egy nap újjak érkeztek az iskolába. Azt beszélték teljesen mások, mint a többiek. A történetük sokkal különlegesebb, mint bárki régi családi meséje. A srác, az aki részt vett a nagy csatában. Minden itt tanuló csak téveszméket alkotott, hogy mi is történt akkor. De ő… Ő első kézből mesélhetne nekünk. A csata minden percét az ellenségek minden mozdulatát tudja. Mindenki zöldfülűnek számít mellette. A nagy pletyka hallgatásban a folyosón, a bejárati ajtó nyílni kezdett és belépett a kicsi Carter és a 26 éves Conor Lane.
*Visszaemlékezés vége*
A mappát böngészve kimásoltam az aktuális telefonszámot és címet. Visszatettem a mappát a helyére és gyorsan kimentem az épületből. Sietős léptekkel elmentem a felírt címre. Tudtam, hogy ma nem lesz otthon Conor, Carter meg iskolában van. Hogy meggyőződjek róla, biztos ami biztos becsengettem. 5 perc múlva sem kaptam választ, elővettem a hajcsatomat és gyakorlott mozdulatokkal megforgattam a zárban. Amikor meghallottam a kattanást győztes mosoly terült szét az arcomon. Bezárva magam mögött az ajtót beljebb léptem a Lane házba és körbe néztem. Bebútorozott. Ha nem ismerném Conort azt hittem volna, hogy ő ment el az Ikeába és válogatta össze gondosan az egymáshoz illő bútordarabokat. Nyugodtan sétálgattam a házban és felmértem a terepet. Benyitottam pár szobába, de csak a fürdőt és a vendégszobákat találtam meg. A következő szobára hihettem volna azt, hogy Conor szobája, de a női ruhákból ítélve, csakis az egyetlen Lane kislányé lehetett a szoba.
A filmekben mindig a legutolsó dolog az, amit keresünk. Én is így találtam meg Conor szobáját. Olyan volt, amilyenre számítottam. Szennyes a székre dobálva, papír halmok szanaszét, beágyazatlan ágy. Az íróasztala közepén a laptopját kerítették körbe a papírlapok. Legnagyobb szerencsémre be volt kapcsolva és azonnal megnyitottam az adatbázist. A keresőbe beírtam a nevem és első találatra kihozta. Végig görgettem az oldalon és megnyugodtam, hogy a nevem mellett nincs feltüntetve az a bizonyos státusz, csak egy sima embernek tűnök. Sóhajtva lecsuktam a laptop fedelét és azon gondolkoztam, hogy Conor vajon hányszor nézi meg a profilomat. Talán évente? Havonta? Hetente? Naponta? Egyáltalán nézi?
Ránéztem az órámra és volt még másfél órám, hogy eltűnjek. Gondoltam körül nézek. Az íróasztal fiókjait bújva, csak még több lapot találtam. Kivéve a jobb alsó fiókban. Egy sérült képkeretet találtam a fotó kupac tetején, egy átlagosnak tűnő családdal. Jack és Amelia Lane szélen középen pedig a tizenéves Conor kezében a csöpp Carterrel. El kellett mosolyodnom, egy teljes család láttán. Alatta egy fehér fecni szerűséget találtam. Felfordítottam és egy félbe szakított képet láttam magamról. Előkotortam a kép másik felét a zsebemből, amin Conor volt. A papír kupac alatt cellux után kutattam, amit meg is találtam és a két képet összeillesztettem. Bár a valóságban is megtehetném.
- Mit csinálsz itt? – zökkentett ki egy hang. Lassan megfordultam és Conor kérdő tekintetével találtam szembe magam.
- Ezt én is kérdezhetném tőled. – döbbentem meg.
- Én itt lakom. – mondta, mintha nem tudnám. – De én arra is gondoltam, hogy a városban mit keresel?
- Meglátogatom a családom. – feleltem nyugodtan.
- Komolyan Ally! – csattant fel Conor.
- Ez az igazság. – védekeztem.
- Hogy jutottál be? – kérdezte aztán.
- Szerinted? – nevettem fel hihetetlenül, majd gúnyosan hozzá tettem. – Átsétáltam a falon.
- Hát persze. – jutott eszébe. – Elvégre én tanítottalak zárakat feltörni.
- És milyen hasznos is. – csaptam össze mosolyogva a tenyerem. Kikerültem és már épp távoztam volna.
- Ally! – szólt utánam. Idegesen sóhajtva, de megfordultam. – A képet!
- Ó, ezt? – mutattam fel. Megdöbbent, hogy újra egybe látja a képet és nem széttépve, ahogy annó azt tettem vele. – Igen, meg van még a másik fele. – találtam ki a gondolatait. – De ha kell, akkor újra kettétépem.
- Akkor inkább tartsd meg. – legyintett.
- Kösz. – mondtam meglepődve. – Szia Conor! – köszöntem el.
- Szia Ally! – válaszolta. Ezután elmentem.
A városházára tartottam, még Clare előtt kell odaérnem, mert gyanús lenne, ha nem segítenék, hanem eltűnnék. Az ismerős épületben felosontam az emeletre. „Balra a második ajtó” (aki felismerte, az tudja, hogy Mennyország Tourist by: Kukorka) – emlékezettem magam. Itt tartják a város lakóinak minden adatát. Amint beléptem az ajtón céltudatosan navigáltam a szekrény sorok között és kicsit megnyugodtam, amikor végre megtaláltam az „L” betűt. Végig húztam az ujjam az aktákon és az ujjam a legvékonyabbnál állt meg. Az Conor Lane aktája. Róla van mindig a legkevesebb adat. Ő szokott lenni a városok „titokzatos” embere, akit alig ismernek. Kivéve nekem.
*Visszaemlékezés:*
Akár egy átlagos tini lány, mint bármelyik 18 éves, úgy éltem. Amikor 14 voltam, azt hittem a titkom miatt számkivetett vagyok, de aztán 2 évvel később olyan környezetbe kerültem, ahol mindenki olyan, mint én. Ahol csak egy vagyok a sok közül. Olyan voltam, mint a többiek. Ám egy nap újjak érkeztek az iskolába. Azt beszélték teljesen mások, mint a többiek. A történetük sokkal különlegesebb, mint bárki régi családi meséje. A srác, az aki részt vett a nagy csatában. Minden itt tanuló csak téveszméket alkotott, hogy mi is történt akkor. De ő… Ő első kézből mesélhetne nekünk. A csata minden percét az ellenségek minden mozdulatát tudja. Mindenki zöldfülűnek számít mellette. A nagy pletyka hallgatásban a folyosón, a bejárati ajtó nyílni kezdett és belépett a kicsi Carter és a 26 éves Conor Lane.
*Visszaemlékezés vége*
A mappát böngészve kimásoltam az aktuális telefonszámot és címet. Visszatettem a mappát a helyére és gyorsan kimentem az épületből. Sietős léptekkel elmentem a felírt címre. Tudtam, hogy ma nem lesz otthon Conor, Carter meg iskolában van. Hogy meggyőződjek róla, biztos ami biztos becsengettem. 5 perc múlva sem kaptam választ, elővettem a hajcsatomat és gyakorlott mozdulatokkal megforgattam a zárban. Amikor meghallottam a kattanást győztes mosoly terült szét az arcomon. Bezárva magam mögött az ajtót beljebb léptem a Lane házba és körbe néztem. Bebútorozott. Ha nem ismerném Conort azt hittem volna, hogy ő ment el az Ikeába és válogatta össze gondosan az egymáshoz illő bútordarabokat. Nyugodtan sétálgattam a házban és felmértem a terepet. Benyitottam pár szobába, de csak a fürdőt és a vendégszobákat találtam meg. A következő szobára hihettem volna azt, hogy Conor szobája, de a női ruhákból ítélve, csakis az egyetlen Lane kislányé lehetett a szoba.
A filmekben mindig a legutolsó dolog az, amit keresünk. Én is így találtam meg Conor szobáját. Olyan volt, amilyenre számítottam. Szennyes a székre dobálva, papír halmok szanaszét, beágyazatlan ágy. Az íróasztala közepén a laptopját kerítették körbe a papírlapok. Legnagyobb szerencsémre be volt kapcsolva és azonnal megnyitottam az adatbázist. A keresőbe beírtam a nevem és első találatra kihozta. Végig görgettem az oldalon és megnyugodtam, hogy a nevem mellett nincs feltüntetve az a bizonyos státusz, csak egy sima embernek tűnök. Sóhajtva lecsuktam a laptop fedelét és azon gondolkoztam, hogy Conor vajon hányszor nézi meg a profilomat. Talán évente? Havonta? Hetente? Naponta? Egyáltalán nézi?
Ránéztem az órámra és volt még másfél órám, hogy eltűnjek. Gondoltam körül nézek. Az íróasztal fiókjait bújva, csak még több lapot találtam. Kivéve a jobb alsó fiókban. Egy sérült képkeretet találtam a fotó kupac tetején, egy átlagosnak tűnő családdal. Jack és Amelia Lane szélen középen pedig a tizenéves Conor kezében a csöpp Carterrel. El kellett mosolyodnom, egy teljes család láttán. Alatta egy fehér fecni szerűséget találtam. Felfordítottam és egy félbe szakított képet láttam magamról. Előkotortam a kép másik felét a zsebemből, amin Conor volt. A papír kupac alatt cellux után kutattam, amit meg is találtam és a két képet összeillesztettem. Bár a valóságban is megtehetném.
- Mit csinálsz itt? – zökkentett ki egy hang. Lassan megfordultam és Conor kérdő tekintetével találtam szembe magam.
- Ezt én is kérdezhetném tőled. – döbbentem meg.
- Én itt lakom. – mondta, mintha nem tudnám. – De én arra is gondoltam, hogy a városban mit keresel?
- Meglátogatom a családom. – feleltem nyugodtan.
- Komolyan Ally! – csattant fel Conor.
- Ez az igazság. – védekeztem.
- Hogy jutottál be? – kérdezte aztán.
- Szerinted? – nevettem fel hihetetlenül, majd gúnyosan hozzá tettem. – Átsétáltam a falon.
- Hát persze. – jutott eszébe. – Elvégre én tanítottalak zárakat feltörni.
- És milyen hasznos is. – csaptam össze mosolyogva a tenyerem. Kikerültem és már épp távoztam volna.
- Ally! – szólt utánam. Idegesen sóhajtva, de megfordultam. – A képet!
- Ó, ezt? – mutattam fel. Megdöbbent, hogy újra egybe látja a képet és nem széttépve, ahogy annó azt tettem vele. – Igen, meg van még a másik fele. – találtam ki a gondolatait. – De ha kell, akkor újra kettétépem.
- Akkor inkább tartsd meg. – legyintett.
- Kösz. – mondtam meglepődve. – Szia Conor! – köszöntem el.
- Szia Ally! – válaszolta. Ezután elmentem.
Jev:
Suli után a „büntetés” miatt haza mentem. TV és PS hiányában előszedtem a laptopom és netezni kezdtem. Amikor az e-mail-jeimnél tartottam figyelmes lettem egy levélre. 2 hónapja érkezett ismeretlen feladótól egy kép. Még anya készítette az első iskolai napomon róla és Kelleyről, amikor 6 éves voltam. Visszagondoltam mennyire lehettem zöldfülű a csajok terén (bocsi jobbat nem tudtam, nem tudom mire gondol egy 16 éves fiú by: Kukorka).
Eszembe jutott még valami. Az egyik délután, amikor suliba mentem, annyira fáradt voltam, hogy ledőltem aludni. Azért volt más az a nap, mint a többi, mert amikor felébredtem egy éles késsel találtam szembe magam. Ennyi volt az, amire abból a napból emlékszem.
- Szia! – állt meg az ajtóban Ally.
- Szia! – köszöntem. – Milyen napod volt?
- Klassz. Neked?
- Unalmas.
- Aha. – bólintott. – Hoztam kaját. – fiú létemre azonnal felkaptam a fejem.
- Milyen kaját? – kérdeztem összehúzott szemekkel.
- Sült krumpli, hamburger. – válaszolt.
Felpattantam és villám gyorsan kikerülve lesiettem a konyhába, ahol az asztalon meg is találtam a kaját. Aki férfi az éhes és az éhes férfinak enni kell. J
- Hé! Ennyire örülsz a gyors kajának? – nevetett.
- 2 hete nem ettem gyors kaját. – mondtam.
- Gondolom azt ünnepeltétek, hogy eljutottál a tízedik osztályig. – bólogatott.
- Fogd be!
Conor:
Ally távozása után kiült az arcomra az a bizonyos levakarhatatlan
vigyor. Magánál hordta a fénykép másik felét? Azt hittem elégette mikor
Carterrel nyomtalanul eltűntünk New
Yorkból. Úgy látszik tévedtem. De még mindig nem kaptam választ a kérdésemre.
Mit kereshet a híres Ally Montgomery Magic Ville-ben pont mikor én és a húgom
felbukkanunk itt? Úgy fest ez egy örök kérdés marad. Bár számíthattam volna rá
hogy nem lesz olyan könnyű számon tartanom a már nem olyan fiatal vörös lányka
lépéseit. Nagyon megváltozott…mikor elhagytuk New Yorkot még a tojáshéj ott
volt a formás kis seggén. Most meg kész nő. És gyönyörűbb mint valaha. És
persze ügyesebb. De mit vártam elvégre is a nagy részét amit tud én tanítottam
neki. De akkor is, nyomtalanul betörni egy Tanács tag házába? Ez aztán Ally-re
vall. Mindig is kiszámíthatatlan, mondhatni szeszélyes volt. Mindig ő állt az
épp aktuális baráti társaságának középpontjában. Nem is emlékszem…volt
egyáltalán valamilyen szabály az iskolában amit nem szegett meg?! Mosolyogva
ráztam meg a fejemet amikor eszembe jutott a fikusz. Nem véletlenül ő volt a
kedvenc tanítványom. Le akartam menni hogy csináljak Carternek vacsorát mire
hazaér de úgy fest fölösleges volt. Mikor kiléptem a szobámból majdnem ugrottam
egyet ijedtemben amikor megláttam a húgomat talpig feketében szigorú
kifejezéssel az arcán összefont karral lazán a falnak dőlve. Ismertem ezt az
arcát…és sosem jelentett jót. Aztán megszólalt és a gyanúm beigazolódott.
- Alison Montgomery.A barátainak csak Ally. 25
éves, egyedüli gyerek és egyedül álló. New Yorkban született és tanult, de
általános tanulmányait az iskola csak 16 éves koráig tudja igazolni. Szülei:
Stephen Montgomery és Sophia Montgomery, született: DiLaurents. Keresztanyja:
Clare DiLaurents aki házassága után a Townsond nevet vette fel. Unokatestvérei:
Kelley és Jeveviel Townsond , születésük óta Magic Ville-ben laknak. Ally
utoljára két évvel ezelőtt járt itt a nagyanyja temetésén. És bár utána azt
állította visszament New Yorkba a szülei nem tudják igazolni, hogy az elmúlt
két évben náluk tartózkodott. Illetve
arról sem tudnak hogy fentebb említett jelenleg Magic Ville-ben tartózkodik. –
mesélt Carter. Az Angyal nevére kettőnk közül mindig a húgom volt a jó kém így
nem csodálom hogy 1 nap alatt minden szükséges információt megszerzett a
számára gyanús személyről. És nem, kicsit sem lepődöm meg hogy ezt fel is
használja ellenem. – Tudod mi a vicces? Hogy Alison állítólag ugyanakkor
fejezte be a gimit és tanult tovább azonosítatlan helyen New Yorkban amikor mi
ott laktunk és az után veszett nyoma hogy eljöttünk. Hát nem érdekes?! Javaslom
ne hazudj nekem Conor mert előbb-utóbb te is tudod hogy megtudom az igazat.
Szóval utoljára kérdem: Mi közöd van neked Ally Montgomery-hez? - mindig tudtam
hogy a húgom nem hülye de...a francba hol van ilyenkor Hayley azzal a lapáttal?
<<12.rész(part2)
<<12.rész(part2)
COOOOOL:))) a vége az nagyon nagy:DD jóó lett:)
VálaszTörlésköszönjüüüük :)
VálaszTörlésHát ez nagy-nagyon jó lett:)) rózsaszín párduc...:D bár egy kicsit hiányzott a Carter&Jev jelenetek, azért nagyon tetszett, és már alig várom a kövit;)
VálaszTörlésImádoooooom!!! Bár nekem is hiányzott a Carter&Jev részek. Hamar a kövit!!! :) ;)
VálaszTörlésSziasztok! Carter&Jev jelenet elgközelebb úgy körl-belül 3-4 rész múlva lesz ( mármint romantikus értelemben ) addig bírjátok még ki ;)
VálaszTörlésMár alig várom;)
Törlés