17. rész Ki vagy te nekem avagy Mira története (2/1. rész )

Na hali!
Tudom, jó régen jelentkeztünk és nincs kifogásom ezért rakom fel most a második rész első felét ( ??? ). Megkaptátok a hőn áhított Jev-Carter jeleneteteket úgyhogy reklamációt csak a késedelem miatt fogadok el. Na de nem húzom tovább a szót: itt a rész és pont.
Puszi: Ashley és készül a kövi résszel: Kukorka


Carter:
  -  Na álljunk csak meg egy percre! – Jev szája tátva maradt mikor csak így egyszerűen kijelentettem hogy én öltem meg Mirát. Minkét kezével a hajába túrt és azt se tudja mit mondjon. Meg tudtam érteni. Hisz nem mindenki mondhatja el magáról hogy megölte a legjobb barátját.  De ez azért egy kicsit komplikáltabb. Nem a szó szoros értelmében én öltem meg. Mármint nem szúrtam le, mérgeztem meg és nem gyújtottam fel még csak véletlenül sem. De tudom hogy az én hibám volt. És most halálom napjáig ( ami ki tudja, talán nincs is olyan messze ) élhetek együtt a bűntudattal és a fájdalommal amit egy barátom elvesztése okozott. Akkor már ismertem Hayley-t de még nem voltunk olyan jóban mint most. Igazából Mirával kezdődött minden.  De a szó szoros értelmében minden.  Akkor kezdte el elborítani az agyamat a vörös köd, de nem olyan gyakran mint most. Akkor lettem jóban Hays-el. Akkor kezdett el járni Emma és Jared meg Hays és Eugene (??? ), és én is akkor kezdtem el járni Scottal. Mira halálakor kezdett el megint menekülni Conor és akkor tévedt be egy Internátusba egy ember. Ez elég nagy sztori volt mivel azelőtt még soha ember nem látott Internátust. Ráadásul rögtön a Cadair-i Internátusba jutott be. A nevére már nem emlékszem de természetesen azonnal kivégezték és igyekeztek nem a frászt hozni az ifjú Védelmező Tanoncokra. Mira halálával valami véget ért és valami elkezdődött.  Már azt a verziót is hallottam hogy barátnőm életének vége jelenti a béke végét és a hábprú elejét. Bár ha a közelmúlt eseményeire alapozok lehet benne igazság…  - Te most azt mondtad hogy megölted a barátnődet? – ja, hogy Jev is itt van?

A szememet csípték a könnyek de azért bólintottam.

 - De hogyan? Miért? Mikor? – a fiú teljesen össze volt zavarodva. Mikor pedig vonakodva bár, de rám nézett a szeméből az a fajta félelem sugárzott amit akkor láttam először és reméltem hogy utoljára is amikor megöltem azt a boszorkánymestert. De persze erre Jev nem emlékezhetett. Átöleltem magam és egy pillanatra az égre emeltem a tekintetemet nehogy elbőgjem magam.

- Nem szabadna erről beszélnem. – suttogtam erőtlenül és erősen kételkedtem benne hogy Jev meghallotta. De végül válaszolt úgyhogy…

- Na nem! Ha elkezded most már végig is mondod! – jelentette ki majd a legrosszabbra is felkészülve leült a verandára és intett hogy üljek oda én is. Mikor úgy tettem Jev olyan messze húzódott tőlem amennyire csak tudott. Megértettem. És nem, egyáltalán nem esett rosszul.

- Mikor 12 éves voltam… Albany mellett éltünk Syracuse-ban egy bentlakásos iskolában.  Akkoriban ismerkedtem még csak meg Hayley-ékkel Mirán keresztül. Azelőtt nem sokáig éltünk egy helyen úgyhogy nem igazán tudtam hogy kell barátkozni. De szerencsére Mira rögtön a szárnyai alá vett és aki jóban volt Mirával az jóban volt mindenkivel.  Ez így működött. És…volt ott egy fiú. Scott. – nyögtem. Ez a pont volt életem mélypontja. Sosem szívesen beszéltem róla már csak Miranda és Scott miatt sem. De ha legalább félig-meddig igazat akarok mondani Jev-nek. Akkor Scottról is tudnia kell. – Rendes srácnak tűnt.  Kitűnő tanuló volt, sportos, kedves és jóképű.  Néha beszéltem vele. Volt pár közös óránk de…A suli a semmi kellős közepén volt elzárva mindentől ráadásul egy népszerű vadászhely kellős közepén úgyhogy tilos volt elhagyni a kampuszt.  Ezért nem igazán tudtunk beszélgetni Scottal úgy igazán.  Egy idő után Mira megunta nézni hogy minden szabályt betartva szerencsétlenkedünk...és úgy döntött közbe avatkozik.

Syracuse, 3 évvel ezelőtt, Carter szemszöge:

 - Ébresztő! Carter ébredj már! Hahóóóó! –  nagyon ismerős hang volt. Csak tudnám hogy honnan?! De nem nagyon érdekelt. Ki az a seggfej aki az éjszaka közepén fel akar kelteni?

- Az Angyal nevére, Carter! Kellj már fel! – mondta a hang most már erélyesebben. Erre kénytelen kelletlen kinyitottam a szemem és már nyitottam a számat hogy lecsesszem a jövevényt de akkor megláttam legjobb barátnőm mosolygós arcát és belém fagyott a szó.

- Mira? Mi a büdös francot…? – kezdtem de akkor Mira kikerekedett szemekkel befogta a számat. Mikor összevontam a szemöldököm mert nem igazán értettem mit akarhat csak megforgatta ragyogó kék szemét és fejével a mellettem mélyen alvó szobatársnőm, Hayley felé intett. Ekkor megértettem mit akar és bólintottam. Mira elengedte a számat és szélesen mosolyogva állt előttem. Végignéztem rajta és láttam hogy utcai ruhában van. Egyszerű farmert viselt, fekete csizmát, virágmintás hosszított fazonú felsőt és farmer dzsekit. A haját egy laza lófarokba rendezte a tarkóján és a szeme is ki volt húzva. Ajjajj, kiöltözött Miranda plusz sejtelmes és mégis elégedett mosoly, egyenlő nagy-nagy baj.

- Akarom én tudni minek öltöztél így ki? – kérdeztem már suttogva miközben kimásztam az ágyból. Egy egyszerű fekete spagetti pántos felső volt rajtam meg fekete melegítő.

- Azért maiért te is nemsokára ki fogsz! – mikor még mindig értetlenül néztem rá ismét megforgatta a szemeit és a karomnál fogva a gardróbhoz vezetett. – Lebeszéltem Scott-al és Christopherrel hogy ma éjjel ők is kiszökjenek az Internátus mögötti mezőre. Ott találkozunk velük egész pontosan… - itt hunyorogva az órájára nézett mivel a sötét szobát egyedül a hold fénye világította be gondolom nem nagyon látott semmit. – Ha jól látom 10 perc múlva úgyhogy kapkodd magad.

Öt perc múlva a teljes harci díszben álltam az egész alakos tükör előtt. Mira rám adott egy egy világos szürke csőfarmert, fekete csizmával és halványzöld hosszú ujjú pólóval amire még egy hosszított fazonú ujjatlan vagy két árnyalattal sötétebb szintén zöld fölső jött. A hajamat estére össze szoktam kontyolni így halvány hullámok játszottak benne. Mira úgy alakította a frizurámat hogy ez látszódjon is.

 - Nem is tudom…- mondtam végül Miranda felé fordulva. – Ha elkapnak ebből még hatalmas balhé lehet!

- Ugyan már! Nem kell ám minden szabályt betartani! – bökött oldalba játékosan még mindig suttogva. – A Védelmezők túl sokat aggódnak, nem lesz semmi baj. És amúgy is, mióta vagy te ilyen szabálykövető fapofa?

- Amióta a bátyám Tanács-tag lett. – mondtam de azért követtem az ablak felé. A kolesz-szobánk a második emeleten volt egy fa lomkoronájánál így ha akartunk könnyen kijuthattunk az udvarra minden apróbb gond nélkül. Mira csizmájának sarka kopogott míg az enyém egy egyszerű edzéseken használt csizma volt. Nem az az otromba kapcsos amit Hayley és az Emma nevű barátnője előszeretettel hívnak démontaposó csizmának. Hanem az egyszerű, kényelmes, nyúlós, bőrcsizma volt. Mira egy másodpercnyi habozás nélkül nyitotta ki az ablakot és lépett ki a párkányra hogy onnan átmászon a hatalmas tölgyfa vastag ágaira. Mikor leugrott a fáról intett nekem hogy kapkodjam magamat mert késében vagyunk. Vetettem még egy pillantást  a mélyen alvó Hayley-re majd én is kiléptem Mira után a párkányra és igyekeztem nem törődni azzal a megmagyarázhatatlan de egyértelműen rossz előérzettel ami akkor kerített hatalmába mikor Mira belépett a szobámba.

Most:

 - Kiszökni nagyon könnyű volt. Szinte túl könnyű de úgy fest ez Mirát egyáltalán nem zavarta. A suli mögött a mezőn már ott vártak ránk a fiúk.  Chris és Mira nem zavartatták magukat különösebben. De Scott és én kissé zavartak voltunk.  Én a rossz előérzetem miatt. Scott pedig csak nem szerette megszegni a szabályokat. De ahogy telt az idő egyre jobb lett a hangulat. Chris és Mira csináltak már ilyet azelőtt és nem történt semmi úgyhogy lassan mi is kezdtünk feloldódni. Beszélgettünk, hülyéskedtük és hopp, hirtelen eltelt egy óra. Tényleg nem történt semmi rossz mi pedig nagyon jól éreztük magunkat. Egészen addig amíg…-itt muszáj volt mély levegőt vennem. Nagyon erőlködtem nehogy elbőgjem magamat ott helyben. Én nem akartam! Tényleg nem akartam de…Muszáj volt el mennünk. És…ha tudtam volna…Az egész az én hibám. Csak az én hibám. – Mint már mondtam, a suli egy népszerű vadászterület közepén volt. Mi pedig…halottunk egy lövést. Nem jött olyan meszsiről. De az éjszaka kellős közepénél jártunk nem hittük hogy vadászba botlunk. Aztán eldördült még egy lövés amit lépések követtek. Egyedül volt. De nem volt messze. Mira kitalálta hogy ha négyen négy felé futunk maximum egyikünket veheti üldözőbe és őt sem valószínű hogy eltalálja. Mirával sosem ellenkezett senki, ezért most is azt tettük amit ő mondott. Futni kezdtünk. Négyen négy felé. Egy idő után magunk mögött hallottuk a vadász lépteit. Aztán eldördült egy lövés. Aztán még egy. És még egy. Ahogy a zajokból meg tudtam állapítani még mind a négyen futottunk. Még láttam Mirát ahogy a bejárat felé fut.  Tudtam hogy a bejáratnál fog bemenni. Ő és észrevett és a tekintetünk találkozott. Bólintott hogy minden rendben. És akkor befordult és így kiszaladt a látóteremből de tudtam hogy már közel jár a bejárathoz úgyhogy nem aggódtam. Egy golyó süvített el mellettem és Mira rögtön kiszaladt a fejemből. Biztos voltam hogy engem vett üldözőbe de utána nem volt több golyó. Csak még vagy 3 lövés én pedig biztos voltam hogy mind a 4-en …hogy mind bejutottunk. Úgyhogy lefeküdtem aludni. De aztán..reggel fél két körül. Riasztót fújtak.  Egyes oszlopokban terelték ki a diákokat és figyelték hogy mindenki ott jön a és egy listán húzogatták be a nevét. Mind megvoltunk…kivéve Mirát. Egy mentő állt a suli előtt és egy hordágyat vittek amit fekete ponyvával takartak le. De a karja lelógott. És..volt rajta egy karperec. Mira karperece amit még én adtam neki és sosem vett le. megkérdeztem a bátyámat mi történt. Azt mondta…ma reggel találtak rá a biztonságiak közvetlenül a kapu előtt. Két lövés érte. Egy a bokáját egy pedig a hátát. Azt mondták valószínűleg nem rögtön halt meg, hanem elvérzett de… - nem tudtam tovább mondani. Ekkor már folytak a könnyek a szememből de most szabályosan zokogni kezdtem. Az egész miattam történt. Az én hibám volt. Ha visszafordulok. Ha megnézem hogy Mira is bejutott-e talán nem ha meg. Talán megmenthették volna. Sőt…ha nem kezdek el akkor vonzódni Scott iránt meg sem lőtték volna.

- Hé, nyugi. Semmi baj. – Jev hirtelen mellém csúszott ültében, egyik kezével átölelte a vállamat és magához szorított. A tekintetében nyoma sem volt annak a félelemnek amit  pár perccel ezelőtt véltem látni benne. De a túl ismerős kék szempár tele volt sajnálattal, együttérzéssel és megértéssel.  Hazudnék ha azt mondanám nem könnyebbültem meg tőle hogy már nem félt tőlem. De akkor is…nem érdemeltem meg az együttérzését. Nem érdemeltem meg azt hogy vigasztaljon mikor az én hibámból halt meg a legjobb barátnőm.

- Ne. – mondtam halkan és nagyon igyekeztem összeszedni magam. A könnyeim még mindig folytak de már nem rázta az egész testemet a zokogás.

- Mi? – nézett rám értetlenül Jev.

- Ne vigasztalj. Ne mond hogy nincs semmi baj mert igenis van! Miattam halt meg! Csak az én hibám az egész…

- Nem! –Jev hangja határozottan csengett ezért rá néztem bár az arcát alig láttam a könnyeimtől. – Nem a te hibád volt. A barátnőd volt hülye hogy az éjszaka közepén kivitt benneteket egy vadászterület közepére. Csak magának köszönheti.

- Nem! Nem! Nekem akart segíteni… - tiltakoztam de félbe szakított.

- Találhatott volna más módot hogy a kedvedbe járjon. Nem a te hibád Carter érted? Csak magadat hibáztatod. – a hangja lágy volt és kedves. Úgy beszélt mintha egy vadlovat akart volna megszelídíteni. Mintha sosem bunkóztam volna vele, csak egy lány lennék a sok közül aki eljött hozzá hogy kisírja magát a vállán. Ki tudja talán így is volt.

- Lehet hogy így van. – mondtam halkan a szemébe nézve. – De ez akkor sem változtat a tényen hogy mindenkinek aki fontos nekem előbb utóbb baja esik.

- Hogy érted ezt? – kérdezet Jev halkan ahogy letörölte az arcomról a könnyeket és óvatosan kisimított pár kósza tincset az arcomból.

- Kedvellek. – feleltem inkább válasz helyett. Ha már ilyen érzelmekkel teli összejövetelt tartunk… - De nem akarlak bántani.

- Nem fogsz. – ígérte Jev majd előbbi megnyilvánulásomon felbátorodva az arcomra csúsztatta a kezét és ajkát óvatosan az enyémre illesztette. Nem! Ezt nekem nem lehet! Nem tehetem meg! De mégis. Most itt tart a karjában és olyan finoman bánik velem mintha bármelyik pillanatban össze törhetnék. Ki tudja, talán így is van.  De nem érdekel. Mert ő édes mint a méz és ahogy a karjait körém fonja mintha oltalmazni akarna hirtelen biztonság érzet fogott el. Nem volt erőm eltolni magamtól. És ha már nem volt erőm eltolni magamtól…ugyan miért ne viszonozhattam volna? Óvatosan felé fordultam és mindkét karommal átöleltem Jev nyakát mire ő felbátorodva egyik kezét a derekamra csúsztatta és óvatosan végighúzta a nyelvét az alsó ajkamon.  Ez a csók más volt mint az előző kettő.  Sokkal több érzelem volt benne mint az előzőkben. Tele volt kétségbeeséssel, csalódással, vágyakozással és szenvedéllyel. Jev egyik kezét mellém rakta a földre és úgy csókolt tovább. Az én egyik kezem is lecsúszott Jev tarkójáról a mellkasára ahogy a csók egyre hevesebb lett. Aztán ahogy Jev a combomra csúsztatta a kezét tudatosult bennem tulajdonképpen mit is csinálok. Hirtelen kikerekedett a szemem és egyetlen lökéssel eltaszítva magamtól Jevet felpattantam a verandáról és egész a kapuig hátráltam miközben folyamatosan jobbra-balra ráztam a fejemet.

- Nem. Nekem ezt nem szabad. Én ezt… - Jev is felpattant de intettem neki hogy ha lehet ne jöjjön közelebb mire már a lépcsőn megtorpant és értetlen kifejezéssel az arcán nézett rám.

- Carter mi a…? – de akkor nyílt az ajtó és fütyörészve lépett ki rajta és rikító vörös hajú lány. Valószínűleg Ally volt az, Jev uncsi tesója. Soha az életbe nem találkoztam még vele de tudtam hogy ha még fogok ne mfogok neki annyira örülni mint most ebben a szent pillanatban.  De akkor Ally megfordult, észrevett minket és rögtön abbahagyta a fütyörészést. Jev jó hangosan felsóhajtott mielőtt az unokatesójára nézett volna.

- Szia Ally.

- Szia Jev. Nem tudtam hogy Carter Lane is itt van. – Ally mintha kicsit zavartnak tűnt volna ahogy Jev és köztem váltogatta a tekintetét.

- Honnan tudod a nevemet? – kérdeztem alaposabban szemügyre véve a vörös hajú lányt. És akkor beugrott valaki…Conor régi barátja…de nem! Az nem lehet ő…hisz az azt jelentené hogy Jev Védelmező családból származik! De azért… - Ne haragudj de…az arcod…olyan…találkoztunk mi már? – kérdeztem Allyt mire az  jól láthatóan megmerevedett egy másodpercre de aztán megint elmosolyodott és mintha csak az a bizonyos lány állt volna előttem a szomszédból.

- Nem, nem hiszem. Biztos összekeversz valakivel. – mondta azzal amilyen gyorsan megjelent olyan gyorsan el is tűnt az utcán.

- Gyerünk. – mondta Jev azzal csuklón ragadott és elkezdett húzni az unokanővére után. – Figyelj résen kell lennünk mert nem akarunk lebukni de azért megpróbálom elmagyarázni. Pont ma reggel találtam egy képet amin Ally a bátyáddal pózol még fiatalabb korukban.  Mikor ma kilöktél az ablakon is rá akartam kérdezni hogy mi köze lehet a családodnak az enyémhez. Nem tudom te hogy vagy vele de szerintem Ally és a bátyád régebbről ismerik egymást mint ahogy mi emlékezni tudnánk.

- Wow, és ezt hogy következtetted ki Sherlock? – forgattam a szememet gúnyosan miközben kirántottam a kezemet a szorításából.

- Jó látni hogy vissza tért a régi szarkasztikus éned, de jelen pillanatban talán jobb lenne ha nem beszélnél. Még a végén lebukunk. – magyarázta. Na erre a kijelentésre majdnem képen töröltem csak úgy szeretetből. Még ő akarja megmondani nekem hogyan kell kémkedni? Hehe, ha ismernéd a múltamat drága Jev…ha ismernéd a múltamat.

<<17.rész(part1)

17.rész(part3)>>