25. rész Eugene és Hayley avagy Carter eltűnése

Hello!
A monitor ezen felén Ashley jelentkezik az új résszel mivel épp nincs iskolába és nem írtak részt de nagyon unatkozott írt egyet nektek amit semmi sem történik ha nem olvastok el de nagyon unatkozott és gondolta miért ne?! És csak Ashleyt idegesíti hogy E/3-ban beszél magáról? Nem hiszem. Na itt a rész jó olvasást
Puszi: Ashley


Hayley:

 - A picsába! – kiáltotta Eugene majd akkorát rúgott a falba hogy megrepedt a vakolat. De ez persze neki sem volt valami kellemes ezért rögtön utána felüvöltött és fél lábon ugrálva kezdte el a lábát fájlalni.

- Te akkora hülye vagy! – csóválom a fejemet a szituációhoz képest szerintem elég nyugodtan. Négyen ülünk Carter szobájában. Conort lent hagytuk a földszinten mivel azt mondta szeretne egy kicsit egyedül lenni de annyira azért nem vagyunk hülyék hogy egyedül hagyjuk a házban. Carter eltűnése mindannyinkat megviselt. Conor érzelmileg omlott össze és annyira ideges és kétségbeesett most hogy szinte meghazudtolja önmagát. Emma (akinek az érzelemvilága egyébként is kábé olyan stabil mint a műhelypolc aminek neki rohant a szefós hülye gyerek) mást sem csinál csak halkan sírdogál, Jared pedig jó barát lévén mellette van, bíztatja és próbál erősnek látszani de mi tudjuk hogy ez az egész őt is megviselte. Eugene családja pedig az előbb ölj aztán kérdezz elvet vallja, ebből adódik hogy az egész família kissé hirtelen haragú és ha patthelyzet van ( meg úgy amúgy is) képtelen nyugton ülni egyhelyben. És mivel mindenki meghazudtolja önmagát valakinek nyugodtnak kell maradnia és kézben tartania ezt az egész katyvaszt.  Na most, ez a valaki általában Carter szokott lenni aki ki tudja milyen oknál fogva mindig halál nyugodt. De mivel ő tűnt el elég érdekes lenne ha tudna még érzelmi támogatást is nyújtani nekünk miközben őt keressük. Egyszóval, Carter nincs itt és mint legjobb barátnője egy darabig én veszem át a helyét mint szívtelen, irritálóan nyugodt néha cseppet bunkó mégis nagyon könnyen szerethető Védelmező.  

- Ne mond hogy te egy cseppet sem vagy ideges! – fordult felém enyhén őrült képpel Eugene.

- Dehogynem vagyok! De azzal semmire sem megyünk  ha szétverjük Conornak a berendezést. – mondom.

- Én akkor sem tudok egyhelyben ülni és várni hogy majd minden magától megoldódjon! Carter a barátunk és biztos vagyok benne hogy ha te tűntél volna el eget földet felforgatna hogy megtaláljon. Erre te mit csinálsz? Csak ülsz és kioktatsz mindenkit mintha te lennél itt az góré pedig tudod mit? Francokat sem tudsz te! Sem Carterről sem pedig a világról amiben élt! Igaz, mindig ott voltál neki de mond belegondoltál valaha min mehet keresztül? A bátyja nevelte! Hat évesen már olyanokat tanult amit mi még most sem tudunk normálisan megcsinálni! Városról, városra költözött és a szerettei sorra haltak meg míg az ellenségeinek száma egyre csak gyarapodott! Mi van ha valaki, tegyük fel egy Őrző megtalálta és kínozza hogy mondjon el mindent amit tud a Védelmezőkről? Carter akkor se mondaná el mert ezt nevelték belé! Úgyhogy csak gondolj bele min ment keresztül Carter és miért ismerjük el őt mint vezetőnket és utána játszd itt a Janit! Mert lófaszt se tudsz az egészről!

- De…- próbált Emma halkan még mindig sírdogálva a védelmemre kelni. Szerintem nála ez egy ösztönös berögződés. Mindig mindenkit meg akar védeni. Pedig ahogy most ránézek semmi más nem jut róla eszembe mint egy szomorú kislány aki épp az előbb vesztett el minden számára fontosat.

- Te fogd mert te se tudsz mást csak bömbölni! Egy percig se hidd hogy jobb vagy Hayley-nél! – üvöltött rá Eugene. Láttam hogy Emma a könnyeivel küzd így pedig már nem is 10 évest hanem egy megszeppent óvodást láttam benne. Emma aki mindig kedves, védelmező, melegszívű és ha nem muszáj egy légynek sem ártana. És pont őt szólja le Eugene? Normális esetben rögtön a szőkeség védelmére keltem volna és egy jó nagyot rúgtam volna Eugene sípcsontjába mert bizony isten megérdemli! De mint említettem, ez közel sem volt normális eset. Így csak ennyit mondtam:

- Nagy a pofád, ugye tudod?!

- A tied meg büdös! – erre csak félig felvontam a szemöldökömet de nem szóltam. Durva hogy néha mennyire hasonlít Carterre.  Ez az utolsó megnyilvánulása olyan szinten ösztönös volt hogy tudtam kezd egy kicsit megnyugodni. Ezért odaléptem hozzá, két kezembe fogtam az arcát így kényszerítve hogy a szemembe nézzen.

- Eugene, tudom hogy zaklatott és ideges vagy! Mind azok vagyunk! De azzal már tényleg nem érsz el semmit ha megbántod a barátaidat. Te nem ilyen vagy. Gondolj bele, ha Carter itt lenne mit mondana most? Azt akarná hogy bepánikolva egymásnak essünk? Vagy hogy gondoljuk át a helyzetet és úgy próbáljunk segíteni? – láttam hogy a fiú zöld szemébe ismét visszatér a fény ami azzá teszi őt ami és ebből gondoltam hogy a szavaim kezdtek leülepedni – Csak próbáljunk úgy viselkedni mintha minden rendben lenne. Nyugodjunk meg aztán tiszta fejjel gondoljuk át az egészet. Utána megkeressük Cartert! Rendben van?

Eugene pár másodpercre lehunyta a szemét majd a kezét óvatosan az enyémre csúsztatva vett egy

 mély lélegzetet. Éreztem ahogy az arcomba szökik a pír. Nem szoktam meg hogy Eugene ilyen gyengéd legyen velem, főleg nem mások előtt. És ez így volt jó. Nem ismerem még ezt az énjét! A heves Eugene megszólalásait már tudom hogy reagáljam le. De ezzel a sráccal aki itt áll előttem nem tudok mit kezdeni.

 - Igazad van. –suttogta végül. – Köszi Hays.

Majd ellépett mellőlem és óvatosan letelepedett Emma mellé aki még mindig kicsit megszeppenve, szomorúan, vegyes megbántottsággal nézett maga elé.

 - Ne haragudj Em. Nem úgy gondoltam. Csak az indulat beszélt belőlem, Tudod hogy sosem mondanék ilyeneket neked! Kérlek ne haragudj. – nézett a lányra esdekelve Eugene aki egy fejrázással jelezte hogy nem haragszik majd ölelésre tárta a karját és Eugene vállára borulva ismét könnyekben tört ki. Eugene állát a lány fején megtámasztva fél kézzel átölelte Emma derekát, másik kezével pedig a lány hosszú, hullámos szőke haját simogatta miközben egymás után többször is biztosította róla hogy minden rendben lesz. Jared és én csak szomorkás fél mosollyal néztük a jelenetet.  Miután a kedélyek lehiggadtak és tisztáztuk magunkban a helyzetet, illetve meggyőződtünk róla hogy Conor rendben lesz visszamentünk az Internátusba, ugyanis lassan éjfélt ütött az óra holnap pedig suliba kellett mennünk. Ezzel csak egy baj volt. Senki sem tudott elaludni. Mindenkinek járt az agya és hiába volt lassan hajnali 4 egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni. Bár mikor Emma felém nézett mindig azt tettettem hogy mélyen húzom a lóbőrt hogy valamennyire ha lehet megnyugtassam. És úgy festett sikerült mert egy kicsit legalább sikerült aludnia. De vagy öt perccel ezelőtt lihegve, könnyezve ébredt fel, gyanítom rémálma volt. Em kikászálódott az ágyból és felém hajolt megnézve alszom-e. Csak egy percig hezitáltam, játsszam-e hogy alszom vagy legyek vele ébren míg ismét el nem alszik. Végül úgy döntöttem tettetem az alvót, hisz akkor úgy is felébreszt ha szüksége van rám, de ha meg nem azt hinné rá ébredtem föl és még bűntudata is lenne. Így lecsuktam a szemem és úgy tettem mintha nem érezném minden kissé szapora lélegzetvételét a bőrömön és hogy egyik tincse óvatosan csiklandozza az arcomat. Mikor Emma meggyőződött róla hogy ’ alszom ’ papucsot húzott és pár másodpercre rá már hallottam a zárat kattanni és tudtam hogy akkor Jared sem alszik az éjszaka. Ezért fekszem most az Internátusi szobánk plafonját bámulva legjobb barátnőm hogy létén agyalva miközben a könnyek egymás után csorognak le az arcomon. Kész, eddig bírtam. Hiába játszom a többiek előtt a nagymenőt, gyenge vagyok és én is nagyon aggódom a legjobb barátnőmért. Dühösen törlöm le a könnyeimet és magamban próbálok rájönni miért aggódok ennyire Carterért. Nagy lány már, tud vigyázni magára. És ő sem rinyálna az éjszaka közepén egyedül a szobájában. Nem, Carter nem ilyen… Ekkor halk kopogás hallatszik az ajtón én pedig az aórámra nézve megbizonyosodok róla hogy nem, nem aludtam el még mindig hajnali négy van. Akkor meg ki..? De amíg ezen agyaltam az ajtó lassan kinyílt én pedig a résben megláttam egy nagyon ismerős zöld szempárt!

- Eugene? Mit keresel te itt az éjszaka közepén? – tápászkodok ülőhelyzetbe.  Biztos vagyok benne hogy fölösleges lenne eljátszanom azt aki most kelt fel mert Eugene ismer annyira hogy tudja mikor nem mondok igazat.

- Emma és Jared szívszaggató és roppant nyálas beszélgetést folytat a szobánkban amitől nemcsak hogy nem tudok aludni de még hányingerem is van úgyhogy gondoltam ha már a szöszke kitúrt énis elfoglalom az ágyát. – vont vállat. Ő sem tűnt különösebben fáradtnak, de a szeme alatti karikák amiket még ilyen sötétben is kiszúrtam arról árulkodtak hogy ő sem alhatott valami sokat az éjjel. Mikor bólintottam hogy jöjjön csak Eugene óvatosan behajtotta maga mögött az ajtót én pedig kissé meglepődve figyeltem meg hogy nincs rajta póló mégis tiszta izzadtság.

- Rémálmaid vannak? – kérdeztem váratlanul mire csodálkozva felém fordult majd lassan bólintott.

- Nem tudok szabadulni a gondolattól hogy valami nagyon rossz történt Carterrel! – vakargatja a fejét feszengve Eugene. Erre kiegyenesedem.

- Honnan veszed ezt? Megtudtál valamit? – erre persze csak a fejét rázza.

- Nem, semmit. Csak egy afféle megérzés. Mintha egy  lyuk tátongana a gyomromban ami minden órával ahogy nem látjuk Cartert egyre mélyebb lesz. Mintha…itt lenne az orrom előtt de nem látnám őt. Mintha a nevemet kiáltaná és mégsem hallanám. Mintha a kezemért nyúlna de nem tudnám megfogni. Mintha…

- Jó értem! – vágtam közbe mivel ki tudja hány hasonlatot sorol fel ha nem állítom le.

- Az álmomban is ez volt. Veletek beszélgettem, sétáltunk, nevettünk minden normálisnak tűnt. Aztán nyögést hallottam, hátra fordultam és csak annyit láttam hogy Carter halott. Elvágták a torkát. És én nem tettem semmit hogy megakadályozzam. Pedig csak egy lépésre volt tőlem. Nem bírom ezt a tétlenséget Hays!  - ahogy rám nézett. A szemeiben nem láttam semmi mást csak kínt, aggodalmat és még valamit. Valamit amiről nem akartam elhinni hogy ott van vagy ha eddig is ott volt nem vettem észre. Magamhoz intettem Eugene-t aki csak egy másodpercig tétovázott majd lassan odasétált az ágyamhoz és letelepedett a szélére. Én pedig megfogtam a srác kezét és megszorítva azt mélyen a szemébe néztem.

- Minden rendben lesz. Megígérem! – suttogtam de Eugene szemében kételkedést láttam. És még azt a valamit amit az előbb is. – Bízol bennem?

- Mindenkinél jobban. – suttogta amitől kétszer olyan gyorsan kezdett el verni a szívem. Említettem már hogy ezt az új Eugene-t nem igazán tudom hogy kezelni? Nos ezért is nem tettem semmit mikor Eugene óvatosan közelebb hajolt hozzám majd lassan az enyémre illesztette az ajkát. Először csak hagytam hogy tegye amit jónak lát de aztán nem is olyan sokára visszacsókoltam és a csók is egyre hevesebbre nyúlt.

Furcsa volt. Mármint Eugene-vel csókolózni. Lehet, nehéz elhinni vagy három év kvázi járás után de még sosem csókolóztunk. Na jó, egyszer. De az fogadásból volt. És tasli lett a vége. Ez azonban más volt. Soha nem éreztem még ennyire hogy valaki törődik velem. Soha nem éreztem még ilyen szín tiszta szeretetet. És nem csak a csókban. Nem csak Eugene felől. Furcsa ezt így kimondani. De három év tagadás és rejtegetés után azt hiszem épp itt az ideje. Én… Ekkor viszont kattant a zár mi pedig Eugene-vel olyan gyorsan rebbentünk szét hogy kizártnak tartom hogy a belépő félkómás Emma bármit is észrevett az egészből. Ahhoz is túl fáradtnak látszott hogy azt észrevegye hogy eggyel többen vagyunk a szobában mint kéne. Csak odabotorkált az ágyához, levágta rá magát és szerintem már aludt is. Erre csak mindketten mosolyogva megráztuk a fejünket.

- Azt hiszem jobb ha én most vissza megyek. – súgta Eugene mire csak bólogattam ő pedig lassan felállt és lábujjhegyen végigosonva a szobán kiment. Én pedig Eugene ajkának ízével merültem nem sokára hosszú, bűntudatos álomba. Hisz hogy lehetek én boldog…miközben a legjobb barátnőm szenved?

<<24. rész

26. rész>>