KUKORKA RÉSZE OTT VAN LENN!!!
Ha valaki esetleg nem látta volna. Tudom furcsa tőlünk hogy egy nap két részt is hozunk de nekem is szófosásom volt úgyhogy írtam egyet. Tessék először Kukorka rését elolvasni mivel úgy lesz kerek a történet. Na de nem fosom tovább a szót. És mivel nincs komment és Kukorkát ez roppantul zavarja visszahozzuk a régi hagyományt miszerint KÉT KOMMENT 1 RÉSZ ÁRA!!! Ha a 2 komment összegyűlik a rá következő 2 napban felrakunk 1 részt. Remélem ez így mindenkinek okés.
Puszi: Ashley és Kukorka
Kirah:
Miután
lekanyarodtam a Baker street sarkánál végre kezdtek kirajzolódni előttem az
Internátus épületének vonalai. Csak úgy
láttam mint valami délibábot. A falai számomra szinte átlátszóak voltak és
mindig mikor ránéztem égni kezdett a szemem és úgy éreztem muszáj félrenéznem.
Mégis tűrtem. Mindig kíváncsi voltam hogyan látja Vivien a világot. Hiszen ő
valaha Védelmező volt és még így, a vérfarkasok szemével is képes látni azt ami
a Démonok és emberek számára láthatatlan. Látja az Internátusokat, látja Cadair
határát, látja az árnyékban rejtőző boszorkánymestereket és az Alvilág
bugyraiból szalasztott Démonok hadát. Ankh sem égeti a bőrét és Anubisz sem
fogadja magához. Ő az aki magán viseli a Démonok bűneit és a Védelmezők
tisztaságát egyszerre. Így láthat a Védelmezők szemével de már nem képes arra
amire akkor mikor még egy volt közülük. Vivi imádott Védelmező lenni. Szerette
mikor a tetteit a reflexek uralják és szinte megrészegült az erőtől ami akkor
tört rá miközben harcolt. Buszkén viselte az Ankh, az élet keresztjét és mégis halállal sújtotta azokat akik
védkeztek. Én sosem tudtam megérteni ezt. A Védelmezők az élet jelét hordták
magukon és szentként tisztelték, viszont a halál mindennapibb volt nekik.
Folyton harcolnak és elítélnek mindenkit akik az elveik ellen való. Még akkor is ha az nem
szándékosan teszi ezt. Mi van ha valaki bele születik ebbe a világba? Ha valaki
Őrzőnek születik? Belenevelik a rosszat és ő azt ítéli majd el amit a
Védelmezők tesznek. Ezért dúl az Angyalvérűek világában folyamatos háború. Mert
mindkettő makacsul hiszi hogy csak az a jó amit ő tesz és megveti a másikat. Pedig
ha csak egy kicsit is belegondolnának egymás helyzetébe elkerülhető lenne ez a
rengeteg csata. Én is ismerem a történetet… Conor és Carter Lane történetét.
Conor, a fiatal srác aki a szüleivel együtt visszatért a Holtak Vidalából. És a
lány, akinek a létezéséről csak 6 évvel születés után jöttek rá Cadair-ban.
Olyan dolgot tettek amiket más megvet, elutasít és őket mégis mindenki
tiszteli. Jack és Amelia Lane. Ez a két név olyan hírhedt volt hogy még az
Alvilágiak is összerezzennek a hallatán. Jack Lane a valaha élt egyik
legfélelmetesebb Védelmező volt. Démonok és Alvilágiak ezreit mészárolta le
egymaga a Tanács parancsára és minden küldetésről szinte sértetlenül tért
vissza. És Amelia akinek a szépségével még a vámpírokat is képes volt
megtéveszteni. A stratégák istennőként tisztelték. Hihetetlenül okos volt és
olyan jó kém hogy legtöbben úgy ismerték mint az Az Árnyékok Úrnője. Mindenki
úgy hitte képes irányítani az árnyakat hogy azok még véletlenül se mutathassák
meg merre rejtőzik. Harcban viszont nem volt olyan jó. Ő nem a reflexeire
hallgatott. Mindig próbált gondolkodni és ez egy éles küzdelemben könnyen a
vesztét okozhatta volna. De ott volt Jack aki viszont olyan jó harcos volt hogy
gondolkodni sem kellett égis olyan dolgok jutottak eszébe amik másnak felértek
volna egy öngyilkossággal mégis az ellenség volt az aki halálát lelte.
Félelmetes párost alkottak és mikor kiderült hogy meghaltak a Védelmező világ
alapjaiban remegett meg. Az egyetlen örökösük Conor Lane, aki az anyjuk
megfontoltságát örökölte ugyan csak nem volt olyan jó élet-halál harcokban de
azért több jutott nekik apjuk tehetségéből mint azt bárki ránézésből meg tudná
mondani. És ott volt az akkor még alig 2 éves Carter. Mikor a Lane házban
megtaláltak 2 holttestet azt hitték Conort magukkal vitték hogy a
rejtekhelyükön végezzék ki a kis Carterből pedig Őrzőt akartak csinálni. De
aztán a Ravenmaker család nyomra bukkant és akkor felmerült a kérdés: MI van ha
mégsem haltak meg? Másfél évnyi keresés után végül megtalálták őket és bár
Conor független maradt és Cartert is egyedül ő edzette, a Védelmezők
bajtársaikként tekintettek rájuk. Főleg mikor kiderült hogy Carterben egyaránt
benne van Jack forrófejűsége és Amelia esze. Azóta félelmetes harcos vált
belőle és sokan azt állítják az a lány nem birtokol emberi érzelmeket. Egy
Alvilági sem élte még túl a találkozást Carter Lane-el mikor az küldetésen
volt. Így a pletykák Ameliáról és
Jack-ről kezdtek leülepedni. És felderengett egy új név: Carter Lane, aki még
csak nem is sejti milyen híresek voltak a szülei vagy hogy ő maga milyen híres.
Csak élt a kis világában de egy jó ideje már senki sem hallott felőle. Ezért
terjedni kezdett a szóbeszéd: Carter Lane-t elrabolták; Carter Lane meghalt;
Carter Lane beállta a Sötétség Őrzőihez. És ezért nekem is utána kellett járnom
a dolgoknak. Ezért fogtam Vivit és Magic Ville-be jöttünk. Én pedig rájöttem
hogy Carter Lane korántsem olyan mint amilyennek mindenki hiszi. Ő is csak ez tini-lány.
Egy tehetséges és agyon képzett harcos. De akkor is csak gyerek. És voltak
érzései. A barátai szerették, volt egy fiú aki szerette, és a bátyja az életét
is odaadta volna érte. Carter Lane csak egy lány volt, egy lány akitől elvették
a szüleit…és akinek a bátyján és a 4 barátján kívül nem volt senkije. De Hayley
Broken-Arrow-i volt ahogy Eugene is, Emma és Jared pedig Cadair-ban éltek. Carter pedig mindig költözött. Egyedül volt.
És most eltűnt. Így, a barátain keresztül úgy éreztem kezdem megérteni ki is ő
valójában. Sose láttam még ilyen Védelmezőt. Harcolt, de független volt. És nem
olyan értelemben mint a bátyja. Tudta hogy vámpír vagyok. Már akkor tudta mikor
meglátott, 3 évvel ezelőtt és mégsem ölt meg. Vadászaton volt, 3 vámpír kiirtott
egy Vérfarkas Falkát. Carter feladata az volt hogy megölje azt a 3 vámpírt.
15-en voltunk. Köztük a a gyilkos vámpírok. Aztán Carter egyszer csak megjelent
és megölte a vámpírokat. 9 a többiek közül elmenekült egy pedig ott maradt hogy
megvédjen. Carter csurom vér volt, aztán ránk nézett én pedig biztos voltam
benne hogy meg fogok halni. De aztán csak végigmért azokkal a fekete szemeivel
és anélkül ment tovább hogy egy újjal is hozzánk ért volna. Akkor azt hittem
nem jött rá hogy mi is vámpírok vagyunk. Nem viselte a medált és az nem jelzett
neki. Nem tudta hogy mi is tagjai vagyunk az alvilágnak. De most már tudom hogy
Carter nem hülye. Már akkor tudta hogy vámpírok vagyunk mielőtt ránk nézett és mégsem
ölt meg minket. Mert mi nem vétkeztünk, nem ártottunk semminek és, gyanította,
akaratunk ellen lettünk vámpírok. A
Tanács Törvényeinek értelmében meg kellett volna ölnie minket. És mégsem tette.
Ellenszegült és azért mert ő azt akarta, életben hagyott minket. Akkor jöttem
rá hogy talán Carter hisz a megértésben. Hiszi, hogy vannak ártatlanok a
bűnösök között és az Angyalvérűek között is vannak olyanok akiknek a lelke
sötét. Nem az alapján ítélte meg az embert hogy viselte-e az élet keresztjét
avagy sem. És ezért becsültem őt noha akkor még csak 12 éves volt. Akkor kezdtem
el kutatni. Talán ha lenne valami gyógymód, akkor azok akik nem akarnak egyek
lenni a Démonok közül, már csak azért sem nehogy egy arra járó Védelmező
kinyírja őket, újra embere lehetnének. Tiszta lappal kezdhetnének és a lelküket
nem mocskolnák be az őseik bűnei. És talán
Vivi is visszatérhetne a megszokott életébe. Nem akar vérfarkas lenni még sincs
választása. Segíteni akarok. Segíteni mindenkinek. Úgy ahogy a maga módján
Carter is teszi. Ezért nyomom most le az Internátus kapujának kilincsét noha a
fém leégeti a húsomról a bőrt. Nem érdekel. A vámpírok regenerációjával se perc
alatt helyrejövök. Gyorsan belépek az
Internátus területére és noha pontosan tudom hogy ott van mégsem látom tisztán.
A pince felé veszem az irányt ahol a titkos szobák vannak. Soha nem használja
őket senki és nekem ez pont kapóra jön. Lebattyogok a lépcsőn és magamra zárom a
szoba ajtaját megbújva így a teljes sötétségben. Végre leveszem napszemüvegem és kihalászok a dzsekim
zsebéből egy doboz gyufát. Gyorsan leveszem a magas sarkúmat hogy minimális
zajt se csapjak. és sorra meggyújtom a gyertyákat a poros szobában. Az egyik
polcról leveszek egy könyvet de meglepetésemre ezzel egyetembe akkora porfelhőt
tolok az arcomba hogy a számra tapasztom a kezemet nehogy olyan hangosan
köhögjek. Basszus, a Védelmezőket elfelejtették megtanítani olvasni vagy
tényleg ennyire nem érdekli őket semmi az Alvilágiakról? Gyorsan letelepszem a
szoba közepébe és gyorsan végigsimítva a könyv fedelét leolvasom róla a címet.
Alvilági Alkímia. Király. Kinyitom a könyvet és megint megcsap az a nyamvadt porfelhő.
Na de most komolyan! A szöveg latinul van. Mosoly ül ki az arcomra. Vegyük csak
át mit is láttak Magic Ville lakosai belőlem eddig? Magas sarkút, lenge
öltözetet és napszemüveget? Rágógumit és vörös kontaktlencsét?De én nem csak
ennyi vagyok. Talán nem látszik de elég jól beszélek franciául, latinul és
spanyolul is, ezek mellett otthon vagyok a kémiában és a fizikában is illetve
próbálok kicsit mélyebbre jutni a Védelmezők múltjában. Olvasni kezdem a
könyvet, meg is tudok belőle ezt azt, de nagyvonalakban csak annyit ír le amit
az összes többi. Viszont van ott egy pár varázslat. A könyv eredetileg arról
szól hogy kínozzanak Alvilágiakat varázslattal de volt benne egy amit
érdekesnek találtam. Hogy égessük ki a
Démont az Alvilági testből? Eredetileg úgy van hogy az Alvilágiak valamilyen
démonbetegségben szenvednek, a boszorkánymesterektől a vérfarkasokig mindenki.
Szóval ha kiégetjük a testükből a démont belehalnak. De mi van ha az akinek
kiégetik a démont a testéből nem velejéig romlott és túléli? Akkor ember lesz,
nem? Csak az volt a baj hogy Angyalvér kellett a varázslathoz. Mivel ez a könyv
alapvetőn Védelmezőknek íródott nem Alvilágiaknak. Nekik pedig ott folyik az
ereikben az angyalvér. Na mindegy. Megpróbálhatjuk anélkül is. Gyorsan leraktam
a könyvet a padlóra és elkezdtem összeszedni a hozzávalókat amiket már a múlt
héten lehordtam ebbe a szobába. Aztán nekiállok mécsest keresni mert én hülye
arról teljesen megfeledkeztem. Végül
találok is egy csomag mécsest de mivel a magas sarkúm nélkül igen alacsony
vagyok még ugrándozva sem érem fel a polcot amin van. Ekkor nevetést hallok
magam mögül és kikerekedik a szemem az ijedtségtől. Majd valami meleg a
hátamnak préselődik és egy kéz nyúl át a vállam fölött és leveszi a mécsest a
polcról. A bal kéz csuklóján látom megvillanni az Ankh keresztet. A francba!Ha
rájön hogy alvilági vagyok.
- Tessék! – lépett hátrébb tőlem a srác.
Merthogy srác volt és ami az előbb nekem préselődött az valószínűleg a srác
mellkasa. Nem merek megfordulni. A jobb kezemmel szorosan átkulcsolom a bal
csuklóm hogy még véletlenül se lássa hogy nincs rajta az Ankh. A szemem lesütöm
hogy ne lássa megvillanni a vörös árnyalatot de nem merek megfordulni. Talán ha
elég ideig levegőnek nézem elmegy. Csak nem szabd lebuknom.
- Kirah! Nem
ezt akartad levenni? – kérdezte a hang mire felkaptam a fejem. Na várjunk csak egy percet! Megpördültem a tengelyem körül és egy roppant ismerős zöld
szempárral találtam szembe magam.
- Eugene?
- Mondtam
mér hogy hihetetlen vagy? – csóválta meg mosolyogva a fejét miközben a kezembe nyomta
mécseseket. – Vámpír létedre nemhogy
csak látod de képes voltál bejutni az Internátusba. Eszméletlen nagy mákod van
hogy én találtalak meg és teszem azt nem Jared!
- Már azzal
is épp elég nagyot szívtam hogy te megtaláltál. – mondom miközben elindulok
vissza a könyvemhez.
- Nem
igazán. Ahhoz a varázslathoz Angyalvér kell nem? Nálam egész véletlenül van egy
kicsi belőle! – erre a kijelentésre kiesik a kezemből az egyik mécses és
kikerekedett szemmel fordulok Eugene fele aki lazán egy könyvespolcnak dőlve
áll és egy tőrrel játszott.
- Ez nem jó
vicc Eugene! Én halálosan komolyan veszem ezt! – dörrenek rá
- Tudom. –
mondja – Mintha ma már említettem volna hogy nem vagyok olyan hülye mint
gondolod.
- Miért
akarnál segíteni nekem? Mi jó származik abból a Védelmezőknek!
- Oh a
francba is! - kiáltott fel azzal két
hosszú lépéssel ott termett előttem megfogta a kezem és a szívére szorította.
- Érzed a
pulzusom? – kérdezte.
- Basszus,
normális vagy? Egy vámpírnak mutogatod a pulzusod? – mondtam miközben éreztem
hogy a szememben vörös fény gyúl és a bal kezem a számra szorítottam hogy ha
lehet ne lássa meg a már előpattant szemfogaim.
- Csak egy
kicsit bírd ki. Ha felgyorsul a pulzusom hazudok nem igaz? – hadarta mire
kapkodva bólintottam. Nem tudtam meddig bírom mg visszafogni magamat.
- Akkor most
mondom! Nem azért fogok neked segíteni mert azt várom hogy a Védelmezők
hasznára lesz. Hanem azért fogok segíteni neked mert segíteni akarok! – a pulzusa
változatlan maradt. Én pedig amint elengedte a csuklómat olyan sebességgel
hátráltam el tőle hogy azt már én is ijesztőnek találtam.
-
Hülyegyerek! Soha többet ne csinálj ilyet! – mondtam mikor már kicsit
lecsillapodtam de a szemfogaim még mindig nem akartak eltűnni.
- Jó, jó
bocsi. De gyorsan vedd a vérem hogy aztán mehessek! Én nem tűnhetek el sok
időre, vagy keresni fognak. – mondja azzal
előhúz egy tőrt a derekára erősített szíjból.
- Most
komolyan, te eszednél vagy? Nem látod mennyire az akaraterőm szélén állok? Ha
most megvágod magad….-kezdtem de közbe vágott.
- Ne hidd
hogy olyan könnyű megölni egy Védelmezőt. – mondta aztán közelebb jött hozzám. –
És amúgy is, bízhatnál magadban egy kicsit jobban ha már én ennyire megbízom
benned! – mosolygott.
Ezen elképedtem. Bízik bennem? De hát…még egy napja sem
ismer, hogy bízhatna meg bennem? Most hinnem kéne neki? Nekem is megbíznom benne?
Mit tegyek? Nem tudtam. Csak azt tudtam hogy szükségem van egy Angyalivadék
vérére. És Eugene adott nekem. Így hát elfogadtam a felém nyújtott kezét és
odasétáltam a könyvhöz. Elővettem egy
kis tálkát és elvettem Eugene-tól a kést. Gyorsan letelepedett velem szemben
törökülésben és felém nyújtotta a kezét.
- Tényleg
kapkodhatnád magad egy kicsit. Azt mondtam Jared-nek hogy a klotyóra megyek! –
erre majdnem elnevettem magam. Gyorsan a kezembe vettem a tenyerét igyekezvén
elkerülni minden az ütőerével kapcsolatos érintést. De nem egészen jött össze.
Ahogy megéreztem ahogy az ér pulzál a kezemben éreztem hogy megint vörösen
villan a szemem.
- Az Angyal
Nevére! – szitkozódott Eugene! Legalábbis azt hiszem ő volt. Nem emlékszem.
Elfelejtettem mindent, csak azt tudtam hogy éhes vagyok, és itt van valami
amiből ehetek. Elkaptam Eugene másik
kezét, a két csuklójánál fogva a földre szegeztem. Még előtte láttam
hogy a kés a kezében a nyakam felé mozdul. Az utolsó pillanatban állt meg. Átvághatta
volna a nyakam. Mégsem tette. És én most mégis az artériájába mélyesztem a
fogamat. Egyik kezemmel a két csuklóját
összefogom és a feje fölött a földre szegezem a másikkal pedig a mellkasát
szorítom a földhöz noha nem mutat ellenállást.
A derekán ülök, az arcom a nyakába fúrom. Először csak óvatosan
megnyalom a nyaka oldalát hogy rájöjjek milyen ízű is lehet. Aztán a fogam a
nyakába mélyesztem. Mikor megérzi hogy valami átvágta a bőrét, Eugene
összerezzen de mégsem ellenkezik. És nem sokára meg is értem miért. Mivel
Eugene vérével egyetemben, az érzései és a gondolatai is elkezdenek belém
áramolni.
<<27. rész
<<27. rész
Nos, hát itt egy komment.
VálaszTörlés.
.
.
Nagyon sze-re-tem! És higetetlenül kíváncsivá tettél a végével, szóval ajánlom, hogy meg legyen az a 2 komment!
Most kínoználak azzal, hogy én már olvastam a végét, de nem teszem bár elolvastam. :D És hidd el én is ajánlom, hogy meg legyen a 2 komment különben életem végéig lenne időm részeket írni. XD
Törlés