2014. február 9., vasárnap

32. rész Csak egy kés, csak egy ér és az életed máris véget ér

Halihó!!!
A világháló ezen végén jelentkezik Ashley és Kukorka egy olyan résszel ami ha nem ér meg nektek 2 kommentet akkor én itt lövöm főbe magamat. Sok minden történt a rész alatt - nem csak benne. Többek közt Ashley úgy döntött bepereli a Microsoft-ot. Na mindegy. Még egy ilyen hosszú részre NE számítsatok mert amennyit ezzel szenvedtünk az wáááá. És mivel este 8 órakor írom ezt a cuccot nem sokkal azután hogy leírtam az utolsó mondatot kifújt az ihletem és nem csacsogok tovább. Méf annyit hogy nem tudom észrevettétek-e de lett ott jobb oldlat valahol egy cset amin lehet ugyanúgy szólni nekünk ha részt akartok olvasni vagy ha nem értetek valamit kérdezzetek, ismerkedjetek egymással stb. Tessék ám használni mert igen megszenvedtünk vele.
Pusszi: Ashley és Kukorka


Conor ( és Ashley még mindig zabos mert az előző jobb volt ) :

Kíváncsiak vagytok miért állok az erdőben, az éjszaka kellős közepén egy rendőrségi szalag mögött? Nos, higgyétek el én is.  Mikor fél órával ezelőtt jött a telefon hogy megtalálták Cartert hirtelenjében azt sem tudtam mit csináljak. Aztán bepattantam a kocsiba és meg sem álltam az erdőig. Illetve, egyszer megálltam az Internátus előtt hogy felvegyem Eugene-t és Hayley-t. Emma és Jared is velünk akartak jönni de úgy gondoltam jobb lesz ha ezúttal ők otthon maradnak. Emma nem bírja ezt a fajta lelki megpróbáltatást. Jarednek pedig illenék mellette lennie ha épp összeroppanni készül a lelki teher alatt. Viszont az ellen nem volt semmi komoly érvem hogy Eugene és Hayley is velem jöjjenek. Így visszagondolva lehet hogy Mirát is magammal kellett volna hoznom. Mikor Hayley, Emma, Eugene és Jared két héttel ezelőtt meglátták Mirát azt hitték hogy valami rossz vicc vagy fenyegetés gyanánt hagyta ott valaki a lány holttestét. De amikor Mira kinyitotta a szemét fájdalmasan nyilvánvalóvá vált hogy igenis életben van. Vagy valami olyasmi…Mirából vámpír lett. És bár most egy az éjszaka teremtményei közül, Ankh nem égeti a bőrét. Talán mert egykor egy volt a Fény Védelmezői közül. Visszatérve arra az időszakra Mira elmondta nekünk a halála pontos körülményeit.  Hogy nem a vérfarkasok hanem Scott végzett vele. De ezen kívül csak annyira emlékszik hogy Scott ráuszít egy vámpírt és Carter valahol a háttérben alszik vagy ájultan fekszik. De nem emlékszik sem arra, miért van ismét életben vagy hogy miért tette Scott amit tett de még arra sem hogy Carter önszántából van-e ott vagy fogva tartják. Bár az előbbit erősen kétlem. Mindenesetre Scott neve pár számmal előrébb csúszott a kivégzendő emberek névsorán.
Mikor ide értünk a szalag már ki volt téve és 3 mentő autó és még vagy 4 rendőr kocsi állt a szalag mögött. Ehhez képest csak 3 rendőr állt a szalag mellett viszont ők annyit sem tudtak mondani hogy Carter életben van-e vagy csak a holttestét találták meg. Ezért nem tudom mit keresek a rendőrségi szalag mögött mikor odabenn kellene lennem Carterrel. Mellettem a tömeg hangosan zúgolódik, próbálják kitalálni mi történhetett. Hayley igyekszik nem mutatni mennyire ideges, de azért ő is véresre harapdálta a száját. Eugene meg sem próbálja elrejteni az érzéseit idegesen járkál fel-alá, mint egy ketreceb zárt oroszlán és kínjában az ujjperceit ropogtatja. Én emg csak állok a gondolataimba méllyedve mikor hirtelen egy gyászos képű orvos jelenik meg a rendőrségi szalag mögött, átlép azt majd álmos tekintettel körülnéz.
 - Itt van Conor Lane? – kérdezi. Erre Hayley, Eugene és én is felkapjuk a fejünket és kicsit közelebb megyünk az orvoshoz hogy a tömeg ne halhassa mit beszélünk.
- Én vagyok. – mondom az orvosnak. – Mondja, Carter ugye…?
- Életben van. – bólint az orvos olyan gyászos kifejezéssel az arcán hogy feláll tőle a karomon a szőr. – Egyelőre.
- Hogy érti azt hogy egyelőre? – emeli fel a hangját hirtelen Eugene mire Hayley kapásból a csuklójára teszi a kezét és a tekintetével inti Eugene-t nyugalomra. Most egyszerűen nem vagyok olyan hangulatban hogy őket fegyelmezzem.
- Úgy értem, hogy mikor megtaláltuk Carter Lane testét már alig volt benne élet. A csuklóját számos, mély vágás érte ergo rengeteg vért veszített. A kollégáim most vérátömlesztéssel próbálkoznák de 50-50 százalék esély van arra hogy a húga nem éli túl.
- Értem. – mondtam fojtott hangon. – Köszönöm.
Az orvos bólintott majd ismét eltűnt az erdő sötétjében ( he fades away – Ashley ). Egy percig néma csönd támadt.
 - A rohadt életbe! – kiáltott fel Eugene majd beleöklözött egy fa törzsébe mérgében. Berepedt.
- Eugene fejezd be! – kiáltott rá Hayley de láttam hogy az ő szeme is könnyes. – Azzal nem segítesz senkin ha kitöröd a kezed. Le kell nyugodnod.
- Nehogy azt mond nekem hogy úgy gondolod ez az egész rendben van?! Vagy te tényleg képes vagy ebben a helyzetben teljesen nyugodt maradni? – üvöltött vissza Eugene mire egy párana  tömegből feléjük fordultak de nem igazán zavartatták magukat. Eugene ökléből lassan szivárgott a vér.
- Persze hogy nem vagyok nyugodt, de…- kezdte Hayley de halkan félbeszakítottam.
- Mindketten fejezzétek be! Tudom hogy aggódtok Carter miatt, de tudtommal egyenlőre az én húgom haldoklik. Ha én képes vagyok nyugodt maradni nektek is meg kell próbálnotok. – erre persze elhallgattak. Tudtam hogyha tükörbe néznék semmit sem látnék az arcomon, ridegségen és elutasításon kívül. Elég régóta képeznek ahhoz hogy még ilyen helyzetekben is képes legyek elrejteni az érzelmeimet. De persze belül nagyon is ideges voltam. Láttam az orvos arckifejezését. Tudtam hogy úgy gondolja Carternek semmi esélye sincs a túlélésre. Tudtam, itt már nem csak az orvosok szaktudásán, hanem Carter élni akarásán múlik a dolog. És őszintén, nem hittem hogy mindent képes lenne megtenni a túlélésért. Carter soha nem akart öngyilkos lenni. De ez nem jelentette azt hogy ragaszkodott az életéhez. Emellett Cartert nem olyannak ismertem mint aki képes lenne ilyen egyszerűen feladni. Egymással teljesen ellentmondó érzelmek és gondolatok kavarogtak bennem. Nem tudtam ha Carteren múlik majd életben marad-e. Nem tudtam életben van-e még egyáltalán. Azt sem tudtam, mit gondoljak. De én még bíztam benne. Vagyis, inkább bízni akartam benne. Könyörgöm, Carter! Neked életben kell maradnod! – gondoltam kétségbeesetten madj még magamban hozzátettem azt amit hangosan képtelen lettem volna kimondani. – Kérlek! Szükségem van rád. Carter jól tudta hogy nem vagyok a szavak embere de reméltem, tudja hogy ha rajtam múlik sosem hagynám meghalni. És most mégis. Talán már nem ver a szíve és mindez azért mert nem tudtam őt megvédeni. Mert nem figyeltem rá eléggé. Mert nem hallgattam rá mikor azzal viccelődött talán még azelőtt meghal hogy teljes jogú Védelmező válna belőle. Sosem vettem komolyan őt. Erre most az élete veszélybe kerül és talán sosem találkozunk többé. Jól tudtam nem szabadni ilyen dolgokon törnöm a fejem de nem igazán tudtam volna máson jártatni az agyamat. Hayley-re és Eugenera néztek. Mindketten az idegösszeomlás szélén álltok. Ezt láttam Hayley kétségbeesetten távolba révedő, könnyes barna szeméből és abból ahogy Eugene véres kezét tördelte. Hayley erősen próbált másra koncentrálni, Eugene pedig fizikai fájdalommal próbálta egyensúlyozni a lelki fájdalmat amit érzett. Mind a ketten próbáltak nem teljesen kétségbeesni és kiakadni. Mindenki a maga módján. Mielőtt észbe kaptam volna mit csinálok előhalásztam a telefonomat a zsebemből és kicsit odébb sétáltam a tömegtől. Megnyitottam a billentyűzetet és elkezdtem bepötyögni a számot amiről azt sem tudtam hogy fejből tudom.  Majd nagyot sóhajtva rámentem a hívás gombra és a fülemhez emeltem a készülékez. Kicsengett. Először. Mi van ha nem veszi fel? Másodszor. Mi van ha nem kíváncsi rám? Harmadszor. Mit csináljak ha rám csapja a kagylót? Negyedszer. Talán nem is kéne ezt csinálnom. Ötödször. Elemelem a telefont a fülemtől és már nyomnék is rá a ’kapcsolat megszakítása’ gombra mikor egy nagyon álmos hang beleszól a készülékbe.
- Halló? – mondja a hang én pedig szinte magam előtt látom a csapzott vörös hajú lányt ahogy az ágyában fekszik félkómás fejjel azt sem tudván melyik bolygón van. Ez a kép valahogy nagyon halovány és igen rövidke mosolyt csal az arcomra. Hogy van az hogy már csak a hangját hallanom is elég ahhoz hogy megnyugodjak?
- Hallo? – szólt bele az álmos de ismerős hang megint. És csak most jutott eszembe miért lehet ilyen álmos. Talán azért mert az éjszaka kellős közepén hívom. Örülhetek hogy nem küldött egyből melegebb éghajlatra. Nagyot sóhajtottam.
- Felébresztettelek? – kérdeztem. Igen, hülye kérdés tudom de egyszerűen nem tudtam mi mást mondhatnék.
 - Conor? Valami baj van? – Ally hangja most mintha éberebb lett volna mint az előbb és a vonal túlsó felén hallatszó motoszkálásból ítélve Ally felült az ágyban. Furcsa hogy miután csaknem 5 éve nem találkozunk és felhívom az éjszaka közepén, még mindig képes megérezni ha valami bajom van. Egy percet se hezitáltam azon elmondjam-e neki.
 - Megtalálták Cartert.
 - Tényleg? Conor ez remek, Mikor? Már otthon vagytok? És hol volt? Beszél…
- Sonny! – nem tudom miért hívtam így. Eredetileg én voltam az aki Allynek kezdte hívni és pont azért mert soha nem állt rá a nyelvem a Sonny névre az Alison viszont olyan személytelenül hatott volna. Ezért lett Ally. De most valahogy…A Sonny helyén valónak tűnt. És megvolt a hatása mert Ally rögtön elhallgatott
 – Lehet hogy Carter nem éli túl.
- Te jó ég! – suttogta elszörnyedve. Majd csend.
- Én csak…Nem tudom mit tehetnék! – mondtam elkínzottan. – Azt se tudom miért hívtalak. Egyszerűen csak…úgy éreztem beszélnem kell veled. Nem tudom miért. Sajnálom.
 - Ne kérj bocsánatot, marhaságokért! Hol vagy? Máris oda megyek! – és a hirtelen támadt hangokból ítélve komolyan gondolta mivel tisztán hallottam a lámpa kattanását és az ajtó nyikorgását.
- Sonny, ne, kérlek! Nem kell ide jönnöd! Én csak…
 - Nem emlékszem hogy a véleményedet kérdeztem volna. – vágott közbe megkeményedett hangon. – 10 perc és ott vagyok. – majd letette. Értetlenül néztem a fekete készülékre a kezemben és azon gondolkodtam hogy lehet hogy ennyivel nyugodtabb vagyok mint a beszélgetés előtt? Hát még ilyen sok év után is ennyire szükségem lenne rá? Megráztam a fejem, visszacsúsztattam a telefont a farzsebembe és visszaindultam a tömeg felé. Mikor megtaláltam Hayley-éket nem kérdeztek semmit csak végigmértek majd rögtön vissza is tértek a saját kis világukba. Még mindig próbáltak megnyugodni. Mindenki a maga módján. Hayley próbálta elterelni a gondolatait. Eugene fájdalom útján. Én pedig az egyetlen ember kapcsán akinek valaha engedtem hogy tényleg az életem részévé  váljon. Sose hittem volna hogy végül ennyire kötődni kezdtem hozzá. Vajon mit tettem volna ha…ha akkor nem szeretek bele? Mi lenne most velem Carter nélkül? Alighogy ez végigfut az agyamon megint megjelenik a gyászos képű doki a fák sűrűjében és a tekintetével engem és a két gyereket keres. Mikor megtalál minket gyorsan odasiet, szeme alatt a ráncok elmélyülnek és olyan szomorú képet vág hogy nem merem megkérdezni mi történt. Egyszerűen nem akarom hallani. Valószínűleg Hayley-nek is ez járhat a fejében mert végül Eugene töri meg a csendet.
- Kérem…Hogy van Carter? – kérdi olyan síri hangon hogy azt hiszem ő maga sem akarja tudni a választ.
- Hogy, hogy van? – vakargatta meg a tarkóját még mindig olyan idegesítő képet vágva – Azt hiszem jobb lesz ha ezt a saját szemükkel látják.
Bennem pedig megállt az ütő. Tudtam hogy nem akarja a szemembe mondani hogy a húgom…Nem! Nem mondta ki tehát még semmi sem biztos. A szemem sarkából láttam hogy Hayley Eugene karja keze után nyúl és ahogy a fiú megszorítja azt. Egymás jelenlétéből próbáltak erőt meríteni. Én csak összeszorítottam az öklöm, nyeltem egy nagyot és monoton léptekkel követtem a dokit. A lépteink halkan ropogtak az avaron és végül olyan messzire mentünk az erdőbe hogy sme a mentő vagy a rendőr autók villogását nem lehetett látni, sem a tömeg zajongását nem lehetett hallani. Néma csendben vágtunk át a gyökerek és fák kusza rengetegén, ki-ki a maga gondolataiba merülve. Esküszöm azok az utak amik órákig tartottak is kilométerekkel rövidebbnek tűntek most ennél a pár méternél amit meg kellett tennem hogy láthassam a húgom ( holttestét??? ). De végül egy halvány fénysugár rémlett fel a sötét erdő közepén és megláttunk még egy mentő autót. Csakhogy e körül tanácstalannak tűnő orvosok álltak.  Két lépés között hirtelen megtorpantam. Képtelen voltam mozogni. Képtelen voltam gondolkodni. Nem akarom látni. Nem akarom tudni. Nem akarom! Ekkor az egyik orvos aki a kocsi körül állt hátra fordul, meglát minket.  Szeme egy percre kikerekedik. Aztán megnyugodni látszik, mivel ajkára egy ritka kedves mosoly ül ki. Az orvos félre lép a kocsitól és így olyan látvány fogad amire semmi sem tudott volna felkészíteni. A mentő autó lépcsőjén ugyanis egy 15 éves lány ül. Torna cipő, farmer rövid nadrág és bő fehér atléta van rajta, hátára egy krém színű dzseki terítve. Nyakában ott lóg az Ankh. Csapzott barna haját hátra fogta, lenőtt frufruja sötétbarna szemébe lóg. Mindkét csuklója és alkarja szorosan be volt fáslizva és a bal combját is kötés fedte. Az arca pedig tele volt apróbb sebekkel. karcolásokkal. De ebben a megtépázott lányban én felismertem a húgomat. A lány pislogott. Megemelkedett a mellkasa. A keze pedig remegett. Talán a hidegtől. De ott ült. És élt. Életben volt. Sápadt bőre szinte áttetszőnek hatott a sötét éjszakában. Innen akár szellemnek is nézhettem volna. De akkor sem tűnt volna valóságosabbnak ha itt ugrál körülöttem és a fülembe ordibál. Képtelen voltam megmozdulni. Attól féltem ha csak egy ág is megreccsen a súlyom alatt a jelenés eltűnik és megint elveszítem a húgomat. Ebbe pedig képtelen lettem volna beletörődni. De akkor Carter felemeli a fejét, tekintete találkozik az enyémmel, ajka féloldalas mosolyra húzódik és már fel is pattan. De úgy tűnik meg is szédült mert ha nem kapja el egy orvos rögtön lebucskázik az autó hátuljáról.
 - Jobb lenne ha még inkább nem ugrálnál Carter! – mondta neki feddőn az egyik orvos mire Carter csak megforgatta a szemét de azért engedelmesen visszaült. A jelenés nem szűnt meg. És mintha Hayley csak erre várt volna elengedte Eugene kezét és mint akit rakétából lőttek ki, megindult Carter fele és a karjaiba vetette magát.
- Idióta! Sose csinálj ilyet többet megértetted? – hallottam meg Hayley fojtott hangját ahogy Eugene-al mi is közelebb sétáltunk. Carter arcán halvány mosoly terült szét és bár nem mondott semmit, átölelte barátnője derekát és végig simított barátnője hátán mintha csak azt akarná bebizonyítani hogy valóságos. Hayley hangosan felzokogott és Carter válla is megremegett de hang megint nem hagyta el a száját ami bizonyította volna hogy nevet. Egy idő után Hayley elengedte Cartert és visszalépett Eugene mellé. Carter pedig ismét felém fordította a tekintetét. De ezúttal tartózkodóan mint aki attól tart hogy talán haragszom rá. Ez a gondolat olyan abszurdnak tűnt hogy inkább el is vetettem. Oda léptem Carter elé és letérdeltem előtte a zavarban hogy a szeme kábé egy magasságban legyen az enyémmel. Ahogy ránéztem az ismerős barna szempárra a vágást is megláttam ami alatta futott végig. Kinyújtottam a kezem és végigsimítottam a közvetlen Carter bal szeme alatt elhelyezkedő hosszú vágáson. Azon tűnődtem vajon hol szerezte. Majd nemes egyszerűséggel két kezem közé fogtam az arcát és mélyen a szemébe nézve azt mondtam.
- Ígérd meg nekem hogy soha többé nem tűnsz így el! – kértem a tekintetemmel. Carter arcán egy megkönnyebbült mosoly suhant át majd hevesen bólogatni kezdett. Ekkor közelebb léptem hozzá szorosan magamhoz öleltem a húgom reszkető testét és megígértem magamnak hogy soha többé nem engedem el.
- Annyira aggódtam Carter! Annyira aggódtam! – suttogtam a fülébe mire erősen belekapaszkodott a dzsekimbe. Mintha azzal hogy belém kapaszkodik meg tudná akadályozni azt hogy elsodorják mellőlem. De nem tudta hogy ehhez nem kell belém kapaszkodnia. Carter erős lány, vissza tudta fojtani a könnyeit de tisztában voltam vele hogy legszívesebben sírna.  Most el is néztem volna neki. Legszívesebben én is könnyekben törtem volna ki.
- Elnézést Mr. Lane. – mondta az egyik orvos mire eltoltam magamtól Cartert. – Ha lenne szíves egy szóra.
A tekintetéből azt olvastam ki hogy elég fontos mondanivalója van ezért bólintottam és ismét Carterre néztem.
 - Mindjárt vissza jövök, rendben? – mire bólintott. Én még gyorsan nyomtam egy puszit a homlokára majd felállva követtem az orvost. Még mikor hátra fordultam láttam hogy Eugene próbálja adni a nagylegényt miszerint ő ugyan nem aggódott de a könnyeit már nem sikerült visszafojtania.
- Szóval miről is lenne szó? – néztem az orvosra mire az orvos zavartan igazította meg a szemüvegét.
- Mr. Lane a húga nagyon szerencsésnek mondhatja magát. Csaknem 3 és fél liter vért vesztett. Sokan belehaltak volna ekkora vérveszteségbe de a húga nem hogy életben volt a szívverése még csak nem is lassult le. És bár őszintén szólva Carter a vérátömlesztés határait feszegette, szinte azonnal magához tért és még csak az öltések miatt sem panaszkodott. Pedig nem kapott fájdalom csillapítót. A húga csuklója több helyen és mélyen meg van vágva, valószínűleg ez okozta a vérveszteséget,d e az ütőér nem szakadt el így még meg tudtuk menteni.  A combja viszont elég csúnyán zúzódott. Azt is bekötöttük, így ha nem erőlteti meg nem lesz vele baj. És ugyan felületi sérülések az egész testét borítják, Carter nagyon szerencsésnek mondhatja magát.  A csuklóin valószínűleg marad 1-2 sebhely de ettől eltekintve fizikailag nem szenvedett maradandó sérüléseket.
- És mentálisan? – kérdeztem mivel úgy gondoltam nem azért hívott félre Cartertől hogy elmondja minden rendben van.
- Bocsásson meg de muszáj megkérdeznem: Az ön húga néma?
- Parancsol? – néztem rá kérdőn. Hogy néma?
- Nem tűnt fel önnek hogy Carter azóta egy szót sem szólt hogy önök megérkeztek? Nagyon úgy fest hogy azért mert képtelen rá. Carternek a külső sérülésein kívül van egy enyhe agyrázkódása is ami az elméjében valószínűleg Esetspecifikus amnéziát váltott ki. Ez annyit jelent hogy képtelen visszaemlékezni a fogságban töltött napjaira és az utána elkövetkezendő időre egészen addig amíg meg nem találták. Azt hogy ez átmeneti állapot-e egyenlőre nem lehet megmondani de nagyon úgy tűnik hogy az agyrázkódás más problémákat is kiváltott a szervezetében. Olyan helyen üthette be a fejét aminek köze van a hangképzéshez. Ugyanis a hangokat meg tudja formálni de nem tud hangot létre hozni. Képtelen beszélni. Még nem tudjuk ennek köze van-e Carter esetspecifikus amnéziájához de nagyon úgy fest hogy a húga egy időre néma lesz.
- Oké és mi a rossz hír? – néztem a dokira mire az halvány mosolyra húzta a száját majd levette a szemüvegét és beletörölte a köpenyébe miközben folytatta a mondókáját. Miben fogadunk hogy ezt egy filmből leste el?!
- Úgy látom nem érti Mr. Lane. Lehetséges hogy a kishúga örök időkre megnémult. Még nem tudunk semmi közelebbit ezért ajánlanám elküldeni Cartert egy logopédushoz, aki segít neki a hangképzésben de nem tudom mennyit fog segíteni.
- Értem. Van a húgomnak más problémája is? – kérdeztem. Nem igazán tudtam volna bármi mást mondani.
- Nem nincs. Carter ezen kívül teljesen jól van és úgy tűnik személyiség zavara sincsen. Már ha a húga kissé erőszakos, rideg, szarkasztikus…
- Igen, ő mindig ilyen. – bólintottam és már fordultam hogy visszamenjek Carterhez mikro a doki megint megszólalt.
- Várjon Mr. Lane. Mondja, az ön húga játszik zongorán? – kérdezte. Összeráncolt szemöldökkel fordultam vissza.
- Igen, de… - kezdtem de akkor az orvos előhúzott valamit a kabátja zsebéből  és felém nyújtotta. Egy gyűrött, megkopott kotta volt az amin a grafittal írt hangjegyek már alig látszódtak. Ez az írás…halványan ismerősnek tűnt. Próbáltam magamban azonosítani a dallamot de olyan szinten vagyok zenei analfabéta ( mint én számítástechnikai – Ashley ) hogy ha elém raknák a boci-boci tarkát sem ismerném fel. A családban Carter a zenei zseni.
- Mikor megtaláltuk Cartert ez a kezében volt. A rendőrség lefoglalta rávezető nyomként de…még csak egy ujjlenyomatot  sem találtak rajta. Gondoltam talán a húgáé lehet. Nem ismerős a kézírás?
- De igen ismerős. Lehet hogy a Carteré. – ez csak félig volt hazugság. A kézírás ismerősnek tűnt de biztos voltam benne hogy nem a Carteré.
- Nos, akkor önnek adom. Cartert nem kell benn tartani megfigyelésen úgyhogy ajánlom most menjenek haza. Biztos mind nagyon fáradtak.
- Igen. Köszönöm. – mondtam és a kottát zsebre vágva vissza indultam a kocsihoz. Levettem magamról a dzsekimet és Carter vállára terítve felsegítettem.
- Tényleg nem tudsz beszélni vagy csak ne akarsz? – súgtam a fülébe mire sajnálkozó tekintettel rám nézett és alig láthatóan megrázta a fejét. Tényleg nem tudott beszélni.
- Ezt majd holnap megbeszéljük. De most menjünk haza, jó? – kérdeztem mire Carter ajkára halvány mosoly ült ki és bólintott egy nagyot. Két hete nem járt otthon. Biztos jó lesz végre ismerős helyen aludni. Azért nem azt mondtam hogy a saját ágyába mert nincs az az isten hogy én ma elengedjem őt magam mellől. Hayleyt és Eugenet előre küldtem hogy nyugtassák meg Mirát, Emmát és Jaredet hogy Carter jól van. Ha akarják holnap eljöhetnek meglátogatni is vagy még ma felhívhatják. Bár annak nem lenne sok értelme…Na mindegy. Carter szorosabbra húzta magán a dzsekimet én pedig a fél karommal magamhoz ölelve vezettem vissza a rendőrségi szalag felé ahol a kocsim parkolt. Bár ahogy vánszorogtunk nem egészen volt világos ki is támogat kit. Most hogy elmúlt az aggodalom, a vész kezdett erőt venni rajtam a két heti alváshiány és semmire sem vágytam jobban minthogy bebújjak az ágyamba és fel se kelljek hétfő délutánig. De akkor a fák takarásából megláttuk a felénk mutogató tömeget. Azon belül is két személyt akik nem mutogattak csak aggodalmas vegyesen megkönnyebbült tekintettel méregettek minket. Az egyik világító vörös hajjal Alison Montgomery volt, a másik pedig Jev Townsond. Carter megtorpant és kérdő tekintettel nézett rám. Én csak megvontam a vállamat és löktem rajta egyet.

- Menj, beszélj vele! – suttogtam a fülébe mire kaptam egy olyan tekintetet ami azt sugallata: Rohadt vicces, csak ki ne tépjem a beledet az éjszaka közepén. De azért vissza adta a kabátomat és intett egyet Jevnek majd elindult jobbra Jev pedig, mint valami engedelmes kiskutya követte őt. Ránéztem Allyre. Ő is rám nézett. A tekintetünk összekapcsolódott. Tévedtem. Van valami amit még mindenképp meg kell tennem mielőtt aludni mennék.


Ally:

Miután letettem a telefont az ágy végébe dobtam és kipattanva az ágyból öltözködni kezdtem. Nem értettem miért sietek annyira és hogy egyáltalán miért érdekel engem, hogy mi van Conorral. Lány létemre, életemben először készen voltam 2 perc alatt. Utána jött az a dolog, hogy cipőt kellett keresnem. Vicces volt, hogy miközben egyik kézzel a lábamra húztam a cipőmet fél lábon ugrálva, közben a másik kezemmel pedig a hajamat fésültem és épp azért ugráltam, hogy egy mentolos rágót elő keressek, akkorát estem, hogy az hihetetlen. Nagyot csattanva a földre estem és az én drága kuzinom is akkor nyitott be egy pohár vízzel a kezében.
 - Te hova készülsz az éjszaka közepén? – kérdezte az ajtófélfának dőlve.
 - Van egy sürgős eset, amihez azonnal orvost hívtak! – viccelődtem, majd gyorsan felpattanva felvettem a másik cipőmet is, majd a telefonomat zsebembe csúsztattam.
 - Hallottam, amit mondtál! – felelte. – Conor Lane-el beszéltél? Van valami Carterről? – csillant meg kék szemében valami különös fény.
 - Jev, talán ezt nem épp az éjszaka közepén kéne megbeszélnünk! – feleltem és az éjjel szekrényről felvéve a kocsi kulcsokat kikerültem és a lépcsőn lesiettem. 
- Akkor csak van róla valami hír! – hallottam meg hangját mögülem. 
- Lehet, hogy nem éli túl! – csúszott ki a számon, miközben felé fordultam. Szemei hatalmasra kerekedtek, és a pohár víz kiesett a kezéből, majd hangosan csörömpölve széttört a pohár a víz pedig hatalmas tócsában szétterült. Felnéztem rá és akkor vettem észre, hogy utcára képes öltözetben van, cipővel, pulcsival, farmerrel mindennel. 
- Jev takarítsd is fel! – hallottam meg Clare kiáltását az emeletről.
 - Nyomás a kocsiba! – felelte, majd kikapva a kezemből a kocsi kulcsot elindult az ajtó felé. Megelőztem és kivettem a kulcsot a kezéből és a nyitott ajtón a kocsifelhajtón parkoló Chevyhez vettem az irányt.
 - Annyira még nem őrült az este, hogy vezetni is hagyjalak! – nyitottam ki a kulccsal az ajtót. Jev megjegyzésemet figyelmen kívül hagyva, azonnal az ajtó mellett termett és bepattant az anyósülésre. Beindítottam a motort és lehajtottam az útra és elindultam az egyik irányba. Zsebemből kivettem a mobilom és az sms-emet csekkolva gyorsan pötyögni kezdtem egy üzenetet Clarenek.
 - Az utat nézd Ally! – utasított idegesen Jev.
 - Mitől félsz jobban, egy autó balesettől vagy anyádtól, ha megtudja, hogy elhoztalak az erdőbe éjjel 1-kor? – tettem fel a költői kérdést, mire idegesen kitört.
 - Carternek lehet szörnyű fájdalmai lehetnek és téged az érdekel anyám mit gondol? – csattant fel. – Az is lehet, hogy élet is alig van már benne!
 - Nyugodj már le! – emeltem fel a hangom. – Tudom hogy fontos neked, de ne engem cseszegess! 
- Ohh és neked nem fontos egy bizonyos személy? – gúnyolódott. – Vajon kihívott fel téged azzal, hogy a húga lehet nem éli túl azt amin eddig keresztül ment?! Na, és hogy siettél! – akkor betelt a pohár és hirtelen lefékeztem. A biztonsági öv megóvta, hogy lefejelje a műszerfalat (persze, amúgy is le kellett volna fékeznem, hisz megérkeztünk). 
- Még egy ilyen beszólás! – húztam össze a szemem. – És kezeskedem róla, hogy te se éld túl! – majd kivágva magam kocsiból, kiszálltam és becsaptam az ajtót. Jev is kiszállt, majd lezártam a kocsit. Vagy 3 mentő parkolt egy hatalmas rendőrségi szalag mögött és mellé vagy 4 rendőrautó. Az autókon a villogók adták a fényt, meg az utcai lámpák, na és az összegyűlt tömeg telefonnal és lámpával való forgolódása. Közelebb mentünk, szememmel Conort kerestem. Egy pillanatra ránéztem az ugyanúgy dühöngő Jevre, majd megpillantottam Conort, és mellette Cartert. A lány úgy nézett ki, mint amikor két héttel ezelőtt eltűnt, csak kötésekkel és sebekkel a testén, plussz Conor nagy (és kedvenc) bőrdzsekije. Conor is megpillantott minket, egy pillanatra apró mosoly jelent meg a szája sarkában. Lehajolt Carterhez és valamit a fülébe suttogott, aki erre megforgatva a szemét levette a dzsekijét és közelebb sétált és intett Jevnek, aki követte a lányt és az egyik távolabbi fa tövébe leültek. Carter barátai a rendőrségi szalagnál maradtak, Conor pedig felém sétált. Amikor már pár méterre volt megszólaltam. 
- Remélem nyomós okod volt, hogy felkelts egy Orlando Bloom randiból és azzal idehívj, hogy a húgod a halálán van! – kacéran elmosolyodtam. Félmosolyra húzta a száját és elém állt.
 - Bocs, hogy megszakítottam a randitokat Orlandoval! – „szabadkozott.” – Legalább jól éreztétek magatokat? 
- Életem legjobb randiján voltam vele! – nevettem fel. Majd hirtelen eszembe jutott valami. – Amúgy ne lepődj meg, ha valami döglött patkány szaga van a számnak, mert a mentolos rágóról sajna lemaradtam egy hisztis tini miatt. – mutattam Jev felé. Mosolya még szélesebb lett.
 - Nem megyünk valami csendesebb helyre? – kérdezte. Bólintottam, majd mi is egy távolabbi fához sétáltunk. Hátamat a fatörzsnek döntöttem és kacéran mosolyogva megkérdeztem. 
- Lehet nem éli túl, mi? Akkor hogy rohangálhat és sétálgathat? – tarkóját vakargatta, majd kuncogásba kezdett.
 - Hidd el nekem, 5 perccel ezelőtt úgy volt. – hümmögtem egyet, ő pedig folytatta. – Az orvosok azt mondták 3 és fél liter vért vesztett és csak úgy felkelt és fájdalomra se voltak panaszai, pedig vannak elég mély vágások a karján.
 - Conor, a húgodról beszélünk! – emlékeztettem rá. – Ha a családodon múlna egy Grand kanyonból való zuhanást is túlélnétek! – halványan elmosolyodott, de láttam próbál komoly maradni. 
- Esetspecifikus amnéziája van… és persze meg is némult. – szemeim hatalmasra kerekedtek.
 - Hú! – elsőre nem tudtam nagyon mit mondani. – Akkor most nem tudjuk meg ki volt az, aki fogva tartotta. - Tudom, hogy ki volt az, és ezzel jó pár embert megelőzve élre tört a kivégzendők listáján! –mondta halál nyugodtan, mintha ez annyira normális lenne, hogy az embernek van egy listája vagy 6 millió emberrel, akik a kivégzésükre várnak. Tényleg ez nála teljesen normálisnak számít. – Az egyik barátját is ugyanaz tartotta fogva, csak neki sikerült megszöknie. – persze én már akkor azonnal értettem és tudtam is a sztorit.
 - Ó, szóval a vámpír! – bólintottam. Olyan meglepett arcot ritkán látni rajta és persze ezekre a pillanatokra is csak én kapom meg a lehetőséget, hogy páholyból nézzem, amikor hölgyeim és uraim… Conor Lane meglepődik. – Na, és mikor akarod kinyírni Scottot, csak hogy tudjam mikorra vegyek popcornt?
 - Honnan tudsz te ilyeneket Sonny? – vonta fel (persze irtózatosan szexin) a fél szemöldökét.
 - Okosabb vagyok, mint azt hinnéd! – kacéran elmosolyodtam, majd a vállába boxoltam. – És mióta hívsz te engem Sonnynak? Sose szoktál! – azt hiszem rátapintottam, mert egy pillanatnyi gondolkodás futott végig az agyán, hogy vajon most mit kéne mondania. Végül tett egy lépést felém és a fülemhez hajolt.
 - Meg kell mondjam valamiért most ez tetszik. – suttogta a fülembe. Olyan közel volt hozzám, hogy kölnije illatát növényre pontosan meg tudtam mondani. Menta és citrom, a kedvencem.
 - Pedig az Allyt te adtad! – feleltem. Jobbra fordítottam a fejemet, hogy a szemébe nézhessek. Tekintetünk összefonódott, és egy percig csak bámultuk egymást, amikor… Amikor keze derekamhoz kapott és szemét lehunyva megcsókolt. Szemeim elkerekedtek aztán amint felfogtam meleg ajkainak ismerős érzését lehunytam a szemem. Szám vele együtt mozgott, ő pedig miközben én nyaka köré fontam a karom, kezével jobban magához húzott, olyan lehettem, mint Michael Jackson lábujjhegyen. Érzések és emlékek százai kavarogtak bennem. Érzésben először a félelem, emlékben pedig a bujkálás talált meg. De kezdtem ellazulni és abban a pillanatban őszintén szólva (már bocsánat a kifejezésért), kibaszottul nem érdekelt semmi. Nem érdekelt, hogy mennyire utálom, és hogy mennyi szomorú napom volt miatta. Félre tettem az iránta táplált gyűlöletem és inkább élveztem a percet, mert egy dolog volt, amit éreztem. És az a hiány volt. Hiányzott, ahogy mélyen a szemembe néz, mintha valami gyémántot látna benne csillogni. Ahogy magához húz, mintha soha nem akarna elengedni. Ahogy megcsókol, mintha még mindig szeretne. Lehet, hogy így is van, de az is megeshet, hogy így akarta levezetni az idő során felgyülemlett feszültséget. Egyik kezével a hajamba túrt, a másikkal a derekamnál fogva megemelt, hogy arcunk egy szintben legyen. Egy kis idő elteltével elszakadtunk egymástól, homlokát az enyémnek döntötte. Levegőért kapkodva elsuttogta azt a mondatot, amivel a szívem szilánkjain (megy nekem az alliterálás - Kukorka) taposott. 
- Erről nem beszélhetünk senkinek! Soha! – a szemembe nézett. Szokásosan elrejtve az érzelmeimet, bólintottam egyet. 
– Mennem kell! – oda hajolt volna, hogy még egyszer megcsókoljon, de elhúzódtam. Kibújtam karjaiból és ezzel levélsusogással és egy a súlyom alatt eltörő gallyal földet is értem. Egy lépést hátráltam, lehajtottam fejem és idegességemben a számat rágcsáltam. Majd meghallottam, ahogy sarkon fordul és visszasétál. Egy kicsit hagytam előre menni, majd én is utána mentem. Szégyelltem magam, hogy eshettem ugyanabba a hibába már megint. Ahogy sétáltam vissza és a tömegből pár ismerős odakiáltott nekem, intettem nekik, de inkább úgy tettem mintha lenne jobb dolgom is, minthogy leálljak velük beszélgetni. Conor már Carterék felé tartott, akik szintúgy sétált vissza a fa tövétől, mint mi. Carter meg állt a bátyja előtt, Jev pedig intve egyet Carternek felém tartott. Jeven a megkönnyebbülés volt az, amit mindenki ki is szúrt rajta. A kocsi felé sétáltunk mindketten és csendben beszálltunk. Beindítottam a Chevyt és megfordulva az úton elindultam haza fele.

Carter:

Nem mintha nem tudtam volna hogy Conor azért akar elküldeni hogy beszélhessen Alisonnal.  Ennyire még én sem vagyok hülye. Nem emlékszem…Mi történt velem az elmúlt két hétben de azt viszont nem felejtettem el hogy milyen kapcsolat áll fenn a bátyám és Alison Montgomery között. Nem mondom hogy nem zavart.  Vagyis…igazából nem is az zavart hogy Conor Alison Montgomeryvel kavar. Inkább az hogy nem bízik bennem eléggé ahhoz hogy elmondja. De mondjuk én sem panaszkodhatok, mivel én sem mondtam el neki szinte semmit az életemből.  Testvérekhez képest úgy gondolom elég közel állunk egymáshoz de azért lehetnek titkaink egymás előtt. Ami aggaszt az az hogy Conort sosem emlékszem hogy akár csak egy lánnyal is láttam volna. Ennek három oka lehet. 1. Conor egész egyszerűen egy jégcsapfaszfej. Bár én nem olyannak ismertem meg ez elképzelhető. 2. Conor meleg. Na, jó. Ez olyan abszurd hogy mindjárt elröhögöm magam. És a 3: Egész végig ugyanabba a lányba volt szerelmes. Ezzel nem lenne semmi baj, sőt örülnék neki ha a bátyám talált volna magának valakit. DE ha ilyen komolyan érdekli Allison, miért nem mondja el nekem? Nem értem!  Mikor elértem egy fához ami úgy gondoltam elég messze van a tömegtől  megfordultam és egyenesen a közeledő Jev szemébe néztem. Ahogy azok a sötétkék szemek összekapcsolódtak az én egyszerű barna szemeimmel egyszerre éreztem magam jelentéktelennek és nagyon fontosnak.  Ahogy vagy 2 méterre megállt előttem a tekintete egy percre sem engedte el az enyémet. Fogva tartott és a tekintetével tette fel azokat a kérdéseket amiket képtelen volt kimondani. És én úgy szintén próbáltam megválaszolni neki ezeket a kérdéseket anélkül hogy egy hangot is kiadtam volna. Meg persze nem is tudtam volna. Ott álltunk egymástól alig 2 lépésre és némán néztük egymást. Egyikünk sem tudott megszólalni. Jev aggodalmasan figyelte az arcomat majd egy mozdulattal megragadta a karomat és magához rántott. Becsületemre legyen mondva nem sikítottam mikor Jev körme belemélyedt a bal karomon az egyik varratba és csendben tűrtem – igen, én szegény – ahogy magához ölelt. Jev erősen ölelt magához a vállamnál fogva, arcát a hajamba temette. Egy percig azt sem tudtam mit csináljak. Szemeim kikerekedtek, szám résnyire kinyílt. Köpni-nyelni nem tudtam. Éreztem hogy lassan könnyek gyűlnek a szemembe és talán épp ezért volt az hogy szorosan lehunyjam a szememet és összeszorítva a számat én is az ismerős szürke pulcsiba temettem az arcomat és lassan Jev dereka köré fontam a karomat. Jev egyik kezével kihúzta a hajamból a hajgumimat és hátrébb lépve tőlem a vállamra igazította. Nem értettem ennek mi értelme volt. Tekintetemet látva Jev halványan elmosolyodott.
 - Összefogott hajjal még csak nem is emlékeztetsz arra a Carterre akit én ismerek. – erre csak mosolyogva megforgattam a szememet majd az avarra szegeztem azt és megszorítottam a baj csuklóm varratait, így fájdalmat okozva ugyan magamnak, de megfékeztem a könnyeimet. Ekkor egy meleg kezet éreztem meg az arcomon, mire ismét Jevre kaptam a tekintetemet. Ahogy ránéztem nem először éreztem azt hogy sötétkék szemeivel átlát rajtam, kiismeri minden titkomat, meglátja a valódi énemet, örökre bebörtönöz engem. Kezével óvatosan végi simított a szemem alatt húzódó  seben pont úgy mint ahogy pár perccel ezelőtt Conor tette.
- Mégis ki tette ezt veled? – suttogta halványan, hangja elcsuklott. Egy mozdulattal ellöktem a karját az arcomtól. Nem tudtam volna tovább tűrni az érintését.  Szemem lesütöttem de még így is magamon éreztem megbántott pillantását.
- Ha nem akarsz válaszolni nem muszáj. De jó lenne ha hallatnád a hangodat egy kicsit. – suttogta megint én pedig beleharaptam a számba. A francba és mégis hogy mondjam el neki hogy nincs hangom? Egyik lábamról a másikra állva gondolkodtam hogyan is mondhatnám el neki. Körbenéztem hátha találok valamit amivel leírhatnám vagy elmagyarázhatnám Jevnek mi történt. Mikor hirtelen nem találtam semmit amire írhatnék ismér beleharaptam a számba. A francba, mutogatni már pedig nem fogok. Ekkor megláttam Jev farmerjének jobb oldalán halványan kirajzolódó kis téglalapot.  Hirtelen ötlettől vezérleve Jev farmerja felé nyúltam mire az feltartott kézzel hátrált egy lépést.
- Hékás! – mondta. Egy percig nem esett le mi baja van de aztán, mikor rájöttem ismét megforgattam a szememet megragadtam a pulcsiját, magamhoz rántottam és benyúlva a zsebébe kihúztam a telefont és meglengettem az orra előtt.
- Jaaaaa! – jött rá Jev mit akartam. Feloldottam a telefon billentyűjét, kikerestem a jegyzettömböt és beleírtam: „ Agyrázkódás! Nem tudok beszélni!”
- Oh értem. – sóhajtott. – Egyéb gondok?
„…Megvakultál?” – írtam a jegyzettömbbe mire tekintete végigsiklott a combomon, a két karomon, az arcomon lévő vágásokon és míg végül megint a szemem alatt lévőn állapodott meg. Jev élesen szívta be a levegőt majd összepréselte a száját és ismét a szemembe nézett.  Pár másodpercig néztük egymást majd Jev hirtelen megfogta a két vállam és tolni kezdett hátra felé míg a hátam keményen neki nem ütközött egy fa törzsének. Ez a hirtelen mozdulat annyira nem volt jellemző Jevre hogy elfelejtettem azt is hogy a kezemben van a telefon és elejtettem. Hallottam ahogy a telefon halk zörgés közepette a földre esik. A törzse keményen nyomódott a hátamnak és Jev is elég erősen szorította a vállamat. Persze könnyen ki tudtam volna szabadulni a szorításából de mivel ez a gesztus annyira nem vallott Jevre inkább meg sem próbáltam megmozdulni. Majd Jev dührohama, olyan gyorsan ahogy jött, el is múlt, szorítása enyhült és a fának sem tolt már olyan erősen. Így most már könnyen elléphettem volna ha akarok. De – ki tudja miért – nem tettem. Jev óvatosan végighúzta a kezét a karomon majd ujjait nagyon lazán az enyémekbe fűzte. Tekintete mohón kereste az enyémet és mikor sikerült elkapnia a pillantásom úgy éreztem többé nem enged el. Ez egyszerre töltött el biztonság érzettel, félelemmel és bűntudattal. Biztonságban éreztem magam mert tudtam ha nem sikerül megvédenem magam majd Jev megvéd. Féltem, mert nem engedhettem volna meg magamnak hogy közel kerüljek egy emberhez és én mégis megtettem, ennek pedig következményei lesznek. És bűntudatom volt mert tudtam hogy nem mondhatok el mindent Jevnek.  A fiú tekintete lesiklott a számra majd gyorsan vissza a szememre. Sötétkék pillantásából csak egyetlen-egy kérdést tudtam kiolvasni. Jev lassan közelebb hajolt, homlokát az enyémnek döntötte, szemét félig lehunyta. Én is követtem a mozdulatsort.  Magamon éreztem a fiú meleg leheletét és bár hideg volt és rövid nadrágba és atlétában voltam, átjárt a melegség. Ajkai halványan súrolták az enyémeket ahogy beszélt:
 - Ne taszíts el magadtól, Carter! Kérlek! Szükségem van rád. – suttogta nekem pedig ismét könnyek gyűltek a szemembe így inkább lehunytam azt. Ahogy ő is így tett Jev szempillái csiklandozni kezdték az arcom és ez halvány mosolyt csalt az arcomra. Majd hirtelen elkomolyodtam és bár tudtam hogy hang nem fog kijönni a torkomon három szót leheltem a fiú szájába.
- Nem taszítalak el.  – Jev egyik kezével könnyedén megcirógatta az arcomat, a másikkal a derekamnál fogva közelebb húzott magához. Ajkait könnyedén végighúzta az enyémeken, de nem csókolt meg. Nem tudtam, hogy most inkább magát vagy engem kínoz.  Aztán hirtelen olyan érzés kerített hatalmába mintha figyelnének minket és mikor kinyitottam a szememet megláttam ahogy Conor és Ally a fák között lassan visszatér a tömeghez. Én két kezem Jev mellkasára helyezve lassan eltoltam magamtól és tekintetem pár másodpercre a földre szegeztem. Muszáj volt összeszednem magam. De semmi sem készíthetett fel arra az elesettségre amit Jev szemében láttam amikor visszanéztem rá. Szememmel Conorék felé intettem Jev pedig bólintott hogy megértette.  Két lépéssel kikerültem és elindultam Conorék felé de mikor nem hallottam Jev nehéz lépteit az enyémek mögött megálltam és hátra fordultam. Jev ugyanott állt ahol hagytam, fejében a kapucnijával.  Annyira elesettnek tűnt hogy a szívem szakadt bele. Hirtelen ötlettől vezérelve, megindultam Jev felé, lerántottam a fejéről a kapucnit és lábujjhegyre állva egy gyors puszit nyomtam az arcára majd vissza se nézve elindultam Conorék felé. Egy néma szitokszó hagyta el a számat, talán latinul de már nem tudtam követni a gondolataim gyors váltakozását.  Mikor  vissza értünk Conorékhoz Jev még oda intett nekem majd csatlakozva az uncsi tesójához elmentek. Conor  karon ragadott és elvezetett az ő kocsijához de még a szokásosnál is komorabbnak tűnt. Hirtelen egy tucat kérdés tolult a nyelvemre de aztán eszembe jutott hogy egyiket sem tudom feltenni. Legszívesebben sikítottam volna. Hogy a némák hogy a bánatba bírják ki? Conor egy szó nélkül a kezembe nyomott egy zongora kottát. Kérdőn néztem rá de ő csak tovább vezetett a kocsija felé nem válaszolva kérdő pillantásaimra. A szemem végigfuttatva a sorokon egy halvány dallam szólalt meg a fejemben de a hangjegyek megkoptak így csak sejtésem volt arról hogy milyen lehetett eredeti korában.  Elhatároztam hogy majd ha ráérek megfejtem milyen is lehetett.  Conor hirtelen berántott az anyós ülésre, rám csapta az ajtót és egy szó nélkül elkezdett haza felé vezetni. Ahogy rá néztem, nem tudom miért, de égni kezdett a szám és egy percre megint magamon éreztem Jev leheletének melegét.  Elpirulva döntöttem a homlokom a hideg ablak üvegnek. Haza megyünk. Végre tényleg haza. – gondoltam még boldogan utoljára majd Conor kocsijában erőt vett rajtam a fáradtság és elnyomott az álom.

Ally:

 - És sikerült beszélnetek? – kérdeztem végül. Nem tudtam másra gondolni, Jevet is alig értettem, mert csak azt hallottam, ahogy a szívem önmagától apró darabokra hullik.
 - Ja, valahogy úgy. – elmosolyodott. Rám emelte a tekintetét és épp kérdezette volna valamit, de inkább elfojtotta a kérdését és mást kérdezett meg.
 - Ally te sírsz? – kérdezte és csak akkor döbbentem rá, hogy igaza van. Az arcomat sós könnyek borították és még mindig patakokban folytak a könnyeim. Amikor Jev hívta fel rá a figyelmem a látásom is akkor kezdett homályosodni.
 - Nem sírok. – sokat pislogtam, majd vettem egy mély levegőt. – Én olyat nem szoktam. - Pár percen belül már otthon is voltunk és gyorsan befordulva, kipattantam a kocsiból. Jev viszont – ismervén – nem tartotta meg magának a kérdéseit. 
- De Ally! Miért sírsz? – kérdezte döbbenten. Gyorsan bezártam a kocsit és faképnél hagyva a házhoz sétáltam.
 - Mondom én olyat nem szoktam! – majd berontottam az ajtón és felfutva az emeletre, bementem az emeletre és magamra zártam az ajtót. Az ágyra dobtam magam és már ott voltam végre kisírom magam, amikor na, vajon kinek a neve jelent meg a Bejövő hívás listán? Shopie…

2 megjegyzés:

  1. Istenem, valami eszméletlen lett! Ally és Connor.... meg Jev és Carter... és... és... és... nem kapok levegőt... Imádtam!

    VálaszTörlés
  2. *visítás jó hangosan* imádom nagyon nagyon és iszonyú jo volt és......és ......és *mégnagyobb visítás* várom a kövit minnél hamarabb!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

    VálaszTörlés