A világháló ezen végén jelentkezik Ashley és Kukorka egy olyan résszel ami ha nem ér meg nektek 2 kommentet akkor én itt lövöm főbe magamat. Sok minden történt a rész alatt - nem csak benne. Többek közt Ashley úgy döntött bepereli a Microsoft-ot. Na mindegy. Még egy ilyen hosszú részre NE számítsatok mert amennyit ezzel szenvedtünk az wáááá. És mivel este 8 órakor írom ezt a cuccot nem sokkal azután hogy leírtam az utolsó mondatot kifújt az ihletem és nem csacsogok tovább. Méf annyit hogy nem tudom észrevettétek-e de lett ott jobb oldlat valahol egy cset amin lehet ugyanúgy szólni nekünk ha részt akartok olvasni vagy ha nem értetek valamit kérdezzetek, ismerkedjetek egymással stb. Tessék ám használni mert igen megszenvedtünk vele.
Pusszi: Ashley és Kukorka
Conor ( és Ashley még mindig zabos mert az előző jobb volt ) :
Kíváncsiak vagytok miért állok az erdőben, az éjszaka kellős közepén
egy rendőrségi szalag mögött? Nos, higgyétek el én is. Mikor fél órával ezelőtt jött a telefon hogy
megtalálták Cartert hirtelenjében azt sem tudtam mit csináljak. Aztán
bepattantam a kocsiba és meg sem álltam az erdőig. Illetve, egyszer megálltam
az Internátus előtt hogy felvegyem Eugene-t és Hayley-t. Emma és Jared is
velünk akartak jönni de úgy gondoltam jobb lesz ha ezúttal ők otthon maradnak.
Emma nem bírja ezt a fajta lelki megpróbáltatást. Jarednek pedig illenék
mellette lennie ha épp összeroppanni készül a lelki teher alatt. Viszont az
ellen nem volt semmi komoly érvem hogy Eugene és Hayley is velem jöjjenek. Így
visszagondolva lehet hogy Mirát is magammal kellett volna hoznom. Mikor Hayley,
Emma, Eugene és Jared két héttel ezelőtt meglátták Mirát azt hitték hogy valami
rossz vicc vagy fenyegetés gyanánt hagyta ott valaki a lány holttestét. De
amikor Mira kinyitotta a szemét fájdalmasan nyilvánvalóvá vált hogy igenis
életben van. Vagy valami olyasmi…Mirából vámpír lett. És bár most egy az
éjszaka teremtményei közül, Ankh nem égeti a bőrét. Talán mert egykor egy volt
a Fény Védelmezői közül. Visszatérve arra az időszakra Mira elmondta nekünk a
halála pontos körülményeit. Hogy nem a
vérfarkasok hanem Scott végzett vele. De ezen kívül csak annyira emlékszik hogy
Scott ráuszít egy vámpírt és Carter valahol a háttérben alszik vagy ájultan
fekszik. De nem emlékszik sem arra, miért van ismét életben vagy hogy miért
tette Scott amit tett de még arra sem hogy Carter önszántából van-e ott vagy
fogva tartják. Bár az előbbit erősen kétlem. Mindenesetre Scott neve pár
számmal előrébb csúszott a kivégzendő emberek névsorán.
Mikor ide értünk a szalag már ki volt téve és 3 mentő autó és még
vagy 4 rendőr kocsi állt a szalag mögött. Ehhez képest csak 3 rendőr állt a
szalag mellett viszont ők annyit sem tudtak mondani hogy Carter életben van-e
vagy csak a holttestét találták meg. Ezért nem tudom mit keresek a rendőrségi
szalag mögött mikor odabenn kellene lennem Carterrel. Mellettem a tömeg hangosan zúgolódik, próbálják kitalálni mi
történhetett. Hayley igyekszik nem mutatni mennyire ideges, de azért ő is
véresre harapdálta a száját. Eugene meg sem próbálja elrejteni az érzéseit
idegesen járkál fel-alá, mint egy ketreceb zárt oroszlán és kínjában az
ujjperceit ropogtatja. Én emg csak állok a gondolataimba méllyedve mikor
hirtelen egy gyászos képű orvos jelenik meg a rendőrségi szalag mögött, átlép
azt majd álmos tekintettel körülnéz.
- Itt van Conor Lane? –
kérdezi. Erre Hayley, Eugene és én is felkapjuk a fejünket és kicsit közelebb
megyünk az orvoshoz hogy a tömeg ne halhassa mit beszélünk.
- Én vagyok. – mondom az orvosnak. – Mondja, Carter ugye…?
- Életben van. – bólint az orvos olyan gyászos kifejezéssel az arcán
hogy feláll tőle a karomon a szőr. – Egyelőre.
- Hogy érti azt hogy egyelőre? – emeli fel a hangját hirtelen Eugene
mire Hayley kapásból a csuklójára teszi a kezét és a tekintetével inti Eugene-t
nyugalomra. Most egyszerűen nem vagyok olyan hangulatban hogy őket fegyelmezzem.
- Úgy értem, hogy mikor megtaláltuk Carter Lane testét már alig volt
benne élet. A csuklóját számos, mély vágás érte ergo rengeteg vért veszített. A
kollégáim most vérátömlesztéssel próbálkoznák de 50-50 százalék esély van arra
hogy a húga nem éli túl.
- Értem. – mondtam fojtott hangon. – Köszönöm.
Az orvos bólintott majd ismét eltűnt az erdő sötétjében ( he fades
away – Ashley ). Egy percig néma csönd támadt.
- A rohadt életbe! – kiáltott
fel Eugene majd beleöklözött egy fa törzsébe mérgében. Berepedt.
- Eugene fejezd be! – kiáltott rá Hayley de láttam hogy az ő szeme is
könnyes. – Azzal nem segítesz senkin ha kitöröd a kezed. Le kell nyugodnod.
- Nehogy azt mond nekem hogy úgy gondolod ez az egész rendben van?!
Vagy te tényleg képes vagy ebben a helyzetben teljesen nyugodt maradni? –
üvöltött vissza Eugene mire egy párana
tömegből feléjük fordultak de nem igazán zavartatták magukat. Eugene
ökléből lassan szivárgott a vér.
- Persze hogy nem vagyok nyugodt, de…- kezdte Hayley de halkan
félbeszakítottam.
- Mindketten fejezzétek be! Tudom hogy aggódtok Carter miatt, de
tudtommal egyenlőre az én húgom haldoklik. Ha én képes vagyok nyugodt maradni
nektek is meg kell próbálnotok. – erre persze elhallgattak. Tudtam hogyha
tükörbe néznék semmit sem látnék az arcomon, ridegségen és elutasításon kívül.
Elég régóta képeznek ahhoz hogy még ilyen helyzetekben is képes legyek
elrejteni az érzelmeimet. De persze belül nagyon is ideges voltam. Láttam az
orvos arckifejezését. Tudtam hogy úgy gondolja Carternek semmi esélye sincs a
túlélésre. Tudtam, itt már nem csak az orvosok szaktudásán, hanem Carter élni
akarásán múlik a dolog. És őszintén, nem hittem hogy mindent képes lenne
megtenni a túlélésért. Carter soha nem akart öngyilkos lenni. De ez nem
jelentette azt hogy ragaszkodott az életéhez. Emellett Cartert nem olyannak
ismertem mint aki képes lenne ilyen egyszerűen feladni. Egymással teljesen
ellentmondó érzelmek és gondolatok kavarogtak bennem. Nem tudtam ha Carteren
múlik majd életben marad-e. Nem tudtam életben van-e még egyáltalán. Azt sem
tudtam, mit gondoljak. De én még bíztam benne. Vagyis, inkább bízni akartam
benne. Könyörgöm, Carter! Neked életben
kell maradnod! – gondoltam kétségbeesetten madj még magamban hozzátettem
azt amit hangosan képtelen lettem volna kimondani. – Kérlek! Szükségem van rád. Carter jól tudta hogy nem vagyok a
szavak embere de reméltem, tudja hogy ha rajtam múlik sosem hagynám meghalni.
És most mégis. Talán már nem ver a szíve és mindez azért mert nem tudtam őt
megvédeni. Mert nem figyeltem rá eléggé. Mert nem hallgattam rá mikor azzal
viccelődött talán még azelőtt meghal hogy teljes jogú Védelmező válna belőle.
Sosem vettem komolyan őt. Erre most az élete veszélybe kerül és talán sosem
találkozunk többé. Jól tudtam nem szabadni ilyen dolgokon törnöm a fejem de nem
igazán tudtam volna máson jártatni az agyamat. Hayley-re és Eugenera néztek.
Mindketten az idegösszeomlás szélén álltok. Ezt láttam Hayley kétségbeesetten
távolba révedő, könnyes barna szeméből és abból ahogy Eugene véres kezét
tördelte. Hayley erősen próbált másra koncentrálni, Eugene pedig fizikai
fájdalommal próbálta egyensúlyozni a lelki fájdalmat amit érzett. Mind a ketten
próbáltak nem teljesen kétségbeesni és kiakadni. Mindenki a maga módján.
Mielőtt észbe kaptam volna mit csinálok előhalásztam a telefonomat a zsebemből
és kicsit odébb sétáltam a tömegtől. Megnyitottam a billentyűzetet és elkezdtem
bepötyögni a számot amiről azt sem tudtam hogy fejből tudom. Majd nagyot sóhajtva rámentem a hívás gombra
és a fülemhez emeltem a készülékez. Kicsengett. Először. Mi van ha nem veszi
fel? Másodszor. Mi van ha nem kíváncsi rám? Harmadszor. Mit csináljak ha rám
csapja a kagylót? Negyedszer. Talán nem is kéne ezt csinálnom. Ötödször.
Elemelem a telefont a fülemtől és már nyomnék is rá a ’kapcsolat megszakítása’
gombra mikor egy nagyon álmos hang beleszól a készülékbe.
- Halló? – mondja a hang én pedig szinte magam előtt látom a csapzott
vörös hajú lányt ahogy az ágyában fekszik félkómás fejjel azt sem tudván melyik
bolygón van. Ez a kép valahogy nagyon halovány és igen rövidke mosolyt csal az
arcomra. Hogy van az hogy már csak a hangját hallanom is elég ahhoz hogy
megnyugodjak?
- Hallo? –
szólt bele az álmos de ismerős hang megint. És csak most jutott eszembe miért
lehet ilyen álmos. Talán azért mert az éjszaka kellős közepén hívom. Örülhetek
hogy nem küldött egyből melegebb éghajlatra. Nagyot sóhajtottam.
-
Felébresztettelek? – kérdeztem. Igen, hülye kérdés tudom de egyszerűen nem
tudtam mi mást mondhatnék.
- Conor? Valami baj van? – Ally hangja most
mintha éberebb lett volna mint az előbb és a vonal túlsó felén hallatszó
motoszkálásból ítélve Ally felült az ágyban. Furcsa hogy miután csaknem 5 éve
nem találkozunk és felhívom az éjszaka közepén, még mindig képes megérezni ha valami
bajom van. Egy percet se hezitáltam azon elmondjam-e neki.
- Megtalálták Cartert.
- Tényleg? Conor ez remek, Mikor? Már otthon
vagytok? És hol volt? Beszél…
- Sonny! –
nem tudom miért hívtam így. Eredetileg én voltam az aki Allynek kezdte hívni és
pont azért mert soha nem állt rá a nyelvem a Sonny névre az Alison viszont
olyan személytelenül hatott volna. Ezért lett Ally. De most valahogy…A Sonny
helyén valónak tűnt. És megvolt a hatása mert Ally rögtön elhallgatott
– Lehet hogy Carter nem éli túl.
- Te jó ég!
– suttogta elszörnyedve. Majd csend.
- Én
csak…Nem tudom mit tehetnék! – mondtam elkínzottan. – Azt se tudom miért
hívtalak. Egyszerűen csak…úgy éreztem beszélnem kell veled. Nem tudom miért.
Sajnálom.
- Ne kérj bocsánatot, marhaságokért! Hol vagy?
Máris oda megyek! – és a hirtelen támadt hangokból ítélve komolyan gondolta
mivel tisztán hallottam a lámpa kattanását és az ajtó nyikorgását.
- Sonny, ne,
kérlek! Nem kell ide jönnöd! Én csak…
- Nem emlékszem hogy a véleményedet kérdeztem
volna. – vágott közbe megkeményedett hangon. – 10 perc és ott vagyok. – majd
letette. Értetlenül néztem a fekete készülékre a kezemben és azon gondolkodtam
hogy lehet hogy ennyivel nyugodtabb vagyok mint a beszélgetés előtt? Hát még
ilyen sok év után is ennyire szükségem lenne rá? Megráztam a fejem,
visszacsúsztattam a telefont a farzsebembe és visszaindultam a tömeg felé.
Mikor megtaláltam Hayley-éket nem kérdeztek semmit csak végigmértek majd rögtön
vissza is tértek a saját kis világukba. Még mindig próbáltak megnyugodni.
Mindenki a maga módján. Hayley próbálta elterelni a gondolatait. Eugene
fájdalom útján. Én pedig az egyetlen ember kapcsán akinek valaha engedtem hogy
tényleg az életem részévé váljon. Sose
hittem volna hogy végül ennyire kötődni kezdtem hozzá. Vajon mit tettem volna
ha…ha akkor nem szeretek bele? Mi lenne most velem Carter nélkül? Alighogy ez
végigfut az agyamon megint megjelenik a gyászos képű doki a fák sűrűjében és a
tekintetével engem és a két gyereket keres. Mikor megtalál minket gyorsan
odasiet, szeme alatt a ráncok elmélyülnek és olyan szomorú képet vág hogy nem
merem megkérdezni mi történt. Egyszerűen nem akarom hallani. Valószínűleg
Hayley-nek is ez járhat a fejében mert végül Eugene töri meg a csendet.
- Kérem…Hogy
van Carter? – kérdi olyan síri hangon hogy azt hiszem ő maga sem akarja tudni a
választ.
- Hogy, hogy
van? – vakargatta meg a tarkóját még mindig olyan idegesítő képet vágva – Azt
hiszem jobb lesz ha ezt a saját szemükkel látják.
Bennem pedig
megállt az ütő. Tudtam hogy nem akarja a szemembe mondani hogy a húgom…Nem! Nem
mondta ki tehát még semmi sem biztos. A szemem sarkából láttam hogy Hayley
Eugene karja keze után nyúl és ahogy a fiú megszorítja azt. Egymás jelenlétéből
próbáltak erőt meríteni. Én csak összeszorítottam az öklöm, nyeltem egy nagyot
és monoton léptekkel követtem a dokit. A lépteink halkan ropogtak az avaron és
végül olyan messzire mentünk az erdőbe hogy sme a mentő vagy a rendőr autók
villogását nem lehetett látni, sem a tömeg zajongását nem lehetett hallani.
Néma csendben vágtunk át a gyökerek és fák kusza rengetegén, ki-ki a maga
gondolataiba merülve. Esküszöm azok az utak amik órákig tartottak is
kilométerekkel rövidebbnek tűntek most ennél a pár méternél amit meg kellett
tennem hogy láthassam a húgom ( holttestét??? ). De végül egy halvány fénysugár
rémlett fel a sötét erdő közepén és megláttunk még egy mentő autót. Csakhogy e
körül tanácstalannak tűnő orvosok álltak.
Két lépés között hirtelen megtorpantam. Képtelen voltam mozogni.
Képtelen voltam gondolkodni. Nem akarom látni. Nem akarom tudni. Nem akarom!
Ekkor az egyik orvos aki a kocsi körül állt hátra fordul, meglát minket. Szeme egy percre kikerekedik. Aztán
megnyugodni látszik, mivel ajkára egy ritka kedves mosoly ül ki. Az orvos félre
lép a kocsitól és így olyan látvány fogad amire semmi sem tudott volna
felkészíteni. A mentő autó lépcsőjén ugyanis egy 15 éves lány ül. Torna cipő,
farmer rövid nadrág és bő fehér atléta van rajta, hátára egy krém színű dzseki
terítve. Nyakában ott lóg az Ankh. Csapzott barna haját hátra fogta, lenőtt
frufruja sötétbarna szemébe lóg. Mindkét csuklója és alkarja szorosan be volt
fáslizva és a bal combját is kötés fedte. Az arca pedig tele volt apróbb
sebekkel. karcolásokkal. De ebben a megtépázott lányban én felismertem a
húgomat. A lány pislogott. Megemelkedett a mellkasa. A keze pedig remegett.
Talán a hidegtől. De ott ült. És élt. Életben volt. Sápadt bőre szinte
áttetszőnek hatott a sötét éjszakában. Innen akár szellemnek is nézhettem
volna. De akkor sem tűnt volna valóságosabbnak ha itt ugrál körülöttem és a
fülembe ordibál. Képtelen voltam megmozdulni. Attól féltem ha csak egy ág is
megreccsen a súlyom alatt a jelenés eltűnik és megint elveszítem a húgomat.
Ebbe pedig képtelen lettem volna beletörődni. De akkor Carter felemeli a fejét,
tekintete találkozik az enyémmel, ajka féloldalas mosolyra húzódik és már fel
is pattan. De úgy tűnik meg is szédült mert ha nem kapja el egy orvos rögtön
lebucskázik az autó hátuljáról.
- Jobb lenne ha még inkább nem ugrálnál
Carter! – mondta neki feddőn az egyik orvos mire Carter csak megforgatta a
szemét de azért engedelmesen visszaült. A jelenés nem szűnt meg. És mintha
Hayley csak erre várt volna elengedte Eugene kezét és mint akit rakétából
lőttek ki, megindult Carter fele és a karjaiba vetette magát.
- Idióta!
Sose csinálj ilyet többet megértetted? – hallottam meg Hayley fojtott hangját
ahogy Eugene-al mi is közelebb sétáltunk. Carter arcán halvány mosoly terült
szét és bár nem mondott semmit, átölelte barátnője derekát és végig simított
barátnője hátán mintha csak azt akarná bebizonyítani hogy valóságos. Hayley
hangosan felzokogott és Carter válla is megremegett de hang megint nem hagyta
el a száját ami bizonyította volna hogy nevet. Egy idő után Hayley elengedte
Cartert és visszalépett Eugene mellé. Carter pedig ismét felém fordította a
tekintetét. De ezúttal tartózkodóan mint aki attól tart hogy talán haragszom
rá. Ez a gondolat olyan abszurdnak tűnt hogy inkább el is vetettem. Oda léptem
Carter elé és letérdeltem előtte a zavarban hogy a szeme kábé egy magasságban
legyen az enyémmel. Ahogy ránéztem az ismerős barna szempárra a vágást is
megláttam ami alatta futott végig. Kinyújtottam a kezem és végigsimítottam a
közvetlen Carter bal szeme alatt elhelyezkedő hosszú vágáson. Azon tűnődtem
vajon hol szerezte. Majd nemes egyszerűséggel két kezem közé fogtam az arcát és
mélyen a szemébe nézve azt mondtam.
- Ígérd meg
nekem hogy soha többé nem tűnsz így el! – kértem a tekintetemmel. Carter arcán
egy megkönnyebbült mosoly suhant át majd hevesen bólogatni kezdett. Ekkor
közelebb léptem hozzá szorosan magamhoz öleltem a húgom reszkető testét és
megígértem magamnak hogy soha többé nem engedem el.
- Annyira
aggódtam Carter! Annyira aggódtam! – suttogtam a fülébe mire erősen belekapaszkodott
a dzsekimbe. Mintha azzal hogy belém kapaszkodik meg tudná akadályozni azt hogy
elsodorják mellőlem. De nem tudta hogy ehhez nem kell belém kapaszkodnia.
Carter erős lány, vissza tudta fojtani a könnyeit de tisztában voltam vele hogy
legszívesebben sírna. Most el is néztem
volna neki. Legszívesebben én is könnyekben törtem volna ki.
- Elnézést
Mr. Lane. – mondta az egyik orvos mire eltoltam magamtól Cartert. – Ha lenne
szíves egy szóra.
A
tekintetéből azt olvastam ki hogy elég fontos mondanivalója van ezért
bólintottam és ismét Carterre néztem.
- Mindjárt vissza jövök, rendben? – mire
bólintott. Én még gyorsan nyomtam egy puszit a homlokára majd felállva követtem
az orvost. Még mikor hátra fordultam láttam hogy Eugene próbálja adni a
nagylegényt miszerint ő ugyan nem aggódott de a könnyeit már nem sikerült
visszafojtania.
- Szóval
miről is lenne szó? – néztem az orvosra mire az orvos zavartan igazította meg a
szemüvegét.
- Mr. Lane a
húga nagyon szerencsésnek mondhatja magát. Csaknem 3 és fél liter vért
vesztett. Sokan belehaltak volna ekkora vérveszteségbe de a húga nem hogy
életben volt a szívverése még csak nem is lassult le. És bár őszintén szólva
Carter a vérátömlesztés határait feszegette, szinte azonnal magához tért és még
csak az öltések miatt sem panaszkodott. Pedig nem kapott fájdalom csillapítót.
A húga csuklója több helyen és mélyen meg van vágva, valószínűleg ez okozta a
vérveszteséget,d e az ütőér nem szakadt el így még meg tudtuk menteni. A combja viszont elég csúnyán zúzódott. Azt
is bekötöttük, így ha nem erőlteti meg nem lesz vele baj. És ugyan felületi
sérülések az egész testét borítják, Carter nagyon szerencsésnek mondhatja
magát. A csuklóin valószínűleg marad 1-2
sebhely de ettől eltekintve fizikailag nem szenvedett maradandó sérüléseket.
- És
mentálisan? – kérdeztem mivel úgy gondoltam nem azért hívott félre Cartertől
hogy elmondja minden rendben van.
- Bocsásson
meg de muszáj megkérdeznem: Az ön húga néma?
- Parancsol?
– néztem rá kérdőn. Hogy néma?
- Nem tűnt
fel önnek hogy Carter azóta egy szót sem szólt hogy önök megérkeztek? Nagyon
úgy fest hogy azért mert képtelen rá. Carternek a külső sérülésein kívül van
egy enyhe agyrázkódása is ami az elméjében valószínűleg Esetspecifikus amnéziát
váltott ki. Ez annyit jelent hogy képtelen visszaemlékezni a fogságban töltött
napjaira és az utána elkövetkezendő időre egészen addig amíg meg nem találták.
Azt hogy ez átmeneti állapot-e egyenlőre nem lehet megmondani de nagyon úgy
tűnik hogy az agyrázkódás más problémákat is kiváltott a szervezetében. Olyan
helyen üthette be a fejét aminek köze van a hangképzéshez. Ugyanis a hangokat
meg tudja formálni de nem tud hangot létre hozni. Képtelen beszélni. Még nem
tudjuk ennek köze van-e Carter esetspecifikus amnéziájához de nagyon úgy fest
hogy a húga egy időre néma lesz.
- Oké és mi
a rossz hír? – néztem a dokira mire az halvány mosolyra húzta a száját majd
levette a szemüvegét és beletörölte a köpenyébe miközben folytatta a
mondókáját. Miben fogadunk hogy ezt egy filmből leste el?!
- Úgy látom
nem érti Mr. Lane. Lehetséges hogy a kishúga örök időkre megnémult. Még nem
tudunk semmi közelebbit ezért ajánlanám elküldeni Cartert egy logopédushoz, aki
segít neki a hangképzésben de nem tudom mennyit fog segíteni.
- Értem. Van
a húgomnak más problémája is? – kérdeztem. Nem igazán tudtam volna bármi mást
mondani.
- Nem nincs.
Carter ezen kívül teljesen jól van és úgy tűnik személyiség zavara sincsen. Már
ha a húga kissé erőszakos, rideg, szarkasztikus…
- Igen, ő
mindig ilyen. – bólintottam és már fordultam hogy visszamenjek Carterhez mikro
a doki megint megszólalt.
- Várjon Mr.
Lane. Mondja, az ön húga játszik zongorán? – kérdezte. Összeráncolt
szemöldökkel fordultam vissza.
- Igen, de…
- kezdtem de akkor az orvos előhúzott valamit a kabátja zsebéből és felém nyújtotta. Egy gyűrött, megkopott
kotta volt az amin a grafittal írt hangjegyek már alig látszódtak. Ez az
írás…halványan ismerősnek tűnt. Próbáltam magamban azonosítani a dallamot de
olyan szinten vagyok zenei analfabéta ( mint én számítástechnikai – Ashley )
hogy ha elém raknák a boci-boci tarkát sem ismerném fel. A családban Carter a
zenei zseni.
- Mikor
megtaláltuk Cartert ez a kezében volt. A rendőrség lefoglalta rávezető nyomként
de…még csak egy ujjlenyomatot sem
találtak rajta. Gondoltam talán a húgáé lehet. Nem ismerős a kézírás?
- De igen
ismerős. Lehet hogy a Carteré. – ez csak félig volt hazugság. A kézírás
ismerősnek tűnt de biztos voltam benne hogy nem a Carteré.
- Nos, akkor
önnek adom. Cartert nem kell benn tartani megfigyelésen úgyhogy ajánlom most
menjenek haza. Biztos mind nagyon fáradtak.
- Igen.
Köszönöm. – mondtam és a kottát zsebre vágva vissza indultam a kocsihoz.
Levettem magamról a dzsekimet és Carter vállára terítve felsegítettem.
- Tényleg
nem tudsz beszélni vagy csak ne akarsz? – súgtam a fülébe mire sajnálkozó
tekintettel rám nézett és alig láthatóan megrázta a fejét. Tényleg nem tudott
beszélni.
- Ezt majd
holnap megbeszéljük. De most menjünk haza, jó? – kérdeztem mire Carter ajkára
halvány mosoly ült ki és bólintott egy nagyot. Két hete nem járt otthon. Biztos
jó lesz végre ismerős helyen aludni. Azért nem azt mondtam hogy a saját ágyába
mert nincs az az isten hogy én ma elengedjem őt magam mellől. Hayleyt és
Eugenet előre küldtem hogy nyugtassák meg Mirát, Emmát és Jaredet hogy Carter
jól van. Ha akarják holnap eljöhetnek meglátogatni is vagy még ma felhívhatják.
Bár annak nem lenne sok értelme…Na mindegy. Carter szorosabbra húzta magán a
dzsekimet én pedig a fél karommal magamhoz ölelve vezettem vissza a rendőrségi
szalag felé ahol a kocsim parkolt. Bár ahogy vánszorogtunk nem egészen volt
világos ki is támogat kit. Most hogy elmúlt az aggodalom, a vész kezdett erőt
venni rajtam a két heti alváshiány és semmire sem vágytam jobban minthogy
bebújjak az ágyamba és fel se kelljek hétfő délutánig. De akkor a fák
takarásából megláttuk a felénk mutogató tömeget. Azon belül is két személyt
akik nem mutogattak csak aggodalmas vegyesen megkönnyebbült tekintettel
méregettek minket. Az egyik világító vörös hajjal Alison Montgomery volt, a
másik pedig Jev Townsond. Carter megtorpant és kérdő tekintettel nézett rám. Én
csak megvontam a vállamat és löktem rajta egyet.
- Menj,
beszélj vele! – suttogtam a fülébe mire kaptam egy olyan tekintetet ami azt
sugallata: Rohadt vicces, csak ki ne tépjem a beledet az éjszaka közepén. De
azért vissza adta a kabátomat és intett egyet Jevnek majd elindult jobbra Jev
pedig, mint valami engedelmes kiskutya követte őt. Ránéztem Allyre. Ő is rám
nézett. A tekintetünk összekapcsolódott. Tévedtem. Van valami amit még
mindenképp meg kell tennem mielőtt aludni mennék.
Ally:
Miután letettem a telefont az ágy végébe dobtam és
kipattanva az ágyból öltözködni kezdtem. Nem értettem miért sietek annyira és
hogy egyáltalán miért érdekel engem, hogy mi van Conorral. Lány létemre,
életemben először készen voltam 2 perc alatt. Utána jött az a dolog, hogy cipőt
kellett keresnem. Vicces volt, hogy miközben egyik kézzel a lábamra húztam a
cipőmet fél lábon ugrálva, közben a másik kezemmel pedig a hajamat fésültem és
épp azért ugráltam, hogy egy mentolos rágót elő keressek, akkorát estem, hogy
az hihetetlen. Nagyot csattanva a földre estem és az én drága kuzinom is akkor
nyitott be egy pohár vízzel a kezében.
- Te hova készülsz az éjszaka közepén? –
kérdezte az ajtófélfának dőlve.
- Van egy sürgős eset, amihez azonnal orvost
hívtak! – viccelődtem, majd gyorsan felpattanva felvettem a másik cipőmet is,
majd a telefonomat zsebembe csúsztattam.
- Hallottam, amit mondtál! – felelte.
– Conor Lane-el beszéltél? Van valami Carterről? – csillant meg kék szemében
valami különös fény.
- Jev, talán ezt nem épp az éjszaka közepén kéne
megbeszélnünk! – feleltem és az éjjel szekrényről felvéve a kocsi kulcsokat
kikerültem és a lépcsőn lesiettem.
- Akkor csak van róla valami hír! – hallottam
meg hangját mögülem.
- Lehet, hogy nem éli túl! – csúszott ki a számon,
miközben felé fordultam. Szemei hatalmasra kerekedtek, és a pohár víz kiesett a
kezéből, majd hangosan csörömpölve széttört a pohár a víz pedig hatalmas
tócsában szétterült. Felnéztem rá és akkor vettem észre, hogy utcára képes
öltözetben van, cipővel, pulcsival, farmerrel mindennel.
- Jev takarítsd is
fel! – hallottam meg Clare kiáltását az emeletről.
- Nyomás a kocsiba! –
felelte, majd kikapva a kezemből a kocsi kulcsot elindult az ajtó felé.
Megelőztem és kivettem a kulcsot a kezéből és a nyitott ajtón a kocsifelhajtón
parkoló Chevyhez vettem az irányt.
- Annyira még nem őrült az este, hogy
vezetni is hagyjalak! – nyitottam ki a kulccsal az ajtót. Jev megjegyzésemet
figyelmen kívül hagyva, azonnal az ajtó mellett termett és bepattant az
anyósülésre. Beindítottam a motort és lehajtottam az útra és elindultam az
egyik irányba. Zsebemből kivettem a mobilom és az sms-emet csekkolva gyorsan
pötyögni kezdtem egy üzenetet Clarenek.
- Az utat nézd Ally! – utasított
idegesen Jev.
- Mitől félsz jobban, egy autó balesettől vagy anyádtól, ha
megtudja, hogy elhoztalak az erdőbe éjjel 1-kor? – tettem fel a költői kérdést,
mire idegesen kitört.
- Carternek lehet szörnyű fájdalmai lehetnek és téged az
érdekel anyám mit gondol? – csattant fel. – Az is lehet, hogy élet is alig van
már benne!
- Nyugodj már le! – emeltem fel a hangom. – Tudom hogy fontos neked,
de ne engem cseszegess!
- Ohh és neked nem fontos egy bizonyos személy? –
gúnyolódott. – Vajon kihívott fel téged azzal, hogy a húga lehet nem éli túl
azt amin eddig keresztül ment?! Na, és hogy siettél! – akkor betelt a pohár és
hirtelen lefékeztem. A biztonsági öv megóvta, hogy lefejelje a műszerfalat
(persze, amúgy is le kellett volna fékeznem, hisz megérkeztünk).
- Még egy
ilyen beszólás! – húztam össze a szemem. – És kezeskedem róla, hogy te se éld
túl! – majd kivágva magam kocsiból, kiszálltam és becsaptam az ajtót. Jev is
kiszállt, majd lezártam a kocsit. Vagy 3 mentő parkolt egy hatalmas rendőrségi
szalag mögött és mellé vagy 4 rendőrautó. Az autókon a villogók adták a fényt,
meg az utcai lámpák, na és az összegyűlt tömeg telefonnal és lámpával való
forgolódása. Közelebb mentünk, szememmel Conort kerestem. Egy pillanatra
ránéztem az ugyanúgy dühöngő Jevre, majd megpillantottam Conort, és mellette
Cartert. A lány úgy nézett ki, mint amikor két héttel ezelőtt eltűnt, csak
kötésekkel és sebekkel a testén, plussz Conor nagy (és kedvenc) bőrdzsekije.
Conor is megpillantott minket, egy pillanatra apró mosoly jelent meg a szája
sarkában. Lehajolt Carterhez és valamit a fülébe suttogott, aki erre
megforgatva a szemét levette a dzsekijét és közelebb sétált és intett Jevnek,
aki követte a lányt és az egyik távolabbi fa tövébe leültek. Carter barátai a
rendőrségi szalagnál maradtak, Conor pedig felém sétált. Amikor már pár méterre
volt megszólaltam.
- Remélem nyomós okod volt, hogy felkelts egy Orlando Bloom
randiból és azzal idehívj, hogy a húgod a halálán van! – kacéran elmosolyodtam.
Félmosolyra húzta a száját és elém állt.
- Bocs, hogy megszakítottam a
randitokat Orlandoval! – „szabadkozott.” – Legalább jól éreztétek magatokat?
-
Életem legjobb randiján voltam vele! – nevettem fel. Majd hirtelen eszembe
jutott valami. – Amúgy ne lepődj meg, ha valami döglött patkány szaga van a
számnak, mert a mentolos rágóról sajna lemaradtam egy hisztis tini miatt. –
mutattam Jev felé. Mosolya még szélesebb lett.
- Nem megyünk valami csendesebb
helyre? – kérdezte. Bólintottam, majd mi is egy távolabbi fához sétáltunk. Hátamat
a fatörzsnek döntöttem és kacéran mosolyogva megkérdeztem.
- Lehet nem éli túl,
mi? Akkor hogy rohangálhat és sétálgathat? – tarkóját vakargatta, majd
kuncogásba kezdett.
- Hidd el nekem, 5 perccel ezelőtt úgy volt. – hümmögtem
egyet, ő pedig folytatta. – Az orvosok azt mondták 3 és fél liter vért vesztett
és csak úgy felkelt és fájdalomra se voltak panaszai, pedig vannak elég mély
vágások a karján.
- Conor, a húgodról beszélünk! – emlékeztettem rá. – Ha a
családodon múlna egy Grand kanyonból való zuhanást is túlélnétek! – halványan
elmosolyodott, de láttam próbál komoly maradni.
- Esetspecifikus amnéziája van…
és persze meg is némult. – szemeim hatalmasra kerekedtek.
- Hú! – elsőre nem
tudtam nagyon mit mondani. – Akkor most nem tudjuk meg ki volt az, aki fogva
tartotta. - Tudom, hogy ki volt az, és ezzel jó pár embert megelőzve élre tört
a kivégzendők listáján! –mondta halál nyugodtan, mintha ez annyira normális
lenne, hogy az embernek van egy listája vagy 6 millió emberrel, akik a
kivégzésükre várnak. Tényleg ez nála teljesen normálisnak számít. – Az egyik
barátját is ugyanaz tartotta fogva, csak neki sikerült megszöknie. – persze én
már akkor azonnal értettem és tudtam is a sztorit.
- Ó, szóval a vámpír! –
bólintottam. Olyan meglepett arcot ritkán látni rajta és persze ezekre a
pillanatokra is csak én kapom meg a lehetőséget, hogy páholyból nézzem, amikor
hölgyeim és uraim… Conor Lane meglepődik. – Na, és mikor akarod kinyírni
Scottot, csak hogy tudjam mikorra vegyek popcornt?
- Honnan tudsz te ilyeneket
Sonny? – vonta fel (persze irtózatosan szexin) a fél szemöldökét.
- Okosabb
vagyok, mint azt hinnéd! – kacéran elmosolyodtam, majd a vállába boxoltam. – És
mióta hívsz te engem Sonnynak? Sose szoktál! – azt hiszem rátapintottam, mert
egy pillanatnyi gondolkodás futott végig az agyán, hogy vajon most mit kéne
mondania. Végül tett egy lépést felém és a fülemhez hajolt.
- Meg kell mondjam
valamiért most ez tetszik. – suttogta a fülembe. Olyan közel volt hozzám, hogy
kölnije illatát növényre pontosan meg tudtam mondani. Menta és citrom, a
kedvencem.
- Pedig az Allyt te adtad! – feleltem. Jobbra fordítottam a fejemet,
hogy a szemébe nézhessek. Tekintetünk összefonódott, és egy percig csak
bámultuk egymást, amikor… Amikor keze derekamhoz kapott és szemét lehunyva
megcsókolt. Szemeim elkerekedtek aztán amint felfogtam meleg ajkainak ismerős
érzését lehunytam a szemem. Szám vele együtt mozgott, ő pedig miközben én nyaka
köré fontam a karom, kezével jobban magához húzott, olyan lehettem, mint
Michael Jackson lábujjhegyen. Érzések és emlékek százai kavarogtak bennem.
Érzésben először a félelem, emlékben pedig a bujkálás talált meg. De kezdtem
ellazulni és abban a pillanatban őszintén szólva (már bocsánat a kifejezésért),
kibaszottul nem érdekelt semmi. Nem érdekelt, hogy mennyire utálom, és hogy
mennyi szomorú napom volt miatta. Félre tettem az iránta táplált gyűlöletem és
inkább élveztem a percet, mert egy dolog volt, amit éreztem. És az a hiány
volt. Hiányzott, ahogy mélyen a szemembe néz, mintha valami gyémántot látna
benne csillogni. Ahogy magához húz, mintha soha nem akarna elengedni. Ahogy
megcsókol, mintha még mindig szeretne. Lehet, hogy így is van, de az is
megeshet, hogy így akarta levezetni az idő során felgyülemlett feszültséget.
Egyik kezével a hajamba túrt, a másikkal a derekamnál fogva megemelt, hogy
arcunk egy szintben legyen. Egy kis idő elteltével elszakadtunk egymástól,
homlokát az enyémnek döntötte. Levegőért kapkodva elsuttogta azt a mondatot,
amivel a szívem szilánkjain (megy nekem az alliterálás - Kukorka) taposott.
-
Erről nem beszélhetünk senkinek! Soha! – a szemembe nézett. Szokásosan elrejtve
az érzelmeimet, bólintottam egyet.
– Mennem kell! – oda hajolt volna, hogy még
egyszer megcsókoljon, de elhúzódtam. Kibújtam karjaiból és ezzel levélsusogással
és egy a súlyom alatt eltörő gallyal földet is értem. Egy lépést hátráltam,
lehajtottam fejem és idegességemben a számat rágcsáltam. Majd meghallottam,
ahogy sarkon fordul és visszasétál. Egy kicsit hagytam előre menni, majd én is
utána mentem. Szégyelltem magam, hogy eshettem ugyanabba a hibába már megint.
Ahogy sétáltam vissza és a tömegből pár ismerős odakiáltott nekem, intettem
nekik, de inkább úgy tettem mintha lenne jobb dolgom is, minthogy leálljak
velük beszélgetni. Conor már Carterék felé tartott, akik szintúgy sétált vissza
a fa tövétől, mint mi. Carter meg állt a bátyja előtt, Jev pedig intve egyet
Carternek felém tartott. Jeven a megkönnyebbülés volt az, amit mindenki ki is
szúrt rajta. A kocsi felé sétáltunk mindketten és csendben beszálltunk.
Beindítottam a Chevyt és megfordulva az úton elindultam haza fele.
Carter:
Nem mintha
nem tudtam volna hogy Conor azért akar elküldeni hogy beszélhessen
Alisonnal. Ennyire még én sem vagyok
hülye. Nem emlékszem…Mi történt velem az elmúlt két hétben de azt viszont nem
felejtettem el hogy milyen kapcsolat áll fenn a bátyám és Alison Montgomery
között. Nem mondom hogy nem zavart.
Vagyis…igazából nem is az zavart hogy Conor Alison Montgomeryvel kavar.
Inkább az hogy nem bízik bennem eléggé ahhoz hogy elmondja. De mondjuk én sem
panaszkodhatok, mivel én sem mondtam el neki szinte semmit az életemből. Testvérekhez képest úgy gondolom elég közel
állunk egymáshoz de azért lehetnek titkaink egymás előtt. Ami aggaszt az az
hogy Conort sosem emlékszem hogy akár csak egy lánnyal is láttam volna. Ennek
három oka lehet. 1. Conor egész egyszerűen egy jégcsapfaszfej. Bár én nem
olyannak ismertem meg ez elképzelhető. 2. Conor meleg. Na, jó. Ez olyan abszurd
hogy mindjárt elröhögöm magam. És a 3: Egész végig ugyanabba a lányba volt
szerelmes. Ezzel nem lenne semmi baj, sőt örülnék neki ha a bátyám talált volna
magának valakit. DE ha ilyen komolyan érdekli Allison, miért nem mondja el
nekem? Nem értem! Mikor elértem egy
fához ami úgy gondoltam elég messze van a tömegtől megfordultam és egyenesen a közeledő Jev
szemébe néztem. Ahogy azok a sötétkék szemek összekapcsolódtak az én egyszerű
barna szemeimmel egyszerre éreztem magam jelentéktelennek és nagyon fontosnak. Ahogy vagy 2 méterre megállt előttem a
tekintete egy percre sem engedte el az enyémet. Fogva tartott és a tekintetével
tette fel azokat a kérdéseket amiket képtelen volt kimondani. És én úgy szintén
próbáltam megválaszolni neki ezeket a kérdéseket anélkül hogy egy hangot is
kiadtam volna. Meg persze nem is tudtam volna. Ott álltunk egymástól alig 2
lépésre és némán néztük egymást. Egyikünk sem tudott megszólalni. Jev
aggodalmasan figyelte az arcomat majd egy mozdulattal megragadta a karomat és
magához rántott. Becsületemre legyen mondva nem sikítottam mikor Jev körme
belemélyedt a bal karomon az egyik varratba és csendben tűrtem – igen, én
szegény – ahogy magához ölelt. Jev erősen ölelt magához a vállamnál fogva,
arcát a hajamba temette. Egy percig azt sem tudtam mit csináljak. Szemeim
kikerekedtek, szám résnyire kinyílt. Köpni-nyelni nem tudtam. Éreztem hogy
lassan könnyek gyűlnek a szemembe és talán épp ezért volt az hogy szorosan
lehunyjam a szememet és összeszorítva a számat én is az ismerős szürke pulcsiba
temettem az arcomat és lassan Jev dereka köré fontam a karomat. Jev egyik
kezével kihúzta a hajamból a hajgumimat és hátrébb lépve tőlem a vállamra
igazította. Nem értettem ennek mi értelme volt. Tekintetemet látva Jev
halványan elmosolyodott.
- Összefogott hajjal még csak nem is
emlékeztetsz arra a Carterre akit én ismerek. – erre csak mosolyogva
megforgattam a szememet majd az avarra szegeztem azt és megszorítottam a baj
csuklóm varratait, így fájdalmat okozva ugyan magamnak, de megfékeztem a könnyeimet.
Ekkor egy meleg kezet éreztem meg az arcomon, mire ismét Jevre kaptam a
tekintetemet. Ahogy ránéztem nem először éreztem azt hogy sötétkék szemeivel
átlát rajtam, kiismeri minden titkomat, meglátja a valódi énemet, örökre
bebörtönöz engem. Kezével óvatosan végi simított a szemem alatt húzódó seben pont úgy mint ahogy pár perccel ezelőtt
Conor tette.
- Mégis ki
tette ezt veled? – suttogta halványan, hangja elcsuklott. Egy mozdulattal
ellöktem a karját az arcomtól. Nem tudtam volna tovább tűrni az érintését. Szemem lesütöttem de még így is magamon
éreztem megbántott pillantását.
- Ha nem
akarsz válaszolni nem muszáj. De jó lenne ha hallatnád a hangodat egy kicsit. –
suttogta megint én pedig beleharaptam a számba. A francba és mégis hogy mondjam
el neki hogy nincs hangom? Egyik lábamról a másikra állva gondolkodtam hogyan
is mondhatnám el neki. Körbenéztem hátha találok valamit amivel leírhatnám vagy
elmagyarázhatnám Jevnek mi történt. Mikor hirtelen nem találtam semmit amire
írhatnék ismér beleharaptam a számba. A francba, mutogatni már pedig nem fogok.
Ekkor megláttam Jev farmerjének jobb oldalán halványan kirajzolódó kis
téglalapot. Hirtelen ötlettől vezérleve
Jev farmerja felé nyúltam mire az feltartott kézzel hátrált egy lépést.
- Hékás! –
mondta. Egy percig nem esett le mi baja van de aztán, mikor rájöttem ismét
megforgattam a szememet megragadtam a pulcsiját, magamhoz rántottam és benyúlva
a zsebébe kihúztam a telefont és meglengettem az orra előtt.
- Jaaaaa! –
jött rá Jev mit akartam. Feloldottam a telefon billentyűjét, kikerestem a
jegyzettömböt és beleírtam: „ Agyrázkódás! Nem tudok beszélni!”
- Oh értem.
– sóhajtott. – Egyéb gondok?
„…Megvakultál?”
– írtam a jegyzettömbbe mire tekintete végigsiklott a combomon, a két karomon,
az arcomon lévő vágásokon és míg végül megint a szemem alatt lévőn állapodott
meg. Jev élesen szívta be a levegőt majd összepréselte a száját és ismét a
szemembe nézett. Pár másodpercig néztük
egymást majd Jev hirtelen megfogta a két vállam és tolni kezdett hátra felé míg
a hátam keményen neki nem ütközött egy fa törzsének. Ez a hirtelen mozdulat
annyira nem volt jellemző Jevre hogy elfelejtettem azt is hogy a kezemben van a
telefon és elejtettem. Hallottam ahogy a telefon halk zörgés közepette a földre
esik. A törzse keményen nyomódott a hátamnak és Jev is elég erősen szorította a
vállamat. Persze könnyen ki tudtam volna szabadulni a szorításából de mivel ez
a gesztus annyira nem vallott Jevre inkább meg sem próbáltam megmozdulni. Majd
Jev dührohama, olyan gyorsan ahogy jött, el is múlt, szorítása enyhült és a
fának sem tolt már olyan erősen. Így most már könnyen elléphettem volna ha
akarok. De – ki tudja miért – nem tettem. Jev óvatosan végighúzta a kezét a
karomon majd ujjait nagyon lazán az enyémekbe fűzte. Tekintete mohón kereste az
enyémet és mikor sikerült elkapnia a pillantásom úgy éreztem többé nem enged
el. Ez egyszerre töltött el biztonság érzettel, félelemmel és bűntudattal.
Biztonságban éreztem magam mert tudtam ha nem sikerül megvédenem magam majd Jev
megvéd. Féltem, mert nem engedhettem volna meg magamnak hogy közel kerüljek egy
emberhez és én mégis megtettem, ennek pedig következményei lesznek. És
bűntudatom volt mert tudtam hogy nem mondhatok el mindent Jevnek. A fiú tekintete lesiklott a számra majd
gyorsan vissza a szememre. Sötétkék pillantásából csak egyetlen-egy kérdést
tudtam kiolvasni. Jev lassan közelebb hajolt, homlokát az enyémnek döntötte,
szemét félig lehunyta. Én is követtem a mozdulatsort. Magamon éreztem a fiú meleg leheletét és bár
hideg volt és rövid nadrágba és atlétában voltam, átjárt a melegség. Ajkai
halványan súrolták az enyémeket ahogy beszélt:
- Ne taszíts el magadtól, Carter! Kérlek!
Szükségem van rád. – suttogta nekem pedig ismét könnyek gyűltek a szemembe így
inkább lehunytam azt. Ahogy ő is így tett Jev szempillái csiklandozni kezdték
az arcom és ez halvány mosolyt csalt az arcomra. Majd hirtelen elkomolyodtam és
bár tudtam hogy hang nem fog kijönni a torkomon három szót leheltem a fiú
szájába.
- Nem
taszítalak el. – Jev egyik kezével
könnyedén megcirógatta az arcomat, a másikkal a derekamnál fogva közelebb
húzott magához. Ajkait könnyedén végighúzta az enyémeken, de nem csókolt meg.
Nem tudtam, hogy most inkább magát vagy engem kínoz. Aztán hirtelen olyan érzés kerített hatalmába
mintha figyelnének minket és mikor kinyitottam a szememet megláttam ahogy Conor
és Ally a fák között lassan visszatér a tömeghez. Én két kezem Jev mellkasára
helyezve lassan eltoltam magamtól és tekintetem pár másodpercre a földre
szegeztem. Muszáj volt összeszednem magam. De semmi sem készíthetett fel arra
az elesettségre amit Jev szemében láttam amikor visszanéztem rá. Szememmel
Conorék felé intettem Jev pedig bólintott hogy megértette. Két lépéssel kikerültem és elindultam Conorék
felé de mikor nem hallottam Jev nehéz lépteit az enyémek mögött megálltam és
hátra fordultam. Jev ugyanott állt ahol hagytam, fejében a kapucnijával. Annyira elesettnek tűnt hogy a szívem szakadt
bele. Hirtelen ötlettől vezérelve, megindultam Jev felé, lerántottam a fejéről
a kapucnit és lábujjhegyre állva egy gyors puszit nyomtam az arcára majd vissza
se nézve elindultam Conorék felé. Egy néma szitokszó hagyta el a számat, talán
latinul de már nem tudtam követni a gondolataim gyors váltakozását. Mikor
vissza értünk Conorékhoz Jev még oda intett nekem majd csatlakozva az
uncsi tesójához elmentek. Conor karon
ragadott és elvezetett az ő kocsijához de még a szokásosnál is komorabbnak
tűnt. Hirtelen egy tucat kérdés tolult a nyelvemre de aztán eszembe jutott hogy
egyiket sem tudom feltenni. Legszívesebben sikítottam volna. Hogy a némák hogy
a bánatba bírják ki? Conor egy szó nélkül a kezembe nyomott egy zongora kottát.
Kérdőn néztem rá de ő csak tovább vezetett a kocsija felé nem válaszolva kérdő
pillantásaimra. A szemem végigfuttatva a sorokon egy halvány dallam szólalt meg
a fejemben de a hangjegyek megkoptak így csak sejtésem volt arról hogy milyen
lehetett eredeti korában. Elhatároztam
hogy majd ha ráérek megfejtem milyen is lehetett. Conor hirtelen berántott az anyós ülésre, rám
csapta az ajtót és egy szó nélkül elkezdett haza felé vezetni. Ahogy rá néztem,
nem tudom miért, de égni kezdett a szám és egy percre megint magamon éreztem
Jev leheletének melegét. Elpirulva
döntöttem a homlokom a hideg ablak üvegnek. Haza
megyünk. Végre tényleg haza. – gondoltam még boldogan utoljára majd Conor
kocsijában erőt vett rajtam a fáradtság és elnyomott az álom.
Ally:
- És
sikerült beszélnetek? – kérdeztem végül. Nem tudtam másra gondolni, Jevet is
alig értettem, mert csak azt hallottam, ahogy a szívem önmagától apró darabokra
hullik.
- Ja, valahogy úgy. – elmosolyodott. Rám emelte a tekintetét és épp
kérdezette volna valamit, de inkább elfojtotta a kérdését és mást kérdezett
meg.
- Ally te sírsz? – kérdezte és csak akkor döbbentem rá, hogy igaza van. Az
arcomat sós könnyek borították és még mindig patakokban folytak a könnyeim.
Amikor Jev hívta fel rá a figyelmem a látásom is akkor kezdett homályosodni.
-
Nem sírok. – sokat pislogtam, majd vettem egy mély levegőt. – Én olyat nem
szoktam. - Pár percen belül már otthon is voltunk és gyorsan befordulva, kipattantam
a kocsiból. Jev viszont – ismervén – nem tartotta meg magának a kérdéseit.
- De
Ally! Miért sírsz? – kérdezte döbbenten. Gyorsan bezártam a kocsit és faképnél
hagyva a házhoz sétáltam.
- Mondom én olyat nem szoktam! – majd berontottam az
ajtón és felfutva az emeletre, bementem az emeletre és magamra zártam az ajtót.
Az ágyra dobtam magam és már ott voltam végre kisírom magam, amikor na, vajon
kinek a neve jelent meg a Bejövő hívás listán? Shopie…
Istenem, valami eszméletlen lett! Ally és Connor.... meg Jev és Carter... és... és... és... nem kapok levegőt... Imádtam!
VálaszTörlés*visítás jó hangosan* imádom nagyon nagyon és iszonyú jo volt és......és ......és *mégnagyobb visítás* várom a kövit minnél hamarabb!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
VálaszTörlés