2014. március 9., vasárnap

33: Ha csattan a pofon, indul a konfliktus...

Nah sziasztok! Végül hosszadalmas késés után meghoztam a részt, de Ashleyè nélkül, mert ő még az alkotó fázisban van. Valami csak lesz :) , de remélem velem is beéritek most.

Ui.: Utálok telefonról bloggerezni! >.< Lájk ha te is! :D(csak itt nincs ilyen opció)


Jev:
Én okosságomra csak tegnap este az éjszaka közepén jöttem rá, hogy a telefonomat az erdőben hagytam. Reggel Ally valahogy érezte ezt, és a kezembe nyomott egy mobilt, ami valószínűleg az övé volt és meg is magyarázta, hogy kettő van, neki és minden szám benne van, amire szükségem lehet, Na persze anyámnak nem szóltam, mert kinyírt volna főleg azok után, hogy kiakadt, hogy nem tudott ott lenni, amikor megtalálták Cartert. Persze utána jöttem elő én, hogy én hogy kerültem oda és aztán Allynek ki szólt és miért vitt magával az engedélye nélkül az éjszaka közepén.
Én meg úgy voltam: De fáradt vagyok, majd holnap megbeszéljük!
Másnap pedig az volt, hogy Jev hullafáradtan felkelt és pont elkerülte anyucit, és Jev miértt mesél magáról E/3-ban???
Allytől pedig hiába kérdezgetett volna bármit is, ő a szobájában kuksolt aztán az éjjel közepén elkezdett üvöltözni valakivel. Anya kérdezte, hogy ki az, de ő csak annyit válaszolt hogy:Shopie! És ő ennyivel le is tudta.
Kelley pedig tökre boldog volt hogy Carter előkerült, mert aggódott érte.
Suliban persze lelombozódott, hogy nincs ott, de ez persze érthető volt. Az órákon semmi sem történt, kivéve a negyedik órán, kémián. Épp a tanár magyarázott nekünk az egyik szénvegyületről, amikor Emilyék hangosan felnevettek.
- Azt hallottam, hogy agyrázkódása van és memóriazavara van. – nevetett fel gúnyosan Emily. – Nem lepődtem meg azon, hogy nem jött suliba. Biztos félt hogy mi van ha nem ismer senkit. Még a végén elhitettem volna vele hogy lbk vagyunk. – kezeim ökölbe szorultak.
Kelley is hallotta és láttam küszködik hogy felszólaljon a barátai ellen.
- De vicces lenne ha nem emlékezne Jevre! – vinnyogott Anne.
- Végre nem lenne az utamban senki. – vigyorodott el gonoszan Emily.
- Elég legyen! – csaptam le hirtelen a padra a kezem. Rám kapta a tekintetét az egész osztály. – Nem beszélhetsz így róla, sem rólam! Nincs meg a jogod hozzá.
- Már mihez is? – játszotta a meglepődöttet. – Beszélnem sem szabad?
- Tudod milyen fantasztikus lenne hogy ha végre az életben befognád a szádat és nem szólalnál meg többet?! Mert az egész osztály, sőt az egész iskola ezt kívánja!
- Mr. Townsond, fékezze az indulatait! – szólt rám a tanár.
- Nézd meg mit tesz veled az a lány, egyre gonoszabb leszel. – mondta Emily.
- Igaza van. – szólalt meg Kelley.
- Miket beszélsz? – döbbenten rá meredt.
- Jevnek teljes mértékben igaza van, és eddig is igaza volt! – mondta lassan Kelley. Majd gúnyosan elmosolyodott. – Egy seggfej, nagy pofájú önimádó ribanc vagy. És ezt mind azért teszed, hogy tetsszél neki. Carterre meg csak azért vagy dühös mert mind ezek nélkül már több fiúnak tetszik, mint te.
- Azt hittem barátok vagyunk! – csattant ki dühösen.
- Mi soha nem voltunk azok, csak te voltál úgy mond a főnököm és sajna el kellett viseljelek, hogy a csapatban maradhassak. – látta be végre Kelley.
- Mr és Miss Townsond, kérem fáradjanak ki az órámról, ha még több indulatot szítanak, és menet közben az igazgatót is látogassák meg. – zavart ki minket a tanár.
Kelleyvel egyszerre bele sepertük a táskánkba a cuccunkat majd az ajtó felé sétáltunk. Kelley még megállt Emilyék előtt.
- Ribancok! Adios! – majd meghajolt és sarkon fordulva kisétáltunk a teremből. Csak hangosan nevettünk és Emilyéket figuráztuk ki, ahogy viselkedtek.
- Nagyon jól tetted, hogy ki álltál végre magadért. – mondtam Kelleynek. – Büszke vagyok rád!
- Kösz.
- Nem félsz hogy ellened fordít mindenkit? – kérdeztem elmosolyodva.
- Arra amúgy is képtelen. – nevetett. – A haverjaid nagy része utálja őt, de engem bírnak, meg Nick nem hagyná hogy Emily irányítsa őket. Vivi és Kirah elég jó fej, Carter meg amint jön suliba ráállok a barátság kiépítésére. A suli többi része szerint pedig egy nagy ribanc, meg amúgy se mernének a lányok megutálni se mert a húgod vagyok. – sorolta.
- De jó családba születtünk! – röhögtem el magam.
- Ja. – röhögött ő is. – Haza menjünk?
- Te menj csak, nekem még dolgom van! – feleltem.
- Ha már úgy is Carterhez mész add át neki üdvözletem. – mondta.
- Honnan veszed hogy oda megyek?
- Miért, nem mész?
- Dehogynem! De akkor is! – megforgatta a szemét és elindult haza fele én pedig akkor elindultam Carterék felé.
Az úton nem igazán gondolkoztam, hogy a telefonomat végül is amiatt hagytam, mert meg akartam csókolni ő meg ijedtében kiejtette a telómat a kezéből, hanem azon, hogy vajon mit kéne neki mondanom. Sőt egyáltalán a bátyjának hogy magyarázkodjak, hogy mit keresek ott?
Épp akkor eszméltem fel, hogy már a házuk előtt állok és a csengőt nyomom.
Izzadt tenyeremet a nadrágomba töröltem, amikor Conor Lane ajtót nyitott.
- Tudod, ha csak egyszer megnyomod a csengőt, akkor is tudni fogjuk, hogy az ajtóban állsz. – üdvözölt. A háttérben Cartert vettem észre, hosszú fekete nadrágban, egy fehér pólóban, azon egy kék pulcsival.
- Megfogadom! – feleltem. Csendben álltam, amikor Conor felvont szemöldökkel megkérdezte.
- Segíthetünk valamiben? – kérdezte.
- Ja, persze. Illetve nem. – hadartam össze-vissza. – Carterhez jöttem. – mondtam ki végül. Aki persze a háttérben fejét fogva némán röhögött rajtam.
Conor kérdőn a húgára nézett, aki fejét fogva bólintott, majd karon ragadva behúzott a házba, majd hüvelyujját felmutatva a bátyjának betolt a szobájába. Bezárta az ajtót és lábával a papírokat arrébb rugdosta, hogy legyen hely. Az ágyáról pedig a szoba egyik sarkába hajította el a papír halmazokat.
Papírlapok hevertek mindenütt. Mindegyiken egy-egy kotta volt, valamelyiknek szövege is volt, valamelyiknek nem. Tudtam hogy Carter szereti a zenét, de nem hittem, hogy ennyire muzikális személyiség. Bár nem hiszem akkor a sarokban lévő zongora mire lenne tartva.

Törökülésben leült az ágyára én meg szembe ültem vele, táskámat a lábamhoz téve.
- Szia! – mondtam, mire mosolyogva mint egy idióta integetni kezdett. Elmosolyodtam rajta. – Na és hogy sikerült megoldani az ideiglenes kommunikációs problémákat? – maga mellől felkapott egy vastag rajzfüzetet és egy vaskos filcet és írni kezdett rá.
-„Mint a mellékelt ábra is mutatja.” – írta nekem.
- Nagyon eredeti ötlet. – bólintottam. – Conor találta ki?
-„Valami hasznosra kellett elmenni a nála talált 5 ilyen füzetnek!”- válaszolta.
- Ez tűnik az egyik leghasznosabb módszernek, amire fel lehet használni. – bólintottam.
- „Amúgy hogy ilyen korán vége lett a sulinak? Mindjárt dél lesz. És nem 6 óránk lenne ma?” – kérdezte.
- Aha, annyi van. – feleltem. Ráncolt szemöldökkel nézett rám.
- „Nem kéne, akkor még az utolsó kettőn ott lenned??? ”
- Jaaaaaaaa, de. Csak kéne, de Kelleyt és Nicket mire tartja az ember ha nem erre. – röhögtem. Mosolyogva megrázta a fejét, miközben a következő papírra írt.
- „És miért jöttél el az utolsó 2-ről?” – erre úgy tettem, mintha lenne valami nagyon titkos, amit mondanom kell neki. Közelebb ültem hozzá és alaposan körbenéztem, hogy nincs-e itt senki, majd a füléhez hajoltam.
- Tudod van még egy befejezetlen ügyünk! – suttogtam. Szemét lesütötte és halvány pír
szökött arcába.
Kezemet álla alá tettem és magam felé fordítottam, ezzel arra kényszerülve, hogy rám nézzen. Szeme csillogott és akaratlanul is elmosolyodtam. Félig lehunytam a szemem és ajkamat övé felé közelítettem. Épp hogy súrolták egymást, nem mertem teljesen megcsókolni, attól féltem megint eltaszít magától, amikor az a részegítő érzés elfog, amikor vele vagyok.
Hangosan beszívta a levegőt és várta, hogy lépek-e vagy sem. Amikor megunta a várakozást, kezét tarkómra csúsztatta és magához húzott és ő csókolt meg.
Öléből kivettem a füzetet a filccel együtt és oldalra tettem, majd derekánál fogva közelebb húztam magamhoz. Kezeit nyakam köré fonta és beletúrt fekete hajamba. Csak akkor vettem észre valami fura érzést. Hiányzott és aggódtam is érte. Még közelebb húztam magamhoz, ő meg úgy kapaszkodott belém, mintha az élete múlna rajta.
- Gyerekek nem hallom, hogy beszélgettek! – hallottuk meg ajtón kívülről Conor hangját. Carternek kipattantak a szemei. Kicsit eltolt magával és fél kezével hadonászni kezdett, hogy improvizáljak valamit.
- Zenét hallgatunk. – mondtam elég hangosan, hogy hallja. – Meg Carter a kottáit mutogatja nekem.
- Aha. – felelte. – Gondolom, ha nem mondasz rá semmit, nem is érted mi van a kottára írva? – kérdezte költőin.
- Jól tetszik gondolni! – csúszott ki hirtelen a számon, mire Carter homlokát vállamnak ütögetve röhögött.
- Tetszik??? – lepődött meg Conor. – Azért ennyire nem nézhetek ki öregnek! – morogta, majd lépteiből ítélve elhagyta Carter szobájának a környékét.
- Hú ez meleg helyzet volt. – mondtam halkan Carternek. A feje teljesen vörös volt, annyira nevetett. – Mi van? – kérdeztem, mire nem bírta tovább megint röhögni kezdett. – Ne csináld már! – mosolyogtam. – Tudod anyám jó modorra nevelt engem! – dicsekedtem röhögve. Széles vigyorral bólogatásba kezdett, majd szememet megforgatva inkább megcsókoltam, addig sem röhög alapon. Persze nem is röhögött.
Telt az idő, beszélgettünk (jobb témánk nem volt, mint az hogy Emilyéket kezdtük kifigurázni és minden butaságot kreálni róluk), hülyéskedtünk és Carter mutatott pár számot, amik közül egyiket sem ismertem fel, mert akusztikus volt, és eleve azért, mert ő játszott. Nem játszott rosszul, sőt nagyon is tehetséges a zongorázáshoz, csak én a zenéhez hülye vagyok ellentétben Allyvel és a húgommal, akik 100 méterről is megmondják milyen és melyik dal szól, nh meg persze azt is, hogy a közelben van-e leárazás.
Épp megint odajutottunk, hogy csókolózunk. Már pontosan nem is tudom, hogy jutottunk el a beszélgetésen és a zongorázáson a csókolózásig, de nagyon nem is vagyok rá kíváncsi.
Zsebemben éreztem, hogy valami rezeg, nem figyeltem rá, hátha nem is fontos. De amikor még egyszer rezegni kezdett, inkább megnéztem. Eltoltam magamtól Cartert és kivéve a telefonom a zsebemből épp Ally hívott.
- Igen? – vettem fel a telefont.
- Először is, ha legközelebb hívnak illene felvenned! Másodszor, hol vagy? – egészen közele a telefonhoz hallottam kutyaugatást és morgást, meg mintha valami folyton csattogtatná a száját. Majd valami csattanás és egy hangos nyüszítés.
- Carteréknél. – feleltem.
- És anyád tudja, hogy ellógtad az utolsó 2 órádat? – kérdezte költőien. Kínosan felnevettem, mire folytatta. – Azt mondtam neki én kértelek el… basszus! – mondta. Nem értettem, de aztán csak a levegő susogását hallottam meg és hogy valami recseg a telefon környékén, valószínűleg leejtette. De valami különös volt, a háttérben hallottam mintha valami kard vagy tőr csapódna valami kemény dolognak, aztán Ally felnyög.
- Ally? – kérdeztem valami választ várva, amikor csak beleszólt.
- Itt vagyok. Szóval azt mondtam én kértelek el mindkettőtöket, mert súlyos problémám volt! – vázolta az ötletét. – Még nem tudom mi legyen az, de ha konkrétan nálatok kérdez rá vagy esetleg felhív, akkor ezt kell mondanotok! Szóval megyek érted egy olyan 5 percen belül és nehogy felvedd a telefont, csak ha én vagy Kelley hívlak! – kötötte ki.
- Anya amúgy sem tudna hívni. – mondtam.
- Igaz! – értett egyet és hallottam, ahogy nyílik az Chevy ajtaja. – A lényeget tudod és a másik az az lenne, hogy amíg nem vagyok ott el ne menj a Lane házból!
- Oké. – mondtam, ő pedig abban a pillanatban letette. Összeráncolt szemöldökkel meredtem a telefon kijelzőjére, majd Carter kocogtatta meg a vállamat.
- „Minden oké?”- volt írva a papírra.
- Aha, csak az őrült kuzinom a legújabb hazugságot találta, ki hogy mentse az irhámat. – magyaráztam. Elég értelmes arckifejezéssel bólintott. – Szóval 5 percen belül itt is lesz értem. – húztam el a számat. Megint írni kezdett a lapra valamit.
- „Búcsúzóul” – majd letéve a táblát elém lépett és megcsókolt. Annyira belefeledkeztünk a csókba, hogy csöngettek mire feleszméltünk. Kimentünk Carter szobájából és Conor épp akkor nyitott ajtót. Ott állt Ally talpig feketében (mint általában Carter szokott de furcsa is volt), a dzsekijén valami fényes csillogott egészen végig a bal alkarján. A hajából meg egy sárga fa levél állt ki.
- Ööö… Szia! – köszönt neki Conor. Ally csak bólintott egyet és rám nézett. Én kezemmel mutattam neki, hogy valami van a hajában, erre ő gyorsan odakapott és felnevetett, amikor kiszedte a hajából a falevelet és eldobta
- Akkor mehetünk? – kérdezte. Gyorsan visszamentem a táskámért, Carter pedig a táblájáért. Elköszöntem tőle ő pedig intett egyet, majd Allynek is. Elindultam a kocsi felé és beszálltam és Ally ugyan így tett, miután ezt mondta Conornak. – Köszönjük, hogy itt lehetett Jev és meglátogathatta Cartert. És Carter remélem jobban leszel, mint fizikailag és lelkileg is. – Carter halványan mosolyogva bólintott. Ally sarkon fordult és indult a kocsi felé, amikor Conor utána szólt.
- És veletek mi újság? Hogy vagy? – kérdezte mosolyogva. Ally arca nyugodtból kezdett idegessé torzulni. Előszedte a telefonját, miközben Conor felé fordult. Lepillantott valószínűleg az SMS-ére.

- Hogy hogy vagyok? – kérdezte. Telefonját tartó kezét leengedte és jobb kezét meglendítve suhintott egyet, s Conor arcán hangosan csattant az. – Remekül képzeld! – majd pukedlizve meghajolt és sarkon fordulva a kocsihoz ment és beült mellém. Telefonját a kezembe nyomta. Még láttam, ahogy Carter, Conor felé mutatja ezt a szöveget: „Na ebből magyarázd ki magad!” – majd Ally rátaposott a gázra és hazáig vezetett.

<<32. rész

2 megjegyzés:

  1. Először is iszonyuan tetszett a rész és várom a kövit.Másodszor Kukork
    a én is utálok telefonról írni,és harnadszor Ashley légyszí igyekezz!!!!!!! ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. már rég kész csak lusta vagyok bemásolni gépre füzetből :P

      Törlés