36. rész Senki emlékei part two

Sziasztoook!

Csak megjöttünk a résszel, pedig azt hittük jobban fog csúszni, ahogy Ashley a chat-be ki is írta, nem tudom ki látta ki nem... De az is igaz, hogy beteg vagyok, aminek nagyon örülök, mert nekem majdnem 2 hetes a tavaszi szünetem ^-^

Na, de nem lényeges, mert itt a rész! A következő részben tervezünk visszatérni a fő történethez, csak őszintén mi sem tudjuk, hogy mi történt legutoljára XD. Szóval valószínűleg azzal is késni fogunk. De hát ilyen az élet. The Guardians Of Light-on is csak ritkán van rész, de akkor is nagyon hosszú. :D

Nem is szaporítom tovább a szót, jó szórakozást! ;D

UI.: Nem volt időm Ashley helyes írási hibáit kijavítani...

Külső szemlélő szemszöge I.u. 1524; Cadair:

- Jeveviel! – nevetett fel. – Én letagadlak! Mindenkinek azt fogom mondani, hogy fogalmam sincs ki vagy!

- Már késő, Nathaniel! – mosolyodott el a másik fiú.

- Nem is értem, hogy mondhatsz ilyet rá! – ült fel az egyik virágágyás szélére Nathaniel. – Hisz ő olyan csodás teremtés! Soha nem láttam nála szebbet!

- Jól vigyázz! – figyelmeztette barátját. – Még a végén elveszi az eszed az a lány!

- De most komolyan! – tépett le egy virágot a szőke és ábrándosan méregetni kezdte, mintha csak kiválasztottja lenne az. – Csodálkozom, hogy nem csavarta még el a fejed!

Jeveviel barátja mellé ült. – Ha csavarni akarná a fejemet, valószínűleg gyilkolási szándékkal tenné! – majdnem elnevette magát. – Amúgy is! Nem éppen egy ilyen undok lányra vágyok!

- Köszönöm a jelzőt Mr. Townsond! – szólalt meg valaki hirtelen. Nathanielnek csillogtak a szemei és majdnem beleesett a virágágyásba, aminek a szélén ücsörgött. – És Mr. Cipriano, ha megkérhetném, ne tépkedje a virágainkat! Anyám nagyon ügyel a virágainkra és sokat is foglalkozik velük.

- Elnézését kérem, Miss Lane! – ugrott le Nathaniel. Leporolta magát, de közben óvva a virágot. Meghajolva átnyújtotta a rózsaszín virágot, ami pont illet a lány ruházatához. Mint mindig, tündökölt a Lane család legidősebb lánya, Charlotte Lane. Arcából pár tincset hátratűzött, de barna fürtjeit javarészt hagyta vállára omolni. Derékig érő, haja is valamennyire ámulatba ejtő volt, mint az arca és szemének varázsa. Olyan barna szemekkel rendelkezett, amivel senki más. Olyan mély barna volt, hogy szembogarát alig találtad meg. – De erről a virágról maga jutott eszembe! – a lány kedves mosollyal elfogadta a virágot. – Épp olyan csodálatos, mint kegyed!

- Ez esetben nincs ellenvetésem az ellen, hogy leszakította. – a lány arcán halvány pír jelent meg. Jeveviel eléggé unottan figyelte a jelenetet. Hiszen ez ment már vagy 2 hete folyamatosan. Barátja korábban felkelt és rángatta őt is, hogy valamivel kedveskedni tudjon a lánynak. Ám a lányon kicsit sem látszott, hogy érdeklődne Cipriano család egyetlen megmaradt tagja iránt. Vagy nagyon jól leplezi az érzéseit, vagy semmit sem érez. Jeveviel pontosan ezért próbálja óva inteni Nathanielt, és a lányt is ezért nem kedveli. Pedig abban Nathanielnek igaza volt… Valóban megnyerő személyisége volt.

- Azt hiszem én megyek kiüríteni a gyomrom tartalmát a számon keresztül. – mondta Jeveviel olyan kedvesen és finoman, amilyen finoman meglehet azt fogalmazni, hogy valaki okádni megy.

- Jaj, Jeveviel! – szólt rá barátja. – Ne légy már ilyen! Élvezd ki Miss Lane társaságát. Olyan jó történeteket szokott mesélni.

- Nem is olyan jók. – szégyenlősködött a lány. – Csak mesék…

- Csak, hogy neked a kedvedre tegyek Nathaniel, meghallgatok egyet!

- Sajnos arra most nem kerülhet sor. – húzta el a száját Charlotte. – A húgomat kell elvinnem a városba. Megígértem neki! De talán, majd ha később csatlakozik Mr. Townsond, mesélek majd egyet.

- Milyen figyelemre méltó, hogy így betartja a szavát. – jegyezte meg Jeveviel leszállva az ágyás széléről. – Nagyon szeretheti a testvérét.

- Így is van. – bólintott. – Önnek van testvére?

- Nincs.

- Akkor egyedül viszi tovább a családja nevét? – tudakolta.

- Tudtommal önöknél is csak egy ember viszi tovább a Lane nevet! – felelte. Mielőtt Charlotte válaszolni tudott volna, egy kislány rohant oda visítva. A lánynak patakokban folytak a könnyek az arcáról. Alig lehetetett nyolc éves. Neki is ugyanolyan barna haja volt, mint Charlotte, de sokkal világosabb volt.

- Mi a baj Alice? – guggolt le a lányhoz Charlotte. A lány még mindig bőgött, csak oldalra mutatott, ahol egy fiú jött dühösen kezében egy szétvágott játék babával sietett felénk.

- Lotti! – mondta a kisfiú. Olyan 10-11 esztendős lehetett, nagyon hasonlított mindkét lányra, de leginkább Charlottera. – Elvette a kardom!

- Megölted a babámat! – visította a lány.

- Elég legyen! – mennydörgő hangja mind a két kicsit megrémisztette. – Viselkedjetek már egy kicsit érettebben!

- De hisz még gyerekek vagyunk… - hajtotta le a fejét a fiú. – Anya mindig azt mondta, hogy élvezzük ki a gyerekkort!

- Nektek azért mondja ezt, mert én hamar felnőttem! – kivette a fiú kezéből a babát és szorosan ujjai közé zárta. – Christhian, kérj bocsánatot a húgodtól! – a kisfiú motyogott valamit, mire a lány szipogva letörölte a könnyeit.

- Bocsánat, hogy elvettem a kardod! – mondta a lány. A két gyerkőc elmosolyodott és szorosan ölelgetni kezdték egymást.

- Nyomás készülődni, különben még úgy döntök nem megyek veletek a városba! – mosolyodott el Charlotte is. A két apróságot visszaterelte a Lane ház főbejárata elé.

Milyen kedves! – gondolta Jeveviel. – És igazságos! Igaza volt, valóban lenyűgöző teremtés!

Clare ( itt még ) DiLaurents:

Istenem, már megint hogy keveredhetek ilyenekbe?! Inkább kicsapatom magam filozófiáról csak ne kelljen megírnom azt a dolgozatot!

De végülis a tanár is a hibás! Miért kell egy nyamvadt bekezdésről 10 oldalt írnunk. Egy mondatba megtudom fogalmazni miről szól, nem kell ehhez 10 oldal! Na mindegy…

Elkeseredésemben inkább fogtam és összekészítettem a jegyzeteimet és kiléptem az előadóból. A többieknek szóltam, hogy kihagyom a pizzázást a feladat miatt. Épp az új fiúval jöttem ki az ajtón. Még csak ezen az éven jött az órára. Meg kell mondjam nagyon helyes. Azok a kék szemei valami eszméletlen gyönyörűek.

Korábban szerettem volna neki köszönni már, csak hát a nővéremhez képest én elég félős vagyok. Neki elég jó összejött, hisz már házas és nemrég született meg a lánya is a pici Alison.

Épp fordultam a kollégium felöli folyosóra, amikor valaki megragadta a kezem. Ő volt az.

- Szia! – mosolygott rám. Mosolya kisfiús vonást kölcsönzött arcának, de még így is elbűvölő volt. – Tudnál nekem segíteni?

- É-én? – dadogtam.

- Te vagy Clare, nem? – kezét levette a karomról. – Úgy hallottam te vagy itt a legokosabb. Ebben a feladatban tudnál nekem segíteni? Kissé elakadtam.

- P-persze. – csak dadogni tudtam. Utálom a szüleimet. Miért én kaptam a zavarba jövő, szerény kislány jellemvonásokat? – Mit nem értesz? – szedtem össze magam. Egy fiú csaknem hozhat zavarba ennyire. Ráadásul még nem is ismerem.

- Őszintén? Semmit. – nevette el magát kínosan. – Gondoltam segítenél megcsinálni, persze ha nem gond. – felment bennem a pumpa. Na ne nézzen engem olyannak, aki egy 10 oldalas dolgozatot megír bárkinek, akármilyen mézes-mázasan kéri is.

- Bocsi. – húztam el a számat. – Tudod nem gimiben vagy, ahol bármelyik lány azonnal megírja a házidat csak mert a csinos kis pofikáddal kéred őket! És én pont nem vagyok ez a lány, akire te számítottál! – sarkon fordultam, de egy szemvillanás előtt elém került. A semmiből bukkant fel.

- Félreértesz. – állított meg, mielőtt kikerültem volna. – Csak azt szeretném, ha segítenél elkezdeni, a többit megírom én. És nagyon hálás lennék a segítségért, mert annyit értek a filozófiához, mint egy egér a korcsolyázáshoz. – nem bírtam ki. Hangosan felnevettem.

- Hát ez nagyon jó volt! – dörzsölgettem a szemem. – Most komolyan egyetemisták vagyunk, felnőtt emberek. Hogy jut eszedben egymáshoz kötni az egereket és a korcsolyázást?

- Akkor segítesz? – kérdezte elmosolyodva. Az a mosoly… valahogy kezdett feloldani.

- Be kell valljam, életemben először segítek vadidegennek egy dolgozatban. – pólóm alját kezdtem el piszkálni. Megint hátat fordítottam neki és az ellenkező irányba indultam, a könyvtár felé.

- Várj hová mész? – sietett mellém. – Amúgy meg Jeveviel vagyok!

- A könyvtárba. – feleltem. – Amúgy nem akarok bunkónak tűnni, de milyen név az, hogy Jeveviel?

- Olyan Townsond féle. – mosolygott el.

- Jeveviel Townsond. – tételeztem fel teljes nevét. – Nehéz kimondani.

- Valóban? – döbbent meg. – Miért a te neved micsoda?

- Hisz már tudod, Clare. De a teljes nevem Clare DiLaurents.

- Gondolom a család Franciaországból származik. – jegyezte meg.

- A név mindent elárul. – bólintottam. – De egy brit fiatalember mit keres a Chicago –i egyetemen?

- Akcentusom nincs, szóval nevek terén nagyon jó vagy. – ahogy haladtunk a folyosón, érezni kezdtem, ahogy az emberek felénk pillantgatnak. A merészebbek pedig szájukat tátva meredtek kettőnkre, ahogy haladunk a folyosón.

- Ez csak egy tipp volt. – vontam vállat. – De a Jevevielnek az eredetét nem tudnám megmondani.

- Bibliai. Egy arkangyalnak volt a neve, onnan kaptam.

- És a barátaid, hogy szólítanak? – arca elkomorodott.

- Sehogy. Nincsenek.

- Hazug. – léptem elé és így haladtam hátrafele. – Egy ilyen helyes pasinak, mint neked biztos milliónyi barátja van!

- Helyes? – mosolyát egyik eddigi perverz élőlényéhez nem tudtam hasonlítani. – Én egy ilyen csinos lány nevében nem beszélnék. – kacsintott rám. Égtem mint a teraszon hagyott paradicsom. Lehajtottam vörös fejemet és inkább nem szólaltam. Vagyis a következő megnyilvánulásom sem egy szó volt, hanem egy kiáltás.

- Áú! – dörzsölgettem a hátam. Ugyanis sikeresen neki mentem a könyvtár ajtajának. Ez még annyira nem is lenne fájdalmas, de elmagyarázom és megadom a pontos leírását annak a fránya ajtónak. Ez egy bazi nagy fa ajtó. És ebből a bazi nagy ajtóból bazi nagy fapiramisok állnak ki. És ezek bazira fájnak, ha figyelmetlenül neki mész. Mint nekem. – Jev, mi akadályozott meg abban, hogy szólj nekem, hogy neki fogok menni az ajtónak?

- Jev? – szaladt fel a szemöldöke.

- Mi van vele? – értetlenkedtem, továbbra is fájlalva a hátamat. – Ez egy becenév. Vagy ne szólítsalak így inkább? – szegény ugyanannyira meg volt zavarodva, mint én.

- Jó ez, csak már régóta nem szólítottak így…

Charlotte Lane:

A hold ezüst fénye kísérteties árnyakat festett a Cadair-i Internátus falaira. Nem tudtam elaludni. Most hogy a másik, keményebb Internátus diákja nálunk szálnak meg az edzéseink sokkal keményebbel és a logika törvénye megkívánná hogy úgy aludjak mint a bunda. És mégse megy. Mert itt van ez a férfi. Férfi? Ugyan már, még csak egy fiú. Jeveviel Townsond. Egyszerűen nem tudtam nyugalmi  állapotba kerülni miközben az az ember a közelemben volt. Felemeltem az íjat, ráhelyeztem még egy nyilat, céloztam és lőttem. Mellé ment. Egyszerűen olyan ideges voltam hogy még csak célozni sem tudtam pontosan. Nem tudtam volna megmondani mi történik velem mikor a közelében vagyok. Már attól ideges voltam hogy tudtam, ott áll mögöttem a reggeli gyülekezőn. Már csak hallani a lélegzet vételét is az őrületbe kergetett. Már csak az a tudat hogy a 100 km-es környezetemben van, irritált. És ez megőrjített mivel Nathaniel és Jeveviel is jó barátok voltak. És Nate az én életem szerves részét képezte már nagyon régóta. Kiseprem nedves,csapzott hajamat a szememből és megigazítom apám lovagló ingjét. Mivel éjsza nem volt kedvem a fűzővel és alsó szoknyával macerálni csak felkaptam egy inget, egy lovaglónadrágot és egy csizmát, gyorsan átfésültem a hajamat és lejöttem edzeni. De apán testalkata merőben eltért az enyémtől ezért az ing néha lecsúszott a vállamon. Kicsit irritált de nem annyira hogy nekiálljak fűzőr kötni csupán gyertya fényénél. Vettem egy frusztrált lélegzetet és még egy nyílvesszőt helyeztem az íjra. Becsuktam a szememet és nemes egyszerűséggel Jeveviel Townsondot képzeltem a céltábla helyére. Ördögi mosoly ült ki az ajkamra ahogy a fiú szívére célozva megfeszítettem az ideget. A mutató és a középső ujjam lecsúszott az idegről, már készen álltam hogy lőjek. És ekkor nyílt az ajtó és egy olyan hang törte meg az éjszaka csendjét amit nem csak hogy éjszaka de soha az életben nem akartam többet hallani.

 - Charlotte Lane? – fordulás közben elfelejtettem hagyni hogy a nyílvessző szíven kapja a képzeletbeli Jeveviel-emet és merőben más irányba kezdett száguldani, majd nem messze annak Jevevielnek a feje mellett állt bele a falba aki kinyitotta az ajtót.

- Hékás! Megértem ha nem kedvel de igazán hálás lennék ha az életemet megkímélné, Miss Lane. – mondta Jeveviel kikerekedett kék szemekkel amik mint megannyi csillag világítottak az éjszaka sötétjében. Majdnem úgy volt öltözve mint én tekintve hogy férfi ruhákban jöttem le gyakorolni arra számítva hogy más nem lesz itt rajtam kívül. Csapzott fekete haja a szemébe lógott de kicsit sem nézett ki álmosnak, annak ellenére hogy egy holdkóros benyomását keltette.  Önmagában elég vonzó férfi lett volna ha nem lett volna az a roppant idegesítő szokása hogy létezik. De nem, egyébként tényleg semmi bajom nem lett volna vele.

- Nos, Mr. Townsond én is roppant hálás lennék ha nem törne rám az éjszaka kellős közepén.  – mondtam kissé idegesen ugyan de igyekezvén megtartani udvarias magatartásomat.

- Már elnézését kérem de az Intrnátusi edzőterem tudtommal közterület, tehát bárki bejöhet ide a nap bármely szakaszában. Ha Nathaniel tör magára ugyan ilyenkor netán így reagál? – kérdezte a fiú miközben becsukta maga mögött az ajtót és csillogó szemmel végigmért. Erre nem tudom miért de befészkelte magát a fejembe a gondolat hogy a lovagló nadrág a lábamra simul. Elég illetlen dolog volt látni egy nő combjának formáját de Jeveviel Townsond mégis azt bámulta. Már azzal sem fáradtam hogy elpiruljak.

- Nem tudom észrevette-e de Nathaniel és az ön magaviselete merőben eltér. Nate egy úriember, ami magáról sajnos nem mondható el. – mondtam csípősen és visszafordultam a céltáblához. De akkor észrevettem hogy nem maradt több nyílvesszőm ezért odasétáltam a céltáblához és elkezdtem egyesével kihúzogatni őket. Hosszú hajamon megcsillant a hold fénye és láttam amint sötét árnyként rajzolódik ki mind az én mind Jeveviel alakja. Akaratlanul is eszembe jut az az éjjel. Az az éjjel amin mindent vér borított. Akaratlanul is a szívem elé kapok és elkezdem az ingemet markolni. Az emlékek olyan erővel törnek rám hogy beleremeg a lelkem és a sírás határára kerülök. Az is tiszta éjjel volt. De akkor nem a hold ezüst fénye borított mindent. Hanem a vér. Theresa Harrison vére. A legjobb barátnőmé. De nem csak a fék, a fű vagy az Internátus oldala lett véres. a kardom is. A Lane-ek kétélű kardja aminek mind a pengéje, mind a keresztvasa éjfekete most vérvörös színben pompázott. Abban a vérben amit én magam ontottam ki azon az éjen. Azon az éjen amikor megöltem a legjobb barátnőmet.

Egy könnycsepp gördül le az arcomon de mikor észreveszem gyorsan letörlöm és visszafordulok a céltábla felé folytatván a nyílvesszők kihúzgálását.

 - Mellesleg Mr Townsond – szólalok meg csak hogy mindjak valamit – Elárulná mégis mit keres maga itt?

- A hold fénye kiverte az álmot a szememből. – mondta a fiú miközben halvány mosollyal az ajkán elkezdett felém sétálni.  – S mivel álmaimtól megfosztva üres lélek lennék csak eljöttem keresni valamit mi legalább oly’ gyönyörű mint maga az álom. És lám’ megleltem!

- Maga tényleg azt hiszi hogy humoros amit most mondott? – fordultam felé hirtelen a földhöz vágva a nyílvesszőket. Ezért nem bírtam a közelében lenni. Egy ideje ilyeneket mondogat nekem és ezzel zavarba hoz. Már pedig egy úrihölgyet zavarba hozni igen illetlen dolog. De ez a férfi mit sem törődve a barátaim vagy akár Nathaniel jelenlétével mindig gúnyt űz belőlem. Én pedig nem bírom ezt. Nincs oka rá hogy a közelemben legyen mégis mindig rám talál. Miért? Ez talán örökre egy felfedetlen titok marad.

- Nem viccnek szántam. – mondta ő majd megállt velem szemben és felvette a nyílvesszőket a földről. – Tudja hogy az Internátus tulajdonának megrongálása ütközik a házirenddel Miss Lane?

- Oh, Az Angyal nevére maga tényleg próbára teszi a türelmemet. – idegesen sepertem ki még egy rakoncátlan barna tincset a szememből miközben azt tervezvén hogy én és a megmaradt méltóságom majd kiviharzunk a teremből elindultam az ajtó felé. De mikor elmentem Jeveviel mellett az megragdta a felkarom. Nem erősen de elég erélyesen ahhoz hogy megállítson vele. Nathaniel  ilyet sem tett volna.

- Mégis, mit képzel magáról? – kaptam ki a karom a szorításából és két lépést hátrálva beleütköztem a falba. Pillanatnyi megdöbbenésemnek hála elfelejtettem hogy egy neveletlen férfi áll velem szemben aki nem igazán fogja fel mi lenne illendő egy hölggyel szemben is mi nem így nem igazén tudtam mit reagálni mikor Jeveviel két oldalamra tette a kezét ezzel elzárva minden menekülési útvonalamat.

- Miért sír Miss Lane? – kérdezte halkan nyugtalan arckifejezést felöltve. Megdöbbentett. Teljesen megdöbbentem. Mégis miért aggódik értem ez a férfi? Mégis miért nem megy el? Mégis miért érzem magam ilyen kényelmetlenül csupán a tudattól hogy egy méter sem választ el minket egymástól? Mégis miért ver ilyen hevesen a szívem amint megcsap a fiú jellegzetes citrom és rozmaring illata? Annyi de annyi kérdésem van és még sincs senki aki megválaszolja őket.

- Nem hinném hogy magára tartozna a lelki világom Mr Townsnd. – mondom közelségétől fuldokolva. Nem szoktam hozzá hogy valaki így letámadjon. Nate az egyetlen udvarlóm ő viszont sosem tenne ilyet. Nem tudtam hogy reagálni. Szerettem volna valami csípőset mondani. Jól meglendíteni a lábam és olyan helyen megrúgni ahol igazán fáj neki, hogy egy darabig ne keljen fel. De nem parancsoltam a testemnek.  Nem engedelmeskedett az akaratomnak. Csak álltam ott lefagyva, cselekvésre képtelenül míg Jeveviel teljesen nyugodtnak  tűnt nem izgatva magát azzal hogyha valaki most kinyitná azt az ajtót, teszem azt Nathaniel, egész biztosan félreértené ezt a helyzetet.

- Ön ki nem állhat engem Miss Lane, igazam van? – kérdezet végül játékos mosollyal az ajkán fejét kicsit oldalra hajtva. Így egész ártatlanul nézett ki. Mint egy kisfiú aki épp valami rosszra készül de tudja hogy büntetést kap érte ezért inkább nem teszi meg. Christian is gyakran vág ilyen fejet. Na várjunk csak! Miért hasonlítom Jevevielt a kisöcsémhez akiért képes lennék meghalni? A kettőnek semmi köze egymáshoz. Akkor mégis…? És akkor tudatosult bennem hogy Jeveviel még mindig a válaszomat várja.

- És akkor még finoman fogalmaz. Mondhatni gyűlölöm magát. – mondtam kíméletlenül bár a szavak inkább maguktól csúsztak ki a számon. Jeveviel szemében mintha egy pillanatra fájdalom villant volna de szinte biztos voltam benne hogy a sötét és a kevés fény teszi. Szinte biztos…De aztán kajánul elmosolyodott mintha mi sem történt volna.

- Tudja, Miss Lane, a gyűlölet és a szerelem két nagyon közeli érzés!

- Maga mégis miről beszél? – kérdezem hitetlenül. Az agyam leáll, és nem tudok reagálni. Mégis mit képzel ez magáról? Az arcom ég és nem tudok mozogni. Hogy képzeli hogy ilyeneket mond? Mégis mit..?

Ekkor Jeveviel az arcom felé nyúl és kisepri a szememből azt a kósza tincset ami mindig eltakarja az arcomat. A tincset a fülem mögé simítja kezét végigvezeti az arcomon és végül az állam alatt állapodik meg.

 - Mondták már magának hogy gyönyörű szemei vannak? – suttogja mire ha lehetséges az arcom még vörösebbé válik. Ez..ez ugye nem…Jeveviel arca az enyémhez közeledik én pedig még mindig képtelen vagyok mozogni. Mit tegyek? És ő mit akar tenni? Ekkor már magamon érzem a fiú leheletét. A szemem elkerekedik, újra én irányítom a testemet és nem habozva lendítem a jobb kezem és egy akkora pofonnal száműzöm a fiút a közelemből  hogy szerintem még az emeleten is hallani lehet. Jeveviel az arca felé kap de szerintem nem annyira a fájdalomtól mint a meglepettségtől. Ekkor már összeállt a kép. A bőrén gyöngyöző izzadtság, csapzott ruhák, furcsa szóhasználat, udvariatlanság, túl mélyen csillogó sötétkék szempár. És a lehelete…

- Mondja, maga részeg? – kérdezem hirtelen mire Jeveviel kissé félszegen felnevet.

- Talán csak egy kicsit.  – nevetgéli mire olyan erősen a homlokomra csapok hogy arra már biztosan felkelnek az emeleten. Hogy lehettem ilyen ostoba? Hogy gondolhattam hogy Jeveviel ilyen nyomulós lenne? Talán egy faragatlan, udvariatlan, igénytelen és erőszakos férfi de az nem mondható el róla hogy ne tudná hol a határ.

- Tudja mit Mr. Townsond? Most szépen felmegyünk a szobájába! – mondtam azzal megragadtam a kezét és elkezdtem volna húzni. Na igen, ám de egy 190 centi méteres plusz 70 kilós benga állatot akaratán kívül igen nehéz felráncigálni az emeletre. Ezért kerültem bajba mikor fogta magát és leült az edzőterem padlójára keresztbe tett lábbal és még véletlenül sem hagyta magát elhúzni. Az az előbbi rosszat sejtő mosoly ismét kiült az arcára amitől eltűnt az a kisfiús él amit néha mondom NÉHA még aranyosnak is találok és felváltotta a helyét ez Őrző tekintete. Valahogy nem tetszett ez az arckifejezés. Jeveviel sokkal erősebb volt mint én. valószínűleg az alkata vagy csupán a tény miatt hogy majd másfél évvel idősebb nálam és férfi így nem igazán okozott neki gondot egy akkorát rántani rajtam hogy elessem ő pedig mit sem tétovázva a két oldalamra tette a kezét és felém hajolt. Na most akkor kábé ugyan olyan pózban voltunk mint fél perce csak megfordítottuk a teret.

- Minek ahhoz felmenni? Tőlem itt is lehet! – vigyorgott bennem meg megállt az ütő.

- Mégis mit képzelsz te magadról? – üvöltöttem magamból kikelve az alapvető udvariasságról is elfeledkezve bár ebben a helyzetben aligha az lesz a legnagyobb problémám hogy letegeztem egy 17 évest. Na mindegy, szóval a lényeg hogy ezen a ponton már meg sem próbáltam óvni a fiú testi épségét. Úgyhogy felrántottam a térdem ami nos…szóval igen egy kicsit eltalálta ott. Jeveviel fájdalmasan szisszent össze és rám esett mire belőlem is kiszakadt a levegő de menekülési lehetőséget látva a helyzetben gyorsan kibújtam alóla és egy nagyot sóztam a tarkójára mire összeesett.

- Basszus! – jelentettem ki rám nem jellemző módon mikor vér buggyant elő Jeveviel ingje alól. Talán kicsit erős voltam. Talán…

Másnap reggel szörnyű fejfására ébredtem az edzőterem padlóján. Csak két kérdésem volt: Miért és Hogyan? Ébredés után egy pár másodperccel még nem tudtam volna megmondani miért ébredek az edzőteremben egy ócska fehér inggel betakarva de mikor tudatosultak bennem az éjszaka eseményei minden álomfoszlány kiszaladt a szememből és olyan hirtelen ültem fel hogy még saját magamat is megijesztettem.

 - Oh, hát felébredt? – hallottam meg az ismerős hangot mire felpattantam és kettőt pördülve a tengelyem körül kerestem a hang forrását. Mikor pedig megtaláltam elakadt a szavam. Jeveviel az ablakban ült. Egyik lábát lelógatta a másikat pedig felhúzta és fél kézzel rákönyökölve sütkérezett a hajnali nap fényében. Azt említettem hogy ing nem volt rajta? Fekete haja ugyan olyan zilált ha nem rendetlenebb volt mint mikor tegnap bejött az edzőterembe. A kötés a fején kicsit kilazult de nem fáradt azzal hogy meghúzza. Mivel nem akartam hogy itt vérezzen el előkerestem az elsősegély dobozt a nem tudom mi alól és elláttam a sebesüléseit de mivel nem vagyok orvos eltartott egy jó darabig nekem pedig már nem volt elég lélek energiám hogy még felcipeljem a srácot az emeletre úgyhogy nemes egyszerűséggel ledőltem és bealudtam ott ahol voltam. Az már más kérdés hogy nem egészen ott ébredtem ahol ledőltem hanem az egyik edző szőnyegen ami legalább olyan puha volt mint az ágyam, gondosan betakargatva Jev ingjével ami szintén nem volt rajtam mikor lefeküdtem. De már csak a gondolatba is belepirultam hogy miért és hogyan kerültem oda úgyhogy inkább nem is gondoltam rá.

- Maga meg mit keres még itt? – csak ennyit tudtam kinyögni. De most komolyan. Miért nem húzott el? Ha itt találnak minket akkor mind a ketten nagyon nagy bajba kerülünk. Ha most elmegy akkor csak engem büntetnek meg. Akkor mégis miért…?

- Csak nem hagyhattam egy reszkető lányt a földön kihűlve aludni miután ellátta a sebeimet és ezzel megkímélt attól hogy a bocsánatáért esedezzem  a tegnap este történtek miatt. – mondta miközben leugrott az ablakpárkányról és elkezdett felém sétálni de ezúttal nem ijedtem meg. Nem láttam a veszedelmes csillogást a szemében. Megint csak az a kisfiús kifejezés ült az arcán. Ez volt az a Jeveviel akit ismertem és ki nem állhattam.

- Mégis miért gondolja hogy azért mert elláttam a sebeit elfelejthetjük a múlt éjjel történteket? – tettem keresztbe a karom a mellkasom előtt és ismét ellenséges tekintettel méregettem mire csak elmosolyodott.

- Gondolom mert ezeket a sebeket magad okoztad Charlotte! – mondta. Erre csak felvontam a fél szemöldökömet. Nem tudom miért nem lettem dühös de olyan helyén valónak tűnt a szájából hallani a nevem. Az ő hangján még ez a két szótag is imának hatott.

- Mégis ki engedte meg hogy tegezzen Mr Townsond?! – mondtam enyhe fennhangon. Erre a fiatal férfi csak hátravetett fejjel felnevetett.

- Azt hittem ezen már túl vagyunk! – mondta végül – Tegnap éjjel te is letegeztél.

- Túlságosan sok részletre emlékszel a tegnappal kapcsolatban. – mondtam én is miközben felkaptam a kabátomat amit még tegnap éjjel hoztam magammal ha esetleg lehűlne a levegő. – Kezdek kételkedni abban hogy valóban részeg voltál, Jev.

- Jev? – nézett rám megdöbbenve, mindkét szemöldökét felvonva de úgy tűnt jól szórakozik – Akkor már nem csak hogy tegezel de becézgetsz is?

- Tudod milyen nehéz kimondani a nevedet? Beletörik a nyelvem! – mondtam és megcsaptam a kabátom ujjával mire megint csak felnevetett. Gyorsan felkapta az ingét a földről és fehér anyag alá rejtette jól kidolgozott hasizmait.

- Mi bajod a nevemmel? – kérdezte nevetve. – Egy arkangyal nevét nem illik kritizálni.

- Egy Angyal nevét adni egy Démonnak.  Erre is csak a Townsondok képesek. – sóhajtottam fel megadóan de magamban lassan elmosolyodtam.

- Tán’ ismersz más Townsondot is rajtam kívül? – kérdezte igen furán nézve rám miközben kinyitotta előttem a nagyterem ajtaját és mit sem törődve az illemmel nem hogy megtartotta volna elém vágott és még be is csapta az ajtót. De nem tudott zavarni. Inkább csak nevettem. Tiszta szívből, teli szájjal nevettem ahogy a kissé őrült sebesült és még félig másnapos fiú felkísért a szobám ajtajáig majd ott elbúcsúzott és elment. Azt hiszem ez volt az az alkalom amikor beleszerettem Jeveviel Townsondba. Bár akko még képtelen lettem volna beismerni. Gyűlöltem őt. Tényleg gyűlöltem. De ahogy ő is mondta: A szerelem és a gyűlölet két olyan érzés ami nagyon közel áll egymáshoz. Az egyik könnyen átfordulhat a másikba. Erre Jev, én és Nathaniel Cipriano voltunk a legjobb példa. Nate, akivel együtt nőttem fel, aki Jev legjobb barátjának vallotta magát. Aki ezekben az időkben még titokban arra készült hogy majd megkéri a kezemet. Belőle lett a valaha ismert legrettegettebb Őrző és fekete mágus. Emiatt a furcsa szabály miatt veszítettem el egy másik kedves barátomat is. Mert a szerelem és a gyűlölet két nagyon közeli érzés. Az egyik könnyen a másikba vezethet. És ez, a mi esetünkben főleg és leginkább, halálhoz vezetett.

Clare DiLaurents:

- Ébresztő szundi! – rázogatott valaki. – Épp eleget aludtál! – ügyet sem vetve rá, kikaptam magam alól a párnát és a fejemre húztam. – El fogunk késni!

- Álmos vagyok… - motyogtam. Ahogy sem érdekelt, hogy felkeltett, úgy őt sem érdekelte, hogy álmos vagyok. A takaró szélét megfogva rántott egyet rajta én pedig (mivel hernyóként begubózódtam) fordulva párat leestem az ágyról. – Utállak! Álmos és beteg vagyok! – vágtam durcás fejet. Úgy nézhettem ki, mint egy 5 éves fruska. Megkerülte az ágyat és felsegített. Mint észrevettem már rég felöltözött.

- De hogy vagy beteg! – tette kezét a homlokomra miközben másikkal derekamnál fogva magához húzott. – Csak lusta. – nevetett. Sértetten karjára csaptam.

- Mennyi időnk van még? –kérdeztem.

- Úgy 1 óra. – félre löktem Jevet és a fürdő felé vettem az irányt. De sikeresen felbuktam az ágyról lelógó lepedőben. – Azért próbáld meg nem összetörni magad! – csak nyugodtan Jev. Jó ízűen nevess ki légyszi, nem elég, hogy 1 órám van rendbe szedni a házat mielőtt a nővéremék ideérnek.

Gyorsan feltápászkodtam és kirontottam a hálóból. Körbe néztem, a nappali padlójáról minden zacskót, szemetet felkapkodtam és a kukába dobáltam őket. A konyhában ugyanígy tettem. Nyílt a háló ajtaja, Jev támaszkodott neki az ajtókeretnek.

- Mit mondtak mikor jönnek? – kérdeztem idegesen.

- Kettőre. – felelte mosolyogva.

- És mennyi az idő?

- 10. – hangosan elkáromkodtam magam. Az egész ház zengett tőlem. Odasétált hozzám és magához húzott. – Te kérted, hogy bármi áron keltselek fel 11 előtt. Valahogy ki kellett ugrasztani téged. – úgy letöröltem volna azt a vigyort az arcáról, de nem tudtam volna ártani neki.

- Gyűlöllek Jev! – fordítottam neki hátat. Félre seperte kócos szőke hajam és nyomott egy apró puszit a nyakamra.

- Én is szeretlek Clare! – hogy lehet ilyen gonosz? Miért van az, ha haragszom rá, akkor mond valami kedveset és mindent elfelejtek? – Ezt hívják szerelemnek! – suttogta fülembe, amitől kirázott a hideg.

- A frászt hozod rám az ilyenekkel! – felé fordítottam fejem. – Hogy csinálod?

- Ez maradjon az én titkom. – kacsintott rám.

Hátamat mellkasának döntöttem. Kezeivel szorosabban tartott. A kedvenceim közé tartozott ez a pillanat, amikor csendben, csak egymáshoz bújtunk és nem csináltunk semmit.

- Öhm… - törte meg a csendet valamiért Jev. – Clare, talán fel kéne öltöznöd. Látom a nővéred kocsiját leparkolni a ház előtt.

- Basszus! – ugrottam fel. Az ablakhoz rohantam és kivételesen most nem szívatott. Sophie és Stephen (kezében a Allyvel) szállt ki a kocsiból. Úgy tűnik hamarabb értek ide.

Visszarohantam a hálóba és a kezembe akadó első nadrágot és felsőt magamra kaptam. Utána spuriztam a fürdőbe ahol miközben lázasan mostam a fogamat, közben fél kezemmel fésültem a hajam. Amikor kirontottam a fürdőből Jev pont akkor nyitott ajtót a nővéreméknek.

- Szia Sophie! – ugrottam a nővérem nyakába. Annyi volt a szerencse, hogy Stephen tartotta a gyereket. Persze a utána a kis vörösre fordítottam a figyelmem. Kikaptam az apja kezéből és gügyörészni kezdtem mint valami idióta. – Hát szia Ally! – ő persze csak nevetgélt hisz még gyerek volt és elég viccesnek találta, hogy a keresztanyja visít, mint egy idegifogyatékos. Bár a legfurább az volt, hogy Jev is ezen nevetett.

Beinvitáltam őket és mindannyian leültünk a kanapéra. Kivéve Stephen.

- Na akkor én megyek! – köszönt el tőlünk. Még távozása előtt megcsókolta Shopiet és egy puszit nyomott Ally kobakjára.

- Hova megy? – kérdeztem a nővéremet.

- Munka. – húzta el a száját. Fejét Jev felé fordította. – Mi még eddig nem találkoztunk! – kezét nyújtotta. – Sophie vagyok, Clare nővére.

A fiú elfogadta. – Sokat mesélt már rólad!

- Rólad viszont semmit! – nevetett fel. Tényleg? Pedig én azt hittem említettem már valamit? Vagy nem? Hmm… Lehet hogy kiment a fejemből… Na mindegy! – Clare még azt sem említette, hogy barátja van! Nem hogy együtt él vele!

- Akkor már tudom mit felejtettem el! – csettintettem.

- Nem csinálunk egy kávét Clare? – indult a konyha felé Sophie.

- De. Miért ne? – vontam vállat. Jev felé fordultam. – Meg fogod? – adtam át a kezébe Allyt. Felpattantam és Sophie után mentem.

A konyhaszekrényből rutinosan vette ki a csészéket, én pedig a kávét szedtem elő.

- És mióta ismered ezt a fiút? – kérdezte halkan, hogy Jev ne hallja meg.

- Jevet? Már egy éve járunk! – feleltem. Akkor tudatosult benne igazán. Tényleg, 1 éve vagyunk már együtt, hogy repül az idő.

- Várj! – állt meg keze a levegőben, ahogy a kanalakért nyúlt. – Mi a neve?

- Jev. – vontam vállat. – Jeveviel Townsond. De én csak Jevnek hívom. – szemem sarkából automatikusan a fiúra pillantottam. Teljesen kinyújtott kezében tartotta az alig 1 éves gyereket, aki összehúzott szemekkel nézte Jevet.

- Uramisten! – hajolt a konyha pultra. – Mond hogy viccelsz, Clare!

- Miért? – értetlenkedtem. – Most mi van vele? – letette a kanalakat a pultra. Megkerülve azt Jev felé vette az irányt. A dohányzó asztal túlsóvégén állt Sophie a másik végén pedig ült Jev kezében az őt mustráló Allyvel. Sophie teljesen ugyanolyan arckifejezést vett fel, mint Ally és ő is gonosz tekintettel bámulni kezdte. Jev ránézett Sophiera, majd Allyre végül felém fordult.

- Látom kitől örökölte a gyerek ezt a gyilkos tekintetet. – állapította meg. Az egészet nem értettem, de Jev miatt még ebben a helyzetben is képes lettem volna nevetésben törne ki. Egészen addig, míg Sophie meg nem szólalt.

- Jeveviel Townsond! – mondta ki Jev teljes nevét. (Megjegyzem a Jeveviel-be még most is beletörik a nyelvem, nem csoda, hogy Jevnek hívom) Kék blúzának az ujját felhúzta könyökéig. – Én Sophie DiLaurents vagyok! – kezén látható lett az a furcsa tetkó, amit Sophie magára varratott még anno. Soha nem értettem minek egy olyan csúnya keresztet rávarrni az ember bőrére. És csak 16 volt, anyáék nekem magas sarkút 18 évesen engedtek hordani, nem hogy 16 évesen tetoválást csinálni. – Mond neked valamit ez a név? DiLaurents!

- Sophie, te mit csinálsz? – kérdeztem. – Jevnek ez a név csak annyit mond, hogy a vezetéknevem! – a fiú mellé sétáltam és lehuppantam mellé a kanapéra.

- Clare, megteszel nekem valamit egyszer az életben kérdés nélkül? – fordult felém. Nagyot sóhajtva bólintottam. – Vidd Allyt és hagyj minket négyszemközt beszélgetni!

Ez az egész kezdett egyre furább és furább lenni. De nincs értelme a nagy tesónak ellent mondani, hisz mindig eléri amit akar. Átvettem Jevtől Allyt és a hálónk felé sétáltam. – A szomszédban leszek. – morogtam és becsuktam magam mögött az ajtót. Allyt majdnem hogy dobtam az ágyra és azonnal a háló ajtajára tapasztottam a fülemet.

- Mit keresel itt? – kérdezte durván Sophie. Soha nem hallottam még így, mintha a teljes személyisége megváltozott volna.

- Élem az életem! – felelte Jev. – Szerinted mit csinálok? – személyiség változás terén ő se volt különb.

- Úgy értem mit keresel Clare közelében? – magyarázta el Sophie. – Talán az átkodat a családomra is ki szeretnéd vetíteni? – átok? Milyen átok? Mi van? – Meddig szeretnél hazudozni, hogy ki vagy valójában? – Jev horkantott egyet. Most meg mi lett belőle vadmalac?

- Ezt pont te mondod! – szinte láttam magam előtt, ahogy megforgatja kék szemeit. – És ti meddig szeretnétek hazudozni előtte?

- Ezt hogy érted? – lepődött meg a nővérem.

- Ennyire hülyének te sem nézhetsz! Bárki olyan, mint te vagy én rájön, hogy Clarenek fogalma sincs kicsoda valójában. – valaki magyarázza már el, hogy mégis mi van!

- Téged az ne érdekeljen! – Sophie drága most váltott át az akaratos hangnemére. – De tűnj a közeléből!

- Nem! – felelte halál nyugodtan Jev. Mint aki egy parti hívásra mond nemet, vagy arra, hogy kér-e cukrot a kávéjába vagy nem.

- Akkor jelentem a Tanácsnak! – vágott vissza Sophie. Milyen Tanács? Max apuék tanácsáról lehetnek szót, amit mindig összehívtak, ha valami nagy döntésről volt szó a családban. De erről nem beszélünk idegenek előtt, még Jevnek se említek ilyen kínos dolgokat.

- Úgysem fogod. – a nővérem most fenyegeti meg valamiben (amiről persze fogalmam sincs), és még mindig nyugodt. Én a helyében már tövig rágtam volna a körmeimet. Mert ez egy tény, Sophie ijesztő!

- Ezt mégis miből gondolod? – Jev csak elnevette magát.

- Mert nem tennéd ezt a saját húgoddal! Ennyire kegyetlen te sem lennél, mint ahogy az ódák regélik! – közben gyorsan odarohantam az ágyhoz, ahonnan Ally éppen „repülni” készült és a kezeimbe kaptam. A kis taknyos a hajamat kezdte húzogatni. Ahogy kiszedtem a kezéből szőke tincsemet, egy pillanat alatt képes lett volna elbőgni magát, így visszaadtam neki és tűrtem, ahogy (szó szerint) tépi a hajam. – Amúgy is te innád meg a levét és drága szüleid, mert az egész kis világot, amit felépítettetek neki, szegény Clare szeme előtt hullana darabokra! Azt meg csak nem akarjátok…

- Szerettél már valakit, akit többre tartottál az életednél? – szerintem Sophie mostanra felhagyott az állással és leült a kanapéra ő is.

- Egyszer… de ő már régen meghalt. – felelte halkan Jev. Alig tudtam az ajtón és Ally gügyögésén át meghallani. – De Clare-ért nem meghalni, hanem élni akarok!

- Nem szereted te az én húgomat! – elképzelésem szerint, most rázta a fejét. – Csak egy hülye terved bábja.

- Nem! – csattant fel Jev. – Nincs semmilyen terv! Semmilyen formában és okkal nem terveztem, hogy megismerem a húgodat! Egyszerűen csak megláttam egy gyönyörű lányt és gondoltam kezdeményezek egy beszélgetést, és csak közben tudtam meg, hogy ő Clare. Pont nem épp a DiLaurents-eknek volt kedvem keresztbe tenni, csak egyszerűen tetszett egy lány és kész! – köpni nyelni nem tudtam. Szemem, szám olyan nagyra volt nyitva, hogy csak akkor jöttem rá erre, mikor Ally a hajamat a számba, kezét pedig a szemembe dugta. Hatalmas csend állt be. Majd Jev szólalt meg, de mintha az ajtó túl oldaláról hallottam volna. És tényleg.

- Most már nem kell hallgatóznod, Clare! – nyitotta ki a szoba ajtaját Jev. Csak nagyokat pislogtam rá, ahogyan a nővéremre is, aki idegesen rágta szája szélét.

<<35. rész

37. rész>>