Itt Ashley és Kukorka jelentkezik az új résszel. Egy kicsit még mindig húzzuk az általános szálat de nemsokára minden visszatért a normális kerékvágásba és folytatódik tovább a sztori aminek nemsokára a közepére is érünk :) Viszont mivel már lusta voltam megírni az utolsó szemszöget egy pötit rövid lett :P De nem húzom tovább az időt jó olvasást.
Carter:
I’m the devil’s son straight out of hell-Az ördög fia vagyok
egyenest a pokolból
And you’re an angel with a haunted heart-Te pedig egy angyal elkínzott szívvel
If you’re smart you’d run and protect yourself-Ha van egy kis eszed menekülsz és mented magad
From the demon living in the dark- A démontól ami a sötétségben él
There’s nothing to be gained cause I can never change-Már nincs mit elérnem, mert nem fogok megváltozni
And you can never understand my sickness-Te pedig sosem fogod megérteni a betegségem
(I’ll never understand my sickness)- Nem fogom megérteni a betegségem
And you’re an angel with a haunted heart-Te pedig egy angyal elkínzott szívvel
If you’re smart you’d run and protect yourself-Ha van egy kis eszed menekülsz és mented magad
From the demon living in the dark- A démontól ami a sötétségben él
There’s nothing to be gained cause I can never change-Már nincs mit elérnem, mert nem fogok megváltozni
And you can never understand my sickness-Te pedig sosem fogod megérteni a betegségem
(I’ll never understand my sickness)- Nem fogom megérteni a betegségem
Milyen
ironikus. A fülemben visszhangot ver az ismerős dallam ami arról suttog hogy az
ördög gyermeke vagyok. Talán az ördögé nem, de az is biztos hogy nem vagyok
egész Védelmező. Ez nem normális. Nem lehet normális hogy egyre többet áhítozom
a vérre, a szenvedésre. Arra hogy valaki úgy szenvedjen mint én. És ez a
késztetés csak akkor múlik el ha Jev kék szemébe nézek. Azok a szemek…mindig
olyan ismerősek. Mindig olyan tiszták és megértőek. Tényleg mintha én lennék a
démon ő pedig az angyal aki próbál megmenteni a sötétségtől. De miért nem
inkább magát menti? Miért foglalkozik olyanokkal akik megrekedtek a sötétség és
fény határán? Miért foglalkozik olyanokkal akik nem tartoznak a világába? Mert
Conor nem győz emlékeztetni rá hogy én nem tartozok oda. Pár perccel ezelőtt
Conor megkért hogy menjek el. Menjek ahová akarok de szabaduljak meg ezektől a
kottáktól. Nem vagyok hülye, rájöttem hogy Jackhez és Ameliához van köze
ezeknek a kottáknak. Conor csak akkor válik ennyire elutasítóvá és érzéketlenné
a világ felé ha valaki felhozza őket. De…ennyire sose gurult még be.
Megkérdeztem miért akadt ki annyira. Azt mondtam( írtam????) bármi is az
megértem. Mire kiabálni kezdett. Azt mondta a legegyszerűbb dolgokat sem vagyok
képes megérteni. Azt mondta azért nem értem őket mert próbálok emberek közelében
maradni. Azt mondta ezért nem lesz belőlem soha olyan jó Védelmező mint a
szüleink voltak. Erre már nem tudtam mit mondani. Felkaptam a kottákat és
eljöttem. Éreztem hogy megint elborítja a fejemet a vörös köd és egész úton
idefelé nem tudtam elengedni a zsebemben bujkáló kést. Végül az erdő felé
vettem az irányt. Nem számítottam rá hogy ez a vörös köd egyhamar el fog múlni.
Szinte fuldoklottam az elfojtott késztetéstől. A szemem égett, Ankh pedig
annyira elutasította a jelenlegi énemet hogy úgy döntött elkezd égni egy kicsit
mert miért ne. De szó szerint. Úgy éreztem magam mint akinek tüzet gyújtottak a
mellkasán. Arról nem is beszélve hogy az egész bal karom lezsibbadt. Ahogy
elértem az erdő széléhez a hátam egy fa törzsének vetettem és lecsúsztam az
avarba. Sose volt még ilyen intenzív ez az érzés. Sose volt még ilyen elsöprő.
Még akkor sem amikor szétcincáltam az ereimet a suli lány mosdójában. Ezúttal
viszont tudtam hogy ez nem lesz elég. Tudtam hogy ez az érzés nem fog megszűnni
ha eltüntetem Ankh-ot. Épp ezért nem vettem le a medálomat sem. Jogom volt
hordani, elvégre a Fényben éltem a Halál választottjaként. Az Ankh medálokban nagy
mennyiségű démoni erő lakozik, ami csak a belső sötétségre reagál ezért nem
kéne engem is fojtogatnia. De hirtelen olyan rövidnek éreztem a fekete
bőrláncomat… Majd, mint villámcsapás a fájdalom enyhült, az égető érzés elmúlt
és az éjszaka újra sötétbe burkolózott a szemem előtt. Egy mély, megkönnyebbült
lélegzet szakadt ki a mellkasomból mikor végre minden normalizálódni látszott. Majd
pár erőltetett mély lélegzet után amivel a szívverésem próbáltam csillapítani
még egyszer ránéztem a kottákra majd pár másodpercnyi habozás után előhalásztam
a telefonomat és gyorsan lefotóztam őket majd elővettem a zsebemből két gyufát
és a kották szélét meggyújtva hamuvá égettem őket. Majd a fülesem visszadugva a
fülembe, a kapucnim a fejembe húzva indultam el hazafelé.
Jev:
Sikeresen
megúsztam annyival anya lecseszését, hogy csak felküldött minket a szobánkba,
aztán meg Allyvel kezdett veszekedni. Életemben nem hallottam még anyámat így
beszélni egy emberrel. Deeee, eléggé hangosan üvöltözött Allyvel (mondjuk ő
róla sem lehetett elmondani, hogy halkan, normál hangerővel beszélt volna). Sok
minden elhangzott, ami egy idő után kezdett elvándorolni attól a témától, hogy
ellógtunk Kelleyvel 2 órát a suliból. Szóba kerültünk, szóba került a család, a
nagyi aztán Ally szülei is szóba kerültek, a keresztszüleink. Egy olyan 30
perccel később, amikor meguntam az üvöltözésüket kinyitottam az ablakot. A ház
oldalára felcsavart rácson (amin a ház aljába ültetett növények felfuttatására
szolgált), azon lemásztam. Mobil, amit Ally adott kölcsön rezgett a zsebembe,
megnyitottam az üzenetet. Ha már úgyis lelépsz valami rágcsát is hozhatnál…
vagy egy füldugót! De ne aggódj, majd fedezlek. – Kels Visszaírtam egy
„köszi”-t és az utca felé vettem az irányt. Elkezdtem lefele sétálni az utcán
és egyre jobban kezdtem érezni magam, hogy végre csend van. Pulcsim zsebébe
tettem a kezem és csak sétáltam lefele az utcában. Már jócskán sötét volt és
csak az utcai lámpák világították meg az utcát. Hirtelen megláttam a sötétből
elősétálni egy alakot. Egy lány volt az, tőlem alacsonyabb volt. Fejét
lehajtotta és még pulóvere kapucniját is szemébe húzta. Épp velem sétált
szembe. Ahogy közelebb értem hozzá megláttam, addigra már alaposabban szemügyre
vettem járását, ami azonnal leleplezte a személyt. Már majdnem tovább sétált
mellettem, amikor megszólaltam. - Szia Carter! – köszöntem neki, felkapta a
fejét és kérdő tekintettel felém fordult. Nyitotta a száját, de mivel semmi
hang nem jött rajta, így inkább becsukta. – Hát te mi járatban erre, ilyen
későn? Válasz helyett kezét nyújtotta felém. Értve mit akar kezébe nyomtam a
telefonom, mivel nem volt nála a táblája és máshogy nem is tudtunk volna
beszélni. Hevesen nyomkodta a telefon gombjait végül visszaadta nekem a
telefont. Ezt én is kérdezhetném tőled! Amúgy miért van másik telefonod? – írta
a telefon jegyzetébe.
- Mert sikeresen elhagytam a telefonom. – mire
olyan „ó, már értem” fejjel bólintott.
– De amúgy ha akarod tudni én azért vagyok
kint, mert fájt a fejem anyámtól. – visszakérte a telefont és megint pötyögni
kezdett. Veszekedtetek? – ahogy ránéztem láttam, hogy elhúzta a száját.
- Nem én. Hanem Ally és anya. – vontam vállat.
– 30 perce egymással üvöltöznek és úgy 29 perce eltértek a veszekedés
tárgyától. – megint elkérte a telefont és írni kezdett.
– De most te jössz, te miért vagy idekint? –
megállt az írásban és a törlés gombot kezdte nyomogatni. Gondolkoznom kellett…
- adta a kezemben.
- Conor
miatt? – léptem közelebb hozzá. Elvette a telefont és írni kezdett. – Láttam,
amit neki írtál, amikor elmentünk. Sikerült megbeszélnetek? Nem… Még mindig nem
mond nekem semmit arról, hogy mi van közte és Ally között. Állítása szerint van
amiről jobb nem tudnom. De mostanság semmiről sem tudok vele kapcsolatban. –
olvastam el.
- Hidd el, Carter! A kedvedért szívesen rákérdeznék
Allynél is, de félek, hogy meg ver. – nevettem el magam.
– Amikor a képet elvettem szó szerint
megfenyegetett! Azóta már félek tőle, és amúgy is nagyon ijesztő, ha mérges. –
Carter elmosolyodott. Szerintem nevetett volna, csak egy hang sem hagyta volna
el a száját. Nem kötelezlek rá! – olvastam miközben még mindig írta az
üzenetét. – De nem hittem volna, hogy az unokanővéredtől ennyire félsz.
- Nézd meg, ha ideges! Az csak a finomabbik
oldala volt, amikor megpofozta a bátyádat. – magyaráztam.
– Nem akarod
látni a durvábbikat! - Ehh! Amúgy is ráfért már Conorra az a pofon! –
válaszolt.
- Ez igazán kedves tőled, tekintve hogy a
bátyád! – bólintottam. Mosolyogva megvonta a vállát és megint pötyögni kezdett.
Attól még, hogy a bátyám, lehetek rá dühös. – összeráncoltam a homlokom.
- Miért vagy rá dühös? – kérdeztem. Mondtam
már. Semmit nem mond nekem, és nem is von be az életébe semmilyen formában. Még
azt se volt hajlandó beismerni, hogy ismeri Allyt! – adta a kezembe a
mobilomat.
- Lehet,
hogy valami rossz emléke van Allyvel kapcsolatban. – vetettem fel. – Valami,
amire se Ally, sem Conor nem akar visszaemlékezni és ezért nem mondanak semmit,
ha kérdezik őket. Ezt miből szűrted le Sherlock? – írta nekem.
- Nem vagy vicces! – karoltam át mosolyogva. –
Ne gúnyolódj rajtam! - Én?! Már hogy gúnyolódnék rajtad, olyannak ismersz? –
nyomkodta a gombokat egy hatalmas vigyorral az arcán.
- Öhm… -
gondolkodtam el a távolba meredve. – Igen. - Ez gonosz volt! – írta a jegyzetbe.
- Én?! Gonosz? Olyannak ismersz? – játszottam
el a megdöbbentet. Megbökte az oldalamat és a kezembe nyomta a telefonomat.
Nem, nekem egészen más a véleményen rólad. – olvastam el magamban azt, amit
Carter mondani akart. Sokkal egyszerűbb lenne, ha tudna beszélni.
- És mégis mi? – léptem elé, homlokomat övének
döntve. Megrázta a fejét.
– Nem mondod
el? – kérdeztem mire bólintott egyet.
– Miért nem? – csak vállat von és mutató ujját
szája elé tette.
– Titok? – megint bólintott egyet. – És még te
vagy felháborodva, hogy a bátyádnak sok titka van előtted. – jegyeztem meg.
– Neked is épp elég titkod van előttem.
Carter:
Igen. Pont
elég titkom van előtte ahhoz hogy rosszul érezzem magam ha szóba hozza. De most
valahogy elöntött a béke. Teljesen normálisnak éreztem magam mellette és a
gondolatok amik eddig a fejemben kavarogtak egy egésszé álltak össze és
rájöttem hogy nem akarok mást csak itt állni most vele és fogni a kezét. Talán
Conornak igaza van és túl közel kerültem az emberekhez ahhoz hogy jó
Védelmezőnek mondhassam magamat. De minden tettem ellenére, nem hiszem hogy
rossz ember vagyok. De ahogy Hays mondta nem vagyok ember. Viszont Jev mellett
annak érzem magam. Egy embernek. Egy lánynak a régi időkből ahol még nem volt
olyan szabály, még ha nincs is leírva, hogy a Védelmezők ne barátkozhattak
volna emberekkel. Azt, hogy ez jó-e vagy rossz képtelen lettem volna
megmondani, de ott abban a pillanatban helyén valónak tűnt. És hogy mit is
gondoltam róla? Magam sem tudtam volna megmondani. De mindenképp közelebb
éreztem magam hozzá mint valaha képzeltem hogy fogom. Ahogy Jev lassan lehunyta
a szemét szempillája megcsiklandozta az arcomat mire egy apró mosoly ült ki az
arcomra. Meleg leheletét éreztem az arcomon ahogy hozzá hasonlóan én is
lehunytam a szememet. Pár másodpercig így álltunk. Egyikünk sem mozdult, majd
egy hirtelen szellő belekapott a hajamba és a szemembe söpörte azt. Hangtalanul
nevetve húzódtam el hogy kiseperhessem zabolázatlan tincseimet az arcomból, de
mielőtt ténylegesen meg is tehettem volna Jev megfogta a jobb kezem és egy
mozdulattal maga felé fordítva megtette ő helyettem.
- Annyira szeretném hallani a hangodat. Ahogy
beszélsz, ahogy nevetsz, ahogy énekelsz. Jó lenne ha minél hamarabb helyre jönnél. –
mondta végül mire csak lesütöttem a szemem és megint elkunyizva a telefonját
pötyögni kezdtem: Hát igen, az tényleg nem lenne rossz.
- És akkor
végre elmondhatnál nekem valamit amire már elég régen kíváncsi vagyok. – mondta
Jev az arcomat simogatva mire megint pötyögni kezdtem: Na és mi lenne az?
- Az a jel a
csuklódon…mi az? – nézett rám mire lefagytam. Kicsit elfordítottam a fejemet
mire keze lecsúszott az arcomról én pedig a földre szegezve a tekintetemet
gondolkodtam. Nem jó hogy ennyi titkom van előtte de emellett azt sem akarom
hogy megtudja. Mert ha megtudja biztosan más szemmel fog nézni rám, azt pedig
hogy is akarhatnám? Nem tudnám elviselni ha Jev kerülni kezdene vagy ha esetleg
meggyűlölné a Védelmező énemet. De bárhogy nézem is az a Védelmező lány is én
vagyok. Nem mintha valaha is mondtam volna el bárkinek hogy mi is, ki is vagyok
valójában. Ha akarnám se tudnám hogy kezdjek hozzá. De ne vehetem semmibe
többé. Nem tehetek úgy többé mintha nem érdekelne mit gondol rólam. Nem
nézhetem tovább tétlenül ahogy a hazugságok egyre messzebbre sodorják tőlem. Az
alsó ajkamba harapva gondolkodok. Mit tehetnék? Ujjaimmal végigsimítok a
telefon kijelzőjét és azzal szórakozok hogy megnézem milyen betűket ír be. Mit
mondhatnék? Hazudjak? Csapjam be azt a bizonyos ajtót? Máskor mikor valaki
ember olyat kérdezett ami kapcsolódik a Védelmezők világához elutasítóvá
váltam, nem mutattam érzéseket, nem foglalkoztam más emberekkel. Conor ezt úgy
hívta hogy becsapom az ajtót. De most nem ennek volt itt az ideje. Ez most az
igazság perce volt. Ha nem is a teljes igazságé. Ezért írni kezdtem: Egy
tetoválás. Mikor még anno Peruban laktunk elég rossz társaságba keveredtem és
nos…csináltam pár meggondolatlan dolgot, többek közt ezt a tetoválást. Ez Ankh,
a halál keresztje. Azért varrattam magamra mert valahogy egész kiskorom óta…közel
érzem magam a halálhoz. – ezt írtam Jev pedig figyelmesen olvasta a sorokat.
- A szüleid…a
barátnőd…- motyogta azt hiszem inkább magának mikor végig olvasta a sorokat én
pedig kitöröltem mag megint beleírtam: És nem csak ők. Sokan mások is haltak
meg a közelemben.
- Értem.
Akkor ez egy része az életednek. – bólintottam – És Hayley és Eugene miért
viseli ugyan ezt a keresztet?
Erre csak
halványan elmosolyodtam és a következőt pötyögtem be: Egy nap, egy kérdés.
Örülj hogy ezt is elmondtam. – erre Jev hátulról átölelte a derekamat és
kuncogva nyomot egy puszit a fejem búbjára.
- Olyan gonosz vagy. ( és nem Kurkorka, nem
K-K-K-Kawaii – Ashley ). – mondta én meg csak megvontam a vállamat és
hangtalanul nevetni kezdtem. Én már csak ilyen gonosz vagyok. Majd Jev
elengedett mire én szembefordultam vele és azt láttam hogy a szeme csillog a,
az ajka pedig halvány mosolyra húzódott és úgy néz rám mint még soha. Éreztem
ahogy halváncy pír szökik az arcomba.
- Azt hiszem
ez volt az első dolog amit meséltél nekem magadról. – mondta mire én is
halványan elmosolyodtam és engedtem hogy ajkát óvatosan az enyémnek érintse.
- Keksz
nincs nálam szóval remélem beéred ezzel jutalomként. – erre megint
elmosolyodtam és szememet a földre sütve engedtem hogy Jev óvatosan magához
öleljen. Fújt a szél, a hold pedig
fényesen sütött mi pedig ott álltunk az út szélén egymásba kapaszkodva ki-ki a
maga gondolataiba merülve. De ez most jó volt. Jó volt így. De ha Jevnek egy
kis esze lett volna menekül és csak magát védi. Mert sosem lesz képes megérteni
a betegségem. Ahogy én sem.
<<36. rész
<<36. rész
Először is nagyon tettszett a rész és igyekezzetek a kövivel.
VálaszTörlésMásodszor is elkeztem olvasni újra az eleétől és feltűnt hogy rég szerepelt a LAPÁT akit én imádok és remélem minnél hamarabb ismét megjelenik.
És igyekezzetek a kövi résszel!!!!