2014. április 28., hétfő

37.rész Az ördög gyermeke...

Haliii!
Itt Ashley és Kukorka jelentkezik az új résszel. Egy kicsit még mindig húzzuk az általános szálat de nemsokára minden visszatért a normális kerékvágásba és folytatódik tovább a sztori aminek nemsokára a közepére is érünk :) Viszont mivel már lusta voltam megírni az utolsó szemszöget egy pötit rövid lett :P De nem húzom tovább az időt jó olvasást.


Carter:
I’m the devil’s son straight out of hell-Az ördög fia vagyok egyenest a pokolból
And you’re an angel with a haunted heart-Te pedig egy angyal elkínzott szívvel
If you’re smart you’d run and protect yourself-Ha van egy kis eszed menekülsz és mented magad
From the demon living in the dark- A démontól ami a sötétségben él
There’s nothing to be gained cause I can never change-Már nincs mit elérnem, mert nem fogok megváltozni
And you can never understand my sickness-Te pedig sosem fogod megérteni a betegségem
(I’ll never understand my sickness)- Nem fogom megérteni a betegségem

Milyen ironikus. A fülemben visszhangot ver az ismerős dallam ami arról suttog hogy az ördög gyermeke vagyok. Talán az ördögé nem, de az is biztos hogy nem vagyok egész Védelmező. Ez nem normális. Nem lehet normális hogy egyre többet áhítozom a vérre, a szenvedésre. Arra hogy valaki úgy szenvedjen mint én. És ez a késztetés csak akkor múlik el ha Jev kék szemébe nézek. Azok a szemek…mindig olyan ismerősek. Mindig olyan tiszták és megértőek. Tényleg mintha én lennék a démon ő pedig az angyal aki próbál megmenteni a sötétségtől. De miért nem inkább magát menti? Miért foglalkozik olyanokkal akik megrekedtek a sötétség és fény határán? Miért foglalkozik olyanokkal akik nem tartoznak a világába? Mert Conor nem győz emlékeztetni rá hogy én nem tartozok oda. Pár perccel ezelőtt Conor megkért hogy menjek el. Menjek ahová akarok de szabaduljak meg ezektől a kottáktól. Nem vagyok hülye, rájöttem hogy Jackhez és Ameliához van köze ezeknek a kottáknak. Conor csak akkor válik ennyire elutasítóvá és érzéketlenné a világ felé ha valaki felhozza őket. De…ennyire sose gurult még be. Megkérdeztem miért akadt ki annyira. Azt mondtam( írtam????) bármi is az megértem. Mire kiabálni kezdett. Azt mondta a legegyszerűbb dolgokat sem vagyok képes megérteni. Azt mondta azért nem értem őket mert próbálok emberek közelében maradni. Azt mondta ezért nem lesz belőlem soha olyan jó Védelmező mint a szüleink voltak. Erre már nem tudtam mit mondani. Felkaptam a kottákat és eljöttem. Éreztem hogy megint elborítja a fejemet a vörös köd és egész úton idefelé nem tudtam elengedni a zsebemben bujkáló kést. Végül az erdő felé vettem az irányt. Nem számítottam rá hogy ez a vörös köd egyhamar el fog múlni. Szinte fuldoklottam az elfojtott késztetéstől. A szemem égett, Ankh pedig annyira elutasította a jelenlegi énemet hogy úgy döntött elkezd égni egy kicsit mert miért ne. De szó szerint. Úgy éreztem magam mint akinek tüzet gyújtottak a mellkasán. Arról nem is beszélve hogy az egész bal karom lezsibbadt. Ahogy elértem az erdő széléhez a hátam egy fa törzsének vetettem és lecsúsztam az avarba. Sose volt még ilyen intenzív ez az érzés. Sose volt még ilyen elsöprő. Még akkor sem amikor szétcincáltam az ereimet a suli lány mosdójában. Ezúttal viszont tudtam hogy ez nem lesz elég. Tudtam hogy ez az érzés nem fog megszűnni ha eltüntetem Ankh-ot. Épp ezért nem vettem le a medálomat sem. Jogom volt hordani, elvégre a Fényben éltem a Halál választottjaként. Az Ankh medálokban nagy mennyiségű démoni erő lakozik, ami csak a belső sötétségre reagál ezért nem kéne engem is fojtogatnia. De hirtelen olyan rövidnek éreztem a fekete bőrláncomat… Majd, mint villámcsapás a fájdalom enyhült, az égető érzés elmúlt és az éjszaka újra sötétbe burkolózott a szemem előtt. Egy mély, megkönnyebbült lélegzet szakadt ki a mellkasomból mikor végre minden normalizálódni látszott. Majd pár erőltetett mély lélegzet után amivel a szívverésem próbáltam csillapítani még egyszer ránéztem a kottákra majd pár másodpercnyi habozás után előhalásztam a telefonomat és gyorsan lefotóztam őket majd elővettem a zsebemből két gyufát és a kották szélét meggyújtva hamuvá égettem őket. Majd a fülesem visszadugva a fülembe, a kapucnim a fejembe húzva indultam el hazafelé.

Jev:
Sikeresen megúsztam annyival anya lecseszését, hogy csak felküldött minket a szobánkba, aztán meg Allyvel kezdett veszekedni. Életemben nem hallottam még anyámat így beszélni egy emberrel. Deeee, eléggé hangosan üvöltözött Allyvel (mondjuk ő róla sem lehetett elmondani, hogy halkan, normál hangerővel beszélt volna). Sok minden elhangzott, ami egy idő után kezdett elvándorolni attól a témától, hogy ellógtunk Kelleyvel 2 órát a suliból. Szóba kerültünk, szóba került a család, a nagyi aztán Ally szülei is szóba kerültek, a keresztszüleink. Egy olyan 30 perccel később, amikor meguntam az üvöltözésüket kinyitottam az ablakot. A ház oldalára felcsavart rácson (amin a ház aljába ültetett növények felfuttatására szolgált), azon lemásztam. Mobil, amit Ally adott kölcsön rezgett a zsebembe, megnyitottam az üzenetet. Ha már úgyis lelépsz valami rágcsát is hozhatnál… vagy egy füldugót! De ne aggódj, majd fedezlek. – Kels Visszaírtam egy „köszi”-t és az utca felé vettem az irányt. Elkezdtem lefele sétálni az utcán és egyre jobban kezdtem érezni magam, hogy végre csend van. Pulcsim zsebébe tettem a kezem és csak sétáltam lefele az utcában. Már jócskán sötét volt és csak az utcai lámpák világították meg az utcát. Hirtelen megláttam a sötétből elősétálni egy alakot. Egy lány volt az, tőlem alacsonyabb volt. Fejét lehajtotta és még pulóvere kapucniját is szemébe húzta. Épp velem sétált szembe. Ahogy közelebb értem hozzá megláttam, addigra már alaposabban szemügyre vettem járását, ami azonnal leleplezte a személyt. Már majdnem tovább sétált mellettem, amikor megszólaltam. - Szia Carter! – köszöntem neki, felkapta a fejét és kérdő tekintettel felém fordult. Nyitotta a száját, de mivel semmi hang nem jött rajta, így inkább becsukta. – Hát te mi járatban erre, ilyen későn? Válasz helyett kezét nyújtotta felém. Értve mit akar kezébe nyomtam a telefonom, mivel nem volt nála a táblája és máshogy nem is tudtunk volna beszélni. Hevesen nyomkodta a telefon gombjait végül visszaadta nekem a telefont. Ezt én is kérdezhetném tőled! Amúgy miért van másik telefonod? – írta a telefon jegyzetébe.
 - Mert sikeresen elhagytam a telefonom. – mire olyan „ó, már értem” fejjel bólintott.
 – De amúgy ha akarod tudni én azért vagyok kint, mert fájt a fejem anyámtól. – visszakérte a telefont és megint pötyögni kezdett. Veszekedtetek? – ahogy ránéztem láttam, hogy elhúzta a száját.
 - Nem én. Hanem Ally és anya. – vontam vállat. – 30 perce egymással üvöltöznek és úgy 29 perce eltértek a veszekedés tárgyától. – megint elkérte a telefont és írni kezdett.
 – De most te jössz, te miért vagy idekint? – megállt az írásban és a törlés gombot kezdte nyomogatni. Gondolkoznom kellett… - adta a kezemben.
- Conor miatt? – léptem közelebb hozzá. Elvette a telefont és írni kezdett. – Láttam, amit neki írtál, amikor elmentünk. Sikerült megbeszélnetek? Nem… Még mindig nem mond nekem semmit arról, hogy mi van közte és Ally között. Állítása szerint van amiről jobb nem tudnom. De mostanság semmiről sem tudok vele kapcsolatban. – olvastam el.
 - Hidd el, Carter! A kedvedért szívesen rákérdeznék Allynél is, de félek, hogy meg ver. – nevettem el magam.
 – Amikor a képet elvettem szó szerint megfenyegetett! Azóta már félek tőle, és amúgy is nagyon ijesztő, ha mérges. – Carter elmosolyodott. Szerintem nevetett volna, csak egy hang sem hagyta volna el a száját. Nem kötelezlek rá! – olvastam miközben még mindig írta az üzenetét. – De nem hittem volna, hogy az unokanővéredtől ennyire félsz.
 - Nézd meg, ha ideges! Az csak a finomabbik oldala volt, amikor megpofozta a bátyádat. – magyaráztam.
– Nem akarod látni a durvábbikat! - Ehh! Amúgy is ráfért már Conorra az a pofon! – válaszolt.
 - Ez igazán kedves tőled, tekintve hogy a bátyád! – bólintottam. Mosolyogva megvonta a vállát és megint pötyögni kezdett. Attól még, hogy a bátyám, lehetek rá dühös. – összeráncoltam a homlokom.
 - Miért vagy rá dühös? – kérdeztem. Mondtam már. Semmit nem mond nekem, és nem is von be az életébe semmilyen formában. Még azt se volt hajlandó beismerni, hogy ismeri Allyt! – adta a kezembe a mobilomat.
- Lehet, hogy valami rossz emléke van Allyvel kapcsolatban. – vetettem fel. – Valami, amire se Ally, sem Conor nem akar visszaemlékezni és ezért nem mondanak semmit, ha kérdezik őket. Ezt miből szűrted le Sherlock? – írta nekem.
 - Nem vagy vicces! – karoltam át mosolyogva. – Ne gúnyolódj rajtam! - Én?! Már hogy gúnyolódnék rajtad, olyannak ismersz? – nyomkodta a gombokat egy hatalmas vigyorral az arcán.
- Öhm… - gondolkodtam el a távolba meredve. – Igen. -  Ez gonosz volt! – írta a jegyzetbe.
 - Én?! Gonosz? Olyannak ismersz? – játszottam el a megdöbbentet. Megbökte az oldalamat és a kezembe nyomta a telefonomat. Nem, nekem egészen más a véleményen rólad. – olvastam el magamban azt, amit Carter mondani akart. Sokkal egyszerűbb lenne, ha tudna beszélni.
 - És mégis mi? – léptem elé, homlokomat övének döntve. Megrázta a fejét.
– Nem mondod el? – kérdeztem mire bólintott egyet.
 – Miért nem? – csak vállat von és mutató ujját szája elé tette.
 – Titok? – megint bólintott egyet. – És még te vagy felháborodva, hogy a bátyádnak sok titka van előtted. – jegyeztem meg.
 – Neked is épp elég titkod van előttem.

Carter:
Igen. Pont elég titkom van előtte ahhoz hogy rosszul érezzem magam ha szóba hozza. De most valahogy elöntött a béke. Teljesen normálisnak éreztem magam mellette és a gondolatok amik eddig a fejemben kavarogtak egy egésszé álltak össze és rájöttem hogy nem akarok mást csak itt állni most vele és fogni a kezét. Talán Conornak igaza van és túl közel kerültem az emberekhez ahhoz hogy jó Védelmezőnek mondhassam magamat. De minden tettem ellenére, nem hiszem hogy rossz ember vagyok. De ahogy Hays mondta nem vagyok ember. Viszont Jev mellett annak érzem magam. Egy embernek. Egy lánynak a régi időkből ahol még nem volt olyan szabály, még ha nincs is leírva, hogy a Védelmezők ne barátkozhattak volna emberekkel. Azt, hogy ez jó-e vagy rossz képtelen lettem volna megmondani, de ott abban a pillanatban helyén valónak tűnt. És hogy mit is gondoltam róla? Magam sem tudtam volna megmondani. De mindenképp közelebb éreztem magam hozzá mint valaha képzeltem hogy fogom. Ahogy Jev lassan lehunyta a szemét szempillája megcsiklandozta az arcomat mire egy apró mosoly ült ki az arcomra. Meleg leheletét éreztem az arcomon ahogy hozzá hasonlóan én is lehunytam a szememet. Pár másodpercig így álltunk. Egyikünk sem mozdult, majd egy hirtelen szellő belekapott a hajamba és a szemembe söpörte azt. Hangtalanul nevetve húzódtam el hogy kiseperhessem zabolázatlan tincseimet az arcomból, de mielőtt ténylegesen meg is tehettem volna Jev megfogta a jobb kezem és egy mozdulattal maga felé fordítva megtette ő helyettem.
 - Annyira szeretném hallani a hangodat. Ahogy beszélsz, ahogy nevetsz, ahogy énekelsz.  Jó lenne ha minél hamarabb helyre jönnél. – mondta végül mire csak lesütöttem a szemem és megint elkunyizva a telefonját pötyögni kezdtem: Hát igen, az tényleg nem lenne rossz.
- És akkor végre elmondhatnál nekem valamit amire már elég régen kíváncsi vagyok. – mondta Jev az arcomat simogatva mire megint pötyögni kezdtem: Na és mi lenne az?
- Az a jel a csuklódon…mi az? – nézett rám mire lefagytam. Kicsit elfordítottam a fejemet mire keze lecsúszott az arcomról én pedig a földre szegezve a tekintetemet gondolkodtam. Nem jó hogy ennyi titkom van előtte de emellett azt sem akarom hogy megtudja. Mert ha megtudja biztosan más szemmel fog nézni rám, azt pedig hogy is akarhatnám? Nem tudnám elviselni ha Jev kerülni kezdene vagy ha esetleg meggyűlölné a Védelmező énemet. De bárhogy nézem is az a Védelmező lány is én vagyok. Nem mintha valaha is mondtam volna el bárkinek hogy mi is, ki is vagyok valójában. Ha akarnám se tudnám hogy kezdjek hozzá. De ne vehetem semmibe többé. Nem tehetek úgy többé mintha nem érdekelne mit gondol rólam. Nem nézhetem tovább tétlenül ahogy a hazugságok egyre messzebbre sodorják tőlem. Az alsó ajkamba harapva gondolkodok. Mit tehetnék? Ujjaimmal végigsimítok a telefon kijelzőjét és azzal szórakozok hogy megnézem milyen betűket ír be. Mit mondhatnék? Hazudjak? Csapjam be azt a bizonyos ajtót? Máskor mikor valaki ember olyat kérdezett ami kapcsolódik a Védelmezők világához elutasítóvá váltam, nem mutattam érzéseket, nem foglalkoztam más emberekkel. Conor ezt úgy hívta hogy becsapom az ajtót. De most nem ennek volt itt az ideje. Ez most az igazság perce volt. Ha nem is a teljes igazságé. Ezért írni kezdtem: Egy tetoválás. Mikor még anno Peruban laktunk elég rossz társaságba keveredtem és nos…csináltam pár meggondolatlan dolgot, többek közt ezt a tetoválást. Ez Ankh, a halál keresztje. Azért varrattam magamra mert valahogy egész kiskorom óta…közel érzem magam a halálhoz. – ezt írtam Jev pedig figyelmesen olvasta a sorokat.
- A szüleid…a barátnőd…- motyogta azt hiszem inkább magának mikor végig olvasta a sorokat én pedig kitöröltem mag megint beleírtam: És nem csak ők. Sokan mások is haltak meg a közelemben.
- Értem. Akkor ez egy része az életednek. – bólintottam – És Hayley és Eugene miért viseli ugyan ezt a keresztet?
Erre csak halványan elmosolyodtam és a következőt pötyögtem be: Egy nap, egy kérdés. Örülj hogy ezt is elmondtam. – erre Jev hátulról átölelte a derekamat és kuncogva nyomot egy puszit a fejem búbjára.
 - Olyan gonosz vagy. ( és nem Kurkorka, nem K-K-K-Kawaii – Ashley ). – mondta én meg csak megvontam a vállamat és hangtalanul nevetni kezdtem. Én már csak ilyen gonosz vagyok. Majd Jev elengedett mire én szembefordultam vele és azt láttam hogy a szeme csillog a, az ajka pedig halvány mosolyra húzódott és úgy néz rám mint még soha. Éreztem ahogy halváncy pír szökik az arcomba.
- Azt hiszem ez volt az első dolog amit meséltél nekem magadról. – mondta mire én is halványan elmosolyodtam és engedtem hogy ajkát óvatosan az enyémnek érintse.

- Keksz nincs nálam szóval remélem beéred ezzel jutalomként. – erre megint elmosolyodtam és szememet a földre sütve engedtem hogy Jev óvatosan magához öleljen.  Fújt a szél, a hold pedig fényesen sütött mi pedig ott álltunk az út szélén egymásba kapaszkodva ki-ki a maga gondolataiba merülve. De ez most jó volt. Jó volt így. De ha Jevnek egy kis esze lett volna menekül és csak magát védi. Mert sosem lesz képes megérteni a betegségem. Ahogy én sem.

<<36. rész

1 megjegyzés:

  1. Először is nagyon tettszett a rész és igyekezzetek a kövivel.
    Másodszor is elkeztem olvasni újra az eleétől és feltűnt hogy rég szerepelt a LAPÁT akit én imádok és remélem minnél hamarabb ismét megjelenik.
    És igyekezzetek a kövi résszel!!!!

    VálaszTörlés