2014. május 7., szerda

38. rész Igazság - Új design

Hello!
Itt Ashley és Kukorka az új résszel és az új design-al :) Nos hogy őszinte legyek ez csak egy fél rész ( az én részemről ) de mivel Kukorka azt mondta túl hosszú lenne úgyhogy ez egy rész lesz :) Észrevehettétek ott fenn ezeket ak is füleket ( az adatbázis=a védelmezők személykereső programja azért próbáltunk ilyen képeket beletenni amik természetesnek tűnnek mintha csak spontán lekapták volna őket ) Meg a részek meg satöbbi. Na igen mivel nem tudtuk átállítani a színt és elég hülyén nézett volna ki ( szerencsések még látták a piros hátteret fehér ilyen...izével ) úgyhogy Kukroka szerkesztett egy fejlécet és ezt állítottuk be háttérnek :) remélem tetszik mindenkinek, mind a rész mind az új design :)
Puszi: Ashley és Kukorka



Carter:
Már nyújtom a kezemet a kilincs felé mikor gondolok egyet és inkább visszahúzom. Nem akartam hazajönni. Most egyáltalán nem akartam hazajönni. Azok után amit Conor mondott….Már nem haragudtam rá. De lehet hogy hagynom kellett volna neki egy kis időt hogy lenyugodhasson.
 Gondoltam is rá hogy ma az Internátusban éjszakázom Hayleyvel de…annyira nem vitt rá a lélek hogy úgy döntöttem előbb nézek szembe a bátyám haragjával mint az ott sorakozó Tanoncok sokaságával…és Mirával. Igen, tudok róla hogy Mira életben van, bár még mindig nehezen hiszem el.És még mindig nehezemre esik úgy mellette lenni hogy ne jutna eszembe a halála. Az a pár nap ami az után következett…a szenvedés amit akkor átéltem…Sosem akarom még egyszer megtapasztalni. Talán ezért nem akarok megint Mira közelébe kerülni, nem tudom. De…ha most elmennék Conor egyedül lenne. És bár talán tényleg hagynom kellett volna megnyugodni úgy gondoltam talán jobb lesz neki ha a közelében vagyok. Mikor elveszítettem Mirát ő nem volt ott nekem. Egyedül voltam. Én nem tehetem ezt vele. Ezért veszek egy nagy levegőt és lenyomva a kilincset halkan belépek a házba, lerúgom a cipőmet majd a (CSIGA)lépcső felé veszem az irányt. Halkan felsétálok és már nyitnám is ki az ajtót hogy lepakoljak majd megkeressem Conort ( nem olyan nagy ez a ház de azért elég könnyen el lehet benne veszni ) de aztán ledermedek. Conor a szobámban van, résnyire nyitott ajtónál. De nem ül összezuhanva az ágyamon ahogy itt hagytam. Bár a komor ábrázata még megvan úgy néz ki mint általában. A zongora előtt áll és miközben óvatosan végighúzza a kezét a tetején vesz egy erőltetett levegőt. Összeráncolom a szemöldököm majd legalább annyira megdöbbenve mint összezavarodva nézem ahogy Conor felhajtja a zongora tetejét, leül a kis padomra az újját a billentyűkre helyezi, vesz még egy lélegzetet majd lassan játszani kezd. Nekem pedig elakad a lélegzetem. Szemeim elkerekednek, a szám halk lélegzet hagyja el és ahogy meghallom a lágy dallamokat hirtelen béke száll meg. Sosem hallottam Conort hogy bármilyen hangszeren játszott volna, pedig ragaszkodott hozzá hogy szinte mindegyiken megtanuljak játszani.  A hajamat kiseprem a szememből hátha rosszul láttam barna fürtjeimen keresztül, de nem. Conor ott ül és játszik. De olyan gyönyörűen ahogy én sem tudok. Kezemet felcsúsztatom az ajtófélfán és a tenyeremnek döntöm a fejemet miközben a szám sarkába elrejtőzik egy halvány mosoly. Valahogy megnyugtatott Conort hallgatni. Hallgatni ahogy játszik olyan volt…mint állni egy folyó mentén. Csendes és mégis sok irányból suttogó. A csendet magamban éreztem. Minden érzés ami eddig bennem kavargott végtelen nyugalommá ált össze. A hangok viszont Conor játékából jöttek. A szomorúság, a remény, a kétségbeesés, a szeretet és a megnyugvás. Azért is szeretek zongorázni mint mondjuk gitározni mert egy játékból kiderül mit érez az ember. A derekának állásából, abból milyen erősen nyomja le a billentyűket, ujjainak járásából, a koncentrációjából…egyszerűen eggyé válhattál a zenével vagy azzal aki játssza. Olyat éreztethetsz másokkal amit te érzel. Állítólag erre csak azok képesek akik átérzik a zenét mait játszanak. És Conor most érezte. Én is éreztem. Lehunytam a szememet és úgy hallgattam a bátyámat. Mikor Conor a dal végére ért lassan kinyitottam a szememet és még néztem egy ideig ahogy ott ül a zongoránál, majd elővettem a mobilomat, kinyitottam az ajtót és bekopogtam hogy Conor észrevegye hogy itt vagyok.
 - Carter! – a bátyám olyan hirtelen ugrott fel a zongorától az érkezésemet látva hogy még a széket is fellökte. Mosolyogva adtam oda neki a telefonomat aminek a jegyzettömbébe ez az egy mondat volt írva: Nem tudtam hogy tudsz zongirázni.
- Nem is tudok. – mondta ő – Mikor kicsi voltam Amelia próbált tanítani de elég tehetségtelennek bizonyultam. Ezt az egy darabot viszont addig gyakoroltatta velem míg meg nem tanultam. Nagyon szerette ezt a dalt…A haláluk óta ugyan nem játszottam el de úgy látszik még mindig megy.
Conor nem nézett rám. A földet nézte de még így is láttam megvillanni a szemében a szomorúságot. Egy önkéntelen mozdulattal a karjára tettem a kezemet és próbáltam a szemébe nézni. Szomorú félmosolyomat meglátva Conor az alsó ajkába harapott és egyetlen mozdulattal magához rántott. Karját a vállam köré fonta és úgy ölelt magához mintha csak erővel próbáltak volna kitépni a karjai közül. Miközben arcát a hajamba fúrta és lassan átöleltem a derekát és mélyen belélegezve Conor illatát megint megszállt a béke.
 - Annyira sajnálom, Carter! Nem kellett volna azokat a dolgokat mondanom. Annyira nagyon sajnálom. – szabadkozott mire csak magamban megforgattam a szememet. Hülye! Tudtam hogy nem gondolja komolyan. Conor kicsit eltolt magától és megpróbált a szemembe nézni ami tekintve a köztünk lévő sacc/kábé 30 centi eltérésre nem volt egyszerű.
- Ugye tudod, hogy nagyon szeretlen Carter? – kérdezte teljesen komolyan, mint aki nem tudja a választ. Most nem tudtam hogy sírjak vagy nevessek. Én is szerettem őt. Hiszen nekem már csak ő maradt. Nem hittem el hogy nem tudja mennyire fontos nekem és hogy tisztában vagyok vele én mennyire fontos vagyok neki. Ezért csak bólintottam és lábujjhegyre álltam hogy átölelhessem a vállát. Conor is a derekam köré fonta karját és oltalmazóan ölelt magához. Rég éreztem magamat ennyire biztonságban. Rég éreztem magamat ennyire közel Conorhoz. Rég hittem már azt hogy minden rendbe jöhet és mi újra egy család lehetünk. De most ezt éreztem. És azt kívántam bár igaz lenne. Conor lassan kibontakozott az ölelésemből.
- Gyere. – mondta értetlen fejemet látva. – Mutatni akarok valamit.
Azzal Conor kiviharzott a szobámból én pedig továbbra is értetlen képet vágva követtem. Lefelé a (CSIGA)lépcsőn Conor megcsúszott és átkozódva nézett rám.
 - Mi a francért engedted hogy beszereljem ide ezt a szart? – erre csak megvontam a vállamat és amolyan Így jártál pillantással kísérve jól kiröhögtem magamban. Merthogy én még sosem estem el a lépcsőn. Csak ő ilyen béna. Conor egész a szobájáig vezetett ahol az ajtó, mint mindig, most is kulcsra volt zárva. Beillesztette a zárba, kinyitotta az ajtót és a jól megszokott kupi közepén egy olyan dolgot véltem felfedezni amit csak a legritkább napokon lehet látni Conor kezében. Egy könyvet. Nem akármilyen könyvet. A lapok lassan megsárgultak a széleik kicsit megfeketedtek. Ami azt jelentette hogy régi. Conor egy régi könyvet olvasott. Wáo. Legnagyobb meglepetésemre Conor a könyvért nyúlt, végigsimított a borítón majd felém fordítva azt engedte hogy elolvassam az aranyszínű gyöngybetűket a régi bőrkötésen. Diary. Ez volt ráírva. Napló? Ez valakinek a naplója? A bátyám értetlen tekintetem látva magyarázni kezdett.
- Ez a napló itt, Amelia Lane-é. Édesanyánké. – a szemem elkerekedett ahogy a vékony könyv felé fordultam. Hát persze. A megfeketedett lapok, az elkopott borító. A könyv nem régi csak rongált. Tűz rongálta meg. A tűz amiben meghaltak a szüleink. – Tudtam hogy mikor elég idős leszel hozzá érdekelni kezdenek majd a szüleink ezért megőriztem. Sokkal könnyebb első kézből megismerni valakit mint elbeszélés alapján. Rengeteget írt Jackről, apukánkról, és még a nagyszüleinkről is van benne szó…Ha akarod Carter, ezt most oda adom neked. Egy feltétellel.
Akartam a könyvet. Tényleg meg akartam ismerni a szüleimet. Csak azért nem kérdeztem róla Conort mert tudtam hogy fájdalmas témát érintenék vele, ezért inkább hagytam az egészet a francba. De most itt volt előttem valami ami a szüleimhez köt engem és csak egy karnyújtásnyira volt. Vagy inkább a távolság ami elválasztott minket Conor feltétele volt. Ami sokkal nagyobb táv mint amilyennek hangzik. Fél szemöldököm felvonva néztem a bátyámra mire annak halvány mosoly ült ki az ajkára. Egy mozdulattal leseperte a lapokat az ágyáról, letelepedett és intett nekem is hogy üljek mellé. Leültem bár kezdtem félni.
 - Játszunk egy kis kérdezz-feleleket.  – mondta. Csak ennyi? Oh egek, egye fene elvégre ha Conor tudni akar valamit előbb-utóbb úgyis kideríti. Akkor talán jobb ha tőlem tudja meg. Ezért habozás nélkül bólintottam.
- Kezdjük egy nagyon egyszerű kérdéssel: Tudod ki az a Charlotte Lane, igaz? – bólintottam. Persze hogy tudtam ki az, az utóbbi időben nem igen akarják az emberek hogy elfelejtsem.
- És…Tudod hogy szerelmes volt egy Jeveviel nevű férfiba, igaz? – megint bólintottam.
- Nem találod furcsának hogy a fiút akit te is szeretsz, szintén így hívják? – teljesen hétköznapi módon tette fel a kérdést. Nem vádlón, nem rosszalóan, egyszerűen csak megkérdezte. Nekem pedig egyszerűen csak válaszolnom kellett. Csakhogy ez mégsem volt olyan egyszerű mint amilyennek tűnik. Lenyúltam Conortól a telefonomat és nyomkodni kezdtem a gombokat. Mikor végeztem Conornak adtam a készüléket aki figyelmesen olvasni kezdett. Tényleg figyelt. Érdekelte a véleményem. Érdekelték a gondolataim és a véleményeim…Ez is ritka alkalom volt.
Van egy olyan érzésem hogy a kérdés nem Jev nevére irányul. Tudom hogy ember Conor és tudom hogy nem helyesled de a kedvemért igazán próbálhatnád megérteni a helyzetemet. Kedvelem őt és az hogy te, az egyetlen életben maradt családtagom, ha tehetnéd apácának adnál eléggé megnehezíti a dolgomat. Próbáltam távol maradni tőle és mikor nem ment próbáltam őt eltaszítani magamtól. De nem megy és ezt meg kell értened!
 - Tényleg szereted őt, ugye? – nézet rám a bátyám. De most tényleg rám nézett. Mint akire figyel. Nem átnézett rajtam mint ahogy azt az elmúlt 10 évben tette hanem tényleg rám nézett és figyelt rám. Az én válaszomra volt kíváncsi nem pedig arra a válaszra amit a fejembe vert. Arra volt kíváncsi én hogy érzek. Talán ez volt az oka a hirtelen őszinteség rohamomnak, de nagyon lassan bólintottam jelezve Conornak hogy igen, azt hiszem tényleg szeretem őt bár a z okát ha akarnám se tudnám megmondani.
- Akkor nem értem miről beszélünk. – mondta Conor legnagyobb meglepetésemre – Ha szereted Jevet erővel sem tudnálak elszakítani tőle. De nem is akarlak. Nekem az a fontos hogy te boldog légy, Carter! – Conor egyik karját a vállam köré fonta mire a mellkasába temettem az arcomat. Nagyon hálás voltam neki. Azért amiért nem ítélt el. Jól tudtam, ez már több a soknál. A legtöbb Védelmező életében alig 10-szer elegyedik beszélgetésbe egy emberrel nem hogy bele is szeressen. Túl közel kerültem hozzájuk, Conor mégis képes volt rám úgy tekinteni mint eddig. A kishúga maradtam. Aki ugyan Védelmező, mégsem olyan mint a többi. És ezt ő elfogadta. És ezért nagyon hálás voltam neki.
- De ugye tudod hogy ha megbánt akkor kiherélem? – kérdezte Conor mire kitört belőlem a nevetés és habár hang nem hagyta a torkomat a vállam rázkódásából úgy gondoltam rájött hogy nevetek. A poén az volt hogy valószínűleg komolyan gondolta…De ekkor eszembe jutott valami, kibontakoztam Conor öleléséből és megint pötyögni kezdtem a telefonomba. Ám ezúttal tudtam hogy kevésbé fog tetszeni neki amit írok.
Azt mondtad ez kérdezz-felelek. Vagyis ha válaszoltam én is kérdezhetek! A kérdés pedig ez: Te szereted Alison Montgomeryt?-Conor már nyitotta a száját aztán inkább becsukta, lehunyta a szemét és ingerülten fújta kis a levegőt. Tudtam hogy ez a kérdés már kevésbé fog tetszeni neki,de…Valami azt súgta most nem fog nekem hazudni. És ekkor kinyitotta a szemét, rám nézett és beszélni kezdett.
 - Régen szerettem. Emlékszel amikor New Yorkban laktunk? Akkor ismertem meg és mikor elköltöztünk anélkül hagytam ott hogy annyit mondtam volna neki hogy bukjon fel.  Nem számítottam rá hogy valaha is újra látni fogom. De most mégis itt van. És jobban utál mint valaha. – magyarázta mire hevesen pötyögni kezdtem.
1. Ugye tudod hogy egy utolsó szemét voltál? 2. Nem ez volt a kérdésem. Még mindig szereted őt, igaz? Csak magadnak sem vagy hajlandó bevallani!
- Ha magamnak sem vagyok hajlandó bevallani akkor ésszerű hogy neked sem fogom, húgi! – mondta majd felállt egy puszit nyomott a homlokomra és a kezembe adta a naplót. – Olvasgasd! Nekem most el kell mennem egy időre de nemsokára visszajövök.

Hálás pillantással néztem a bátyámra aztán addig ültem az ágyán míg meg nem hallottam a bejárati ajtó csukódását. Akkor felpattantam és felszaladva a (CSIGA)lépcsőn, merthogy én nem estem el, levágtam magamat az ágyamra és kinyitva a kiskönyvet az első oldalon megnéztem a dátumot. Te jó ég, akárhogy számoltam is Amelia itt még csak tinédzser lehetett. Milyen régi lehet ez a napló? Aztán olvasni kezdtem.

Ally:
- Clare néni mindenkit szeret, többek közt Allyt is! – ültem le a szőke nagynéném mellé vigyorogva. Megérte 40 percen keresztül vitatkozni az igazamért. És kibuliztam hogy Jevék büntetés nélkül megússzák a 2 igazolatlan (most már igazolt) órát. Hát nem egy tündéri unokatesó vagyok?
- Csak néha már idegbajt kap tőle! – mondta halvány mosollyal az arcán a nénikém.
- Együtt érzünk veled anya! – szólalt meg Jev. – Mi is idegbajt kapunk tőle!
- Úgy látszik valaki nem akar a Chevy-vel járni suliba! – húztam össze gonoszan a szemem, mire Jev becipzározta a száját.
Hirtelen a csengő szólalt meg.
- Ki lehet ez ilyenkor? – kérdeztem magamtól. Mivel a Townsond família elég lusta hangulatban volt, ezért felálltam és az ajtóhoz sétáltam.
Elfordítottam a kilincset és kinyitottam az ajtót. Az illetőnek halvány mosoly húzódott ajkán, és már szólásra nyitotta a száját.
Én meg kurva kedvesen az orrá basztam az ajtót.  Mondom én, tündéri vagyok!
Az illető megint csöngetni kezdett, én pedig rá se hederítve kivettem a zsebemből a kulcsot és bezártam az ajtót. Remélem épp elég hangos volt, hogy az ajtó előtt szobrozó is hallja.
Az ajtó melletti ablakhoz sétáltam és kinyitottam.
- Bocsi nem vagyunk tehéntenyésztők, hogy barmokat engedjünk be! – hajoltam ki az ablakon. – De ha Texasban keresgélsz biztosan találsz egy farmot!
- Ennyire csak nem utálhatsz! – sóhajtott.
- Ally, ki az? – kérdezte Clare a háttérben.
- El sem tudod hinni mennyire utállak! – válaszoltam Conornak. Épp terveztem visszahajolni az ablakból, amikor megszólalt.
- Beszélni szeretnék veled!
- Mi? – kaptam fel a fejem és azzal beveretem a fejem az ablakkeretbe. – Ó, hogy az a…
Jev és Kelley röhögésben tört ki, Clare pedig az ajtónál matatott, végül kinyitotta az ajtót.
- Mr. Lane, maga mit keres erre? – kérdezte megdöbbenve. Behúztam a fejem és becsuktam az ablakot.
- Rontja a levegőt, minek tűnik? – morogtam.
- Ally ne légy ilyen gonosz! – szólt le Clare. – Kérem Mr. Lane nézze el a keresztlányom viselkedését! Kissé csipkelődős fajta. – csipkelődős??? Rá sem bírtam nézni arra az áruló nénikémre. Ahogy elfordítottam a fejem, a kuncogó Kelleyvel és Jevvel szembesülltem.
- Ó ti kis… - indultam meg feléjük. Megrémülve rohantak a lépcső felé.
- Ally ne terrorizáld a gyerekeim! – fordult ingerülten felém Clare. – És mi szél hozta felénk?
- Én igazából… Allyhez jöttem. – olyat arcot szerintem soha az életben nem fogok látni Claretől. De komolyan, azt a döbbenetet az arcán.
- Megbocsátana nekünk egy perce. – próbált visszatérni a sokkból, majd becsukta a bejárati ajtót, ezzel kizárva Conort is. Lassan már kezdem megsajnálni szegényt, hogy másodszor is kizárják… Na jó, ez még viccnek is rossz. Jól tudjuk ilyen soha nem fog bekövetkezni. – Alison Jane Montgomery te mi a jó fene eget csináltál már megint? – „üvöltött” le suttogva.
- Miért én jövök egyből szóba? – értetlenkedtem.
- Miért jött épp hozzád Conor Lane? Alig vagy itt egy hónapja! – legszívesebben lyukat ütöttem volna a falba. Ki találjátok miért? – Te nem vagy normális! Előtted van még a húszas éveidnek a másik fele és te az ujjad köré csavarod az unokatesód szerelmének a több mint 30 éves bátyját? 
- Vagyok olyan jó nő közeledvén a 25-höz, hogy egy 30 éves pasival kavarjak! – húztam fel sértődötten az orrom. – És amúgy is, ő jött ide, szóval nem lehet hibáztatni!
- Beszéltem anyáddal…
- MI? – üvöltöttem. – CLARE TOWNSOND TE VAGY A RIVÁLISOM! (Ashley, Vacak ez nektek szól XD - Kukorka) – fordítottam hátat.
- Azt mondta, - folytatta ugyanolyan halkan, mint eddig. – hogy ismeri, és elég szemét alaknak gondolja…
- Te komolyan beszéltél azzal a vörös fúriával? – akadtam fenn még mindig ezen, anyám véleményét eddig is tudtam.
- Ally ő az anyád! – vállat vontam. – És még mindig nem válaszoltál a kérdésemre! Te kavarsz Carter testvérével?
- Nem! – vágtam rá. – Számomra annyit jelent, mint a fekália a lovak alatt! És most csak szépen fogalmaztam.
- Tényleg? – lepődött meg megint. Uramisten nem tudom elképzelni Jev apja hogy tudott elviselni egy lányt, aki ennyire szőke. Remélem Kelley csak hajszínt örökölte és az agyát nem. (Még mindig olyan tündéri rokon vagyok, nem?)
Motyogtam egy szépen megfogalmazott káromkodást, majd az ajtóhoz mentem és kinyitottam, ahol Conor zsebre tett kézzel álldogált. – Conor, én most utállak téged? – kérdeztem, mire bólintott. Egy kedves lendülettel be is csaptam az ajtót és Clare felé fordultam. – Látod? Ezen nincs mit magyarázni.
- Ally ne csapd már rá folyton az ajtót! – nyitotta ki megint Clare. Én pedig megint becsaptam. Ő megint kinyitotta, aztán én megint becsaptam és ez ismételgettük, egy jó darabig.
Közben akkor egy szösszenetnyi Ally: Most jöttem rá, hogy elég türelmes lehet, ha még csendben tűri azt, amit Clare-rel művelünk. És lehet tényleg valami fontosan akar mondani, ha ezek után sem tágít. De tudja, hogy úgysem fogom ide beengedni. Vagy magától jön rá erre, vagy azután hogy elkezdtem tojásokkal és poharakkal dobálni. Bár egy kicsit sajnáltam őt, hogy vagy 20-szor rácsapjuk az ajtót ő meg csak ott áll ás vár… bocsánat kijavítom magam: Kezdtem sajnálni… nem… ilyen még mindig nem történhet meg.
Közben Jev is lejött, gondolom kíváncsi volt, hogy miért csapkodjuk még mindig az ajtót. Közénk állt és kinyitotta az ajtót Conornak, majd sarkon fordulva felment a lépcsőn.
Már épp csaptam volna az ajtót vissza, amikor egy kéz ebben megakadályozott.
- Beszélhetnénk? – kérdezte Conor kezével még mindig tartva az ajtót. Elengedtem az ajtót és kiviharozva kimentem és magunkra csaptam az ajtót. Szembe fordultam vele és keresztbe fontam a kezem a mellkasom előtt. – Ugye tudod hogy 8-szor rám basztad az ajtót?
- Csak 8-szor? – tűnődtem. – Pedig azt hittem több volt 10-nél.
- Tudsz egy percre komoly lenni? – vonta fel szemöldökét.
- Lennél kevésbe egy barom? – vágtam vissza.
- Mit szeretnél hallani? – háborodott fel. Nekem ő ne háborogjon, kivéve ha ő Poszeidón a tengerek istene! De még akkor sem! – Hogy bocsánat? Vagy mi?
- Most azért jöttél hogy veszekedj velem? – kérdeztem. – Mert ha igen, akkor el is mehetsz. Nem vagyok vevő rád, ahogy mások sem! – fordultam az ajtó felé, mire megragadta a csuklóm. Lefagytam.
- Ne haragudj! – mondta. – Nehéz nyugodtnak maradni, ha te a közelemben vagy! – csoda hogy nem látott mert háttal voltam neki. Ez a tipikus „mi van???” kifejezés ült ki az arcomra. – Mármint, tudom, hogy legszívesebben a halálomat kívánod és nem bírod ki anélkül, hogy beszólnál, amikor egy légtérben vagyunk. És nehéz nyugodtnak maradni, hogy tudom üvöltözni és sértegetni fogsz.
- Az nem kifejezés, hogy mennyire utállak! – olyan fura volt, szarkazmus és érzelmek kimutatása nélkül ezeket a szavakat kimondani.
- Tudom és pont emiatt, akartam veled beszélni…
- Hű! Megtisztelő, hogy 7 év után erre a szintre léptünk. – téptem ki a keze szorításából, majd szembe fordultam vele és negédes mosollyal tapsolni kezdtem. – Különlegesnek érzem most magam!
- Tudom, egy pöcs vagyok! – emelte fel kezét védekezően.
- Barom, seggfej, szemét, egy darab fekália, gagyiszaurusz, ostoba, dinka, féleszű, idióta…-soroltam.
- Ez mind teljesen normális a gagyiszauruszon kívül. – bólintott. – De mi lenne ha beleírnád a szinonimaszótárba a nevem mellé ezeket?
- Ezen már én is gondolkoztam. – vakargattam az állam.  – Nem lenne elég egy könyv.
- Vicces vagy! – forgatta meg a szemeit.
- Még mindig nem mondtad el, hogy miért akartál velem beszélni! Tudod kezdek unatkozni!
- Igazad van! Akkor… - fújta ki a levegőt. – Tudod, amikor... Öhm, Clare mit keres az ablakban a másik két Townsond kölyökkel?
- Mi? – fordultam hátra. A két vakarcs félve elbújt az anyja háta mögé, aki szélesen vigyorogva integetett nekünk. Odasétáltam az ablakhoz és elkezdtem az öklömmel ütögetni. A két gyerek megrémülve felrohant az emeletre, Clare pedig fintorogva elment az ablakból.
- Terrorban élnek szegények! – röhögte el magát Conor.
- Nem is igaz! – fújtattam. – Nem tartom terrorban őket, csak szeretem ha tudják hol a határ ha a magánéletemben kutakodnak!
- Ez magába foglalja a védelmező létedet is? – sétált hozzám.
- Igen, azt is! – feleltem. – A védelmezőkből, alig 20-an tudják, hogy én is védelmező vagyok!
- És mivel meghekkelted az adatbázisunkat és átírtad a státuszt, így valóban ne is tudják, és nem is fogják tudni, hogy védelmező vagy. – magyarázta. – Pedig a fikuszos eset mindenkinek beleéget a fejébe. – ajkára pimasz mosoly került.
- Hagyjál már azzal a rohadt növénnyel az Angyal nevére! – ütöttem tarkón.
- Áú! – dörzsölgette tarkóját. – Cseszett nagyot ütsz! Gyakoroltál az elmúlt 7 évben vagy mi? – már megint nem tudom mi lett velem. Csak úgy előtörtek az indulatok belőlem. Idegesített, hogy folyton a múltról beszél, és kettőnkről, pedig mindketten jól tudjuk, hogy egy 7 éve aktuális kedvencnél én se vagyok több számára.
- Conor miért vagy itt? – kérdeztem halkan.
- Azért, hogy megmondjam az igazat. – felelte. – Igaz már nem változtatna semmin, de megérdemled, hogy tudd.
- De milyen igazat?
- Hogy miért mentem el. – a helyzethez képest elmosolyodott. – Ne nézz ilyen nagy szemekkel, komolyan mondom!
- És ezt most miért mondod el nekem? – ráncoltam a homlokom. – Most épp ez nem egy aktuális téma!
- Nagyon jól tudom. – bólintott. – De… Szeretném, ha tudnád, az okot, hogy miért. Csak hogy kvittek legyünk.
- Kvittek? – alig bírtam visszatartani a röhögésemet.
- Mint, ahogy említetted, annyit jelentek neked, mint a fekália a lovak alatt, és mindennél jobban gyűlölsz… - vett levegőt. Be kell ismernem, még mindig vicces. – És mivel én egy utolsó szemét módjára egy szó nélkül leléptem, így talán kvittek lennénk.
- Okééééé… - ennél jobb reakcióm is lett volna, csak nem jutott eszembe. – Figyelj én most bemegyek! – mondtam.
- Mi? Miért? – kérdezte. – Azt hittem érdekel…
- Nem! – nevettem fel. – Nem volt igazad, mert ha elmondanád változtatna. Lehet, hogy megváltozna a nézőpontom, de nem hinném, hogy a jó irányba. És ezzel veszekedést szült volna ez az egész. – kedvesen rámosolyogtam. – Amúgy is, illúzió romboló lenne, ha most tudnám meg. Nem illene bele a helyzetbe. – megkaptam azt az értelmes kifejezést, mint általában. El kéne gondolkodnom, hogy vajon kitől örökölhette ezt.
- Milyen helyzetbe?
- Csak… ebbe! – vontam vállat. Felsétáltam a lépcsőn és kinyitottam az ajtót. – Jó éjt Conor! – mondtam az ajtóból.
- És miről beszélgettetek? – kérdezte Clare a kanapén ülve. A szöszi még próbálta eljátszani hogy újságot olvas.
- Semmiről. – vontam vállat. 
- Tudom, hogy valami más van itt! – leültem mellé. – Valamit nem mondasz el nekem!
- Vannak dolgok, amikről jobb ha nem tudsz. – virítottam az 1000W-os mosolyomat.
- Ó, mielőtt elfelejtem! – kapott a fejéhez. – Anyád küldi öleléssel teli üdvözletét!
- Nagyon jó poén, Clare! – nevettem fel. – De ezért szeretem az én poénos nénikémet! – öleltem át.

Amelia:
 - Jack! Ez nem vicces! – mondtam ahogy ott álltunk a fa alatt. A hideg futkosott a hátamon a levegőt betöltő vérszagtól és a látványtól amiről tudtam hogy ott lesz ha felnézek.  Érdekes módon Jacket nem rémítette meg a látvány akárhányszor láttuk is, inkább egy játékként fogta fel az egészet. Egy groteszk, horrorisztikus, beteg,  bizarr  játékként.
- De igen az! Na, most segíts! – mondta hülye mosollyal az arcán az istenért se nézve fel.
- Nem akarok, Jack! Csak csináljuk már aztán tűnjünk el innen! – könyörögtem neki direkt elfordítva a fejemet a mellettünk lévő tóról mikor hallottam az apró csobbanásokat. 
Nem akartam látni ahogy a tiszta tó vize vérvörössé változik.
- Lia,csak rajtad múlik hogy milyen hamar végzünk! Szóval gyerünk! 10 év alatt van? – kérdezte Jack mire csak felnyögtem beletúrtam hosszú szőke hajamba és két mély levegőt véve kisepertem tincseimet a szememből aztán még egyszer oldalra néztem a tó felett lógó..dologra.
- Igen! – mondtam Jack kérdésére válaszolva.
- Lány? – kérdezte megint mire csak emlékeim szerint válaszolva megint igent mondtam.
- Szőke? – kérdezte. Ezt már nem tudtam volna megmondani a kislány haját átitató vértől. A kislányt a bokájánál kötötték meg úgyhogy a testétől lefolyó összes vér a  haját festette be. Már az ami nem folyt a tóba. Ezért még egyszer ránéztem a kislányra. Ahogy a lán egykor aranyos arcára néztem megint elfogott a hányinger attól amit a láttam és öklendezve mondtam Jacknek hogy nem szőke.
- Barna? – megint nemet intettem.
- Vörös? – itt bólintottam  belemarkolva a hajamba és kicsit megtépve azt próbáltam kiűzni a képet a fejemből de nem tehettem. Tudtam hogy akkor még egyszer rá kellene néznem azt pedig nem biztos hogy el tudnám viselni.
- Barna a szeme? – kérdezte Jack mire olyan megsemmisítő pillantást vetettem rá amitől reméltem rögtön holtan esik össze. Nem tette. Csak kiült az a hülye idegesítő mosoly az arcára amitől úgy éreztem magam mintha egy fogoly lennék egy szigeten, Jack lenne a gonosz fogva tartóm aki nem mellesleg egy gyerek és imád minden véres-beles dologból játékot csinálni. Igen, azt hiszem pont így éreztem magam.
- Nyugi, Lia csak vicceltem! – nevetett fel halkan. mire ingerülten pördültem egyet a tengelyem körül és a sírás határán voltam. Én nem ilyen munkákra lettem kiképezve. Én nem ilyen küldetéseket akartam végezni. Ezeket szívesen meghagytam volna az élharcosoknak mint Jack és maradtam volna a könyvtárban nyomozva teszem azt az Őrzők után. Ez nem nekem való volt. Holtak felkutatása. Nem nekem való ez az egész. Én nem tudtam mosolyogva tűrni az ilyen helyzeteket mint…ők. Őket a Védelmezők közt is úgy hívják Elveszettek. Azért nem félnek holtakat felkutatni, bérgyilkos melókat elvégezni és akár az életüket kockáztatva mosolyogva beleugrani egy oroszlánokkal teli verembe mert már megjárták a poklok poklát. Mert már megtapasztalták azt ami rosszabb a halálnál. És már nem féltik az életüket. Jack is egy volt ezek közül. Nem ragaszkodott az életéhez mert már mindenkit elvesztett. A nővérét, a szüleit, a legtöbb barátját…Már csak én maradtam neki. Talán ezért van az hogy úgy döntöttem vele jövök erre a munkára. Mert elég veszélyesnek tűnt és nem bíztam benne hogy Jack mindent megtenne a túlélésért ha arra kerülne a sor. De ez nem a túlélésről szólt. Hanem a holtak felkutatásáról és megtépázott testük azonosításáról. Ezért kívántam azt hogy bár ne is jöttem volna!  Jack ügyes nagyfiú egyedül is boldogult volna.
- Csak úgy szólok hogy nem vagy vicces! Csak mond már a nevet, szedjük le és menjünk innen amilyen gyorsan csak lehet! – mondtam frusztráltam mire Jack csak sóhajtott egy nagyot.  Ismertem már ezt a sóhajt. Ez egy amolyan Reménytelen Vagy sóhaj volt.
- A neve Jennifer Price! Apám ismerte a családját. – mondta Jack majd ránézett a kislány hullájára. Az alig 8 éves lány apró testét a bokájánál fogva kötötték fel egy fa ágára ami egész benyúlt a tó felé. Mindkét csuklóját darabokra cincálták, a ruháit a hasán felhúzták és késszel véstek bele egy lefelé mutató pentagrammát. Ami démoni ereje miatt lassan, nagyon lassan belülről öli meg a Védelmezőket. Vöröses haját saját vére itatta át és ahogy az arcára nézek megint elfog a hányinger. Nem csak apró vonásain keresztülfolyó vércsíkok vagy az ajkára fagyott sikoly miatt. Hanem az üres szemgödröktől amik semmitmondón bámulnak vissza rám. Szinte magam előtt látom a kislányt ahogy kitépik a könnycsatornáit. Az a kín…belegondolni sem merek.
- Tudod mi a legdurvább, Lia? – kérdezte Jack ahogy a kislány testéhez sétált a kardal elvágta a kötelet és óvatosan a karjába fektetve a lányt levette a csuklójára kötött anyagdarabot amit-valószínűleg csak az én kedvemért- de mindig magával hozott az ilyen útjainkra. A fekete anyagdarabbal bekötözte a lány szemét, vagy annak helyét.
- Nem elég durva a kislány tetemét nézegetni? – kérdeztem előhalászva egy nyílvesszőt azzal a feltett szándékkal hogy a parancsnak eleget téve átlövök a tó felett bele a piros karikába amit egy fára festettek jelezve ezzel hogy minden rendben, kész a küldetés és helyszínelőket küldhetnek ide. De Jack következő mondatától megálltam mielőtt teljesen kifeszíthettem volna az ideget.
- A legdurvább az hogy ez a lány nem is volt Védelmező. – mondta. Visszacsúsztattam a nyílvesszőt a helyére de az íjam görcsösen markolászva fordultam Jack felé aki bekötötte a kislány csiklóját is és elkezdte átvizsgálni a tetemet bármilyen rávezető nyom miatt. De arcából ítélve alvadt véren, kitépett idegszálakon és húscafatokon kívül nem sok mindent talált.  Ahogy Jack rám nézett kék szeméből sütött a szomorúság.
- Hogy érted hogy nem volt Védelmező? Eddig mindegyik…
- Hát ez most nem! – Jack és én eddig három ilyen tetemhez lettünk kirendelve. Mindegyikük csuklóján megtaláltuk az Ankh kereszt maradványait és a belső sérülések jeleit amit a pentagramma okozott. Így az is érhetőbbé vált hogy az Őrzők-mert egyértelműen ők voltak – miért vették el a szemeiket. Sokan azt mondják gyermeki szemmel még mindent látni. Nos akkor mi van azokkal a gyerekekkel akik félig angyalok? Kerestek valamit és a mi feladatunk volt hogy megtudjuk mi az aztán megakadályozzuk.  Azzal nem is volt nagy baj hogy megakadályozzuk hiszen én könnyen rájövök ki a következő Jack pedig megküzd a támadókkal. A baj az volt hogy Jack biztos megölné engem meg nem igen venne komolyan. Úgyhogy ezt cseszhetjük. Na de vissza a témára: Érthető volt hogy Nephilim gyerekek szemét ellopják. De egy rendes emberét? Ennek nem volt semmi értelme!
- De azt mondtad apád ismerte! – mondtam még mindig értetlenkedve Jack pedig nem egészen foglalkozott a nyomorommal inkább további hullakutatást végzett és úgy válaszolt.
- Ismerte is! A szülei boszorkánymesterek….- Jack homlokráncolása alapján talált valamit ami nem való a kislányhoz mert a kabát belsőjének egy rejtett zsebéből valami por került elő. Jack az ujjai közt morzsolgatta egy darabig majd a farzsebéből elővett egy zacskót és beleszórt egy keveset. – És a jelek szerint ő is gyakorolta a mágiát!
- Mit találtál? – kérdeztem közelebb lépve mire a kezembe nyomta a zacsit és zavartalanul tovább kutatta a hullát. Engem továbbra is a hányinger kerülgetett ezért hátat fordítottam mind Jacknek, mind a kis boszorkánymesternek és a nap felé tartva próbáltam megállapítani mi van benne. A por úgy is nézett ki mint egy marék…por. Szürke volt, matt és leginkább a hamura emlékeztetett. Kipattintottam a zacsit és beleszagoltam. Tényleg olyan füst szaga volt...Ekkor kikerekedett a szemem és nem foglalkozva a kis boszorkánymesterrel felrántottam Jacket és a tó felé vezettem.
- Lia, mit művelsz? – kérdezte ahogy ráncigáltam. A baj az volt hogy kettőnk közül ő az erősebb és az ellenállása eredményesebbnek bizonyult mint a rángatásom. De akkor Jack felkiáltott én meg már éreztem is a füstszagot. Jack ujjai, ott ahol megérintette a port lángba borultak és égni kezdtek. De ez nem akármilyen tűz volt. Mennyei Tűz.  Az Angyaloknak vagy angyalivadékoknak sokkal jobban fáj mintha csak sima tűzben égnének. Ez belülről emészt el mindenkit akiben csak egy csepp Angyalvér is csörgedezik. Jack hagyta magát lerángatni a tóhoz én pedig kíméletlenül nyomtam a kezét a jéghideg vízbe. Tudtam hogy a sima víz nem fog segíteni. Ezért kirántottam Jack övéből a tőrét és mélyen belevágtam a tenyerembe. Kirántottam a fiú kezét a tóból és hagytam hogy a vér kövér, sötétvörös cseppekben az ujjaira csöpögjön. Jack értetlenkedve figyelte mit csinálok de nem ellenkezett tekintve hogy azt sem tudta mi folyik ott. A Mennyei Tűz mindent elemészt amin a halál csak halvány nyomát is érzékeli. Ezért van nagyobb hatással a Védelmezőkre és az Angyalokra akik a halál szolgái. Így csak olyasmivel lehetett eloltani ami az életet bizonyítja. A víz normál esetben bevált volna csakhogy ebbe belecsöpögött a boszorkánymester vére.  Bárki tette is ezt okos volt. Elintézte hogy ha valaki nem veszi észre időben már ne lehessen megakadályozni a lángokat. De a vér, egy másik ember, élő ember, vére képes megakadályozni ha a tűz csak kismértékben terjedt még el. A meleg, vörös vér az élet bizonyítéka így képes kioltani a halál lángjait. Ha nem jövök Jackel már halott lenne. És akkor most mondjátok hogy hasznavehetetlen vagyok küldetéseken.
- Mi az ég volt ez? Nem érzem a kezemet! Vagyis érzem és rohadtul fáj. – mondta Jack elképedve nézve a kezét amit az enyémmel szorítottam hogy minél több vér csöpögjön az égési sérülésekre.
- Majd mindent elmagyarázok de most az lenne a legjobb ha szólnánk a központnak! – mondtam majd a hasogató fájdalommal nem törődve felvettem a földről az íjam, egy nyilat helyeztem az idegre és hezitálás nélkül lőttem. A nyíl beleállt a vörös karika közepére és lassan Védelmezők özönlötték el a tó környékét. Vagyis akkor azt hittem azok voltak.
Megkeményítve a szívemet levettem a kislány egyik csuklójáról a pántot amit Jack kötött oda és bekötöztem vele a sebemet. Mármint persze nem azzal a felével ami össze volt vérezve mert tényleg csak egy vérfertőzés hiányzott most a legkevésbé. Aztán a másikról csuklójáról is leszedve a kötést Jackhez léptem és miközben magyarázni kezdtem gondosan bekötöttem az ő kezét is.
 - Az a por Védelmezők és Őrzők hamvainak keveréke volt. Halál és Élet. Ha boszorkánymesterek vérében áztatod őket 1 éjszakáig aztán kiszárítod amint hozzáér egy olyan emberhez akit vagy a már megérintett a halál azt elemészti a Mennyei Tűz. Senkinek sem sikerült még rájönnie miért van ez de így van. Csak úgy lehet eloltani ha…- hideg volt. A csupasz penge amit a nyakamhoz szorított legalább olyan hideg volt mint a tó vize ami mellett ültünk. Először nem értettem  mi folyik itt körülöttünk de aztán rájöttem. Ha a feketében öltözött emberek nem Védelmezők voltak, akkor Őrzők. Jack szeme kikerekedett de mielőtt bármit is tehetett vagy mondhatott volna a mögöttem álló lány megragadott, talpra rántott de a kést továbbra is a nyakamhoz nyomta. Na igen, a szokásom miszerint patthelyzetben leblokkolok a mai napig megmaradt így nem igazán voltam képes kiutat találni a szituációból.
- Maradj a földön Jack Lane! Már ha nem akarod hogy elvágjam a lány torkát. – mondta a mögöttem álló lány. Jack mindkét keze ökölbe szorult a tehetetlenségtől és szinte hallottam ahogy a fogát csikorgatja de nem mozdult. Legalábbis avatlan szemlélőnek úgy tűnhetett nem mozdul.
- Tudod Jack Lane, számítottunk rá hogy téged küldenek erre a küldetésre. Bár a lány elég kellemetlen tényező volt, talán ezért is nem próbálkoztunk a hamvakkal az első három alkalommal. De miután a folyamatos nyavalygás miatt azt gondoltuk megint csak egy csitri aki utánad lohol megpróbálkozunk vele. Ki gondolta volna hogy használható is valamire…- miközben összevissza csacsogott Jack egyszerűen áthelyezte a testsúlyát egyik lábáról a másikra, de olyan óvatosan hogy olyan embernek aki nem szokott hozzá Jack lassú, szinte láthatatlan mozgásához egyáltalán nem volt feltűnő. Aztán szemével felmérte a helyzetemet. A kezem a fogva tartóm karján tartottam. Jacknek felcsillant a szeme. Csak akkor kerülhettem volna jobb pozícióba ha egyáltalán nem is szorítottak volna kést a nyakamhoz. Legalábbis az ő nézőpontjából. Nekem valamiért nem tetszett a szituáció. Jack a lány akaratának engedelmeskedve ugyan a földön maradt, csak nem épp mozdulatlanul. Lendületet vett és egy rúgással kibillentette a lányt az egyensúlyából mielőtt az reagálni tudott volna. Pillanatnyi zavarodottságát kihasználva ellöktem a karját a nyakamtól. Jack megragadva az én karomat maga mögé rántott. Két másodperc alatt felmérte megsérültem-e majd kirántotta a kardját a hüvelyből és nekirontott az ellenségnek. Én meg igen berágva azon hogy haszontalannak neveztek addig lépdeltem hátrafelé a fához míg a hátam védve nem volt majd egymás után nyilakat az idegre helyezve szépen elkezdtem leszedegetni a tőlünk messzebb álló Őrzőket.
Valahogy így dolgoztunk össze Jackel. Ha ő hülyeséget csinált én megmentettem az ő életét. Mikor én beszélybe kerültem ő mentette meg az enyémet. Így maradtunk kvittek. De ez természetes volt. Mára már egész természetes.

<<37. rész

1 megjegyzés:

  1. Fú, de rég írtam kommentet!
    Fú, de későn sikerült elolvasnom az újat!
    De mint azt már Kukorkának is mondtam, az egész zenelistát letöltöttem :D Nem is tudom, mit mondjak. Nagyon jó rész lett, mint mindig, és olyan kawaii hogy azt hittem elolvadok. Az, ami meg nekünk szól Ashleyvel, kicsit későn - gyakorlatilag most, legalább 30 perccel a rész elolvasása után - de leesett, és hatalmasat koppant! :D
    Szóval nem tudom, mivel jártassam tovább a számat, érjétek be ennyivel, később beszélünk, puszilom mindkettőtöket!
    Xoxo, Vacak

    VálaszTörlés