2015. január 3., szombat

44. rész - "Mutasd meg milyen gyilkosnak is születtél..."

Sziiiiasztoook, itt Kukorka!
Hosszú év volt ez nem igaz? :D 2015 első része... Remélem mindenki megtette újévi fogadalmát, és szörnyen nem várja az iskolát (én személyszerint legszívesebben újra beteg lennék, hogy kitoljam a szünetem). Előre szólok, hogy az írás kissé problémás lesz számomra ötödikétől (azaz holnaptól, persze csak akkor ha nem 3.-án teszem fel a részt), mert jön a félév és szeretnék nem megbukni semmiből. (Kivéve a tesit, az nem érdekel.) Igyekszem előre dolgozni, hogy  legyen részetek a hét végére. És ha szerencsém van, akkor ötödikén/hatodikán egy álmom fog valóra válni. Úgyhogy szorítsatok nekem, hogy sikerüljön, én pedig nektek a sikeres félév zárásához.
Na nem is fosom tovább a szót, itt a rész. :)



Carter:

Akaratom ellenére rángatott el a folyosón végén elhelyezkedő spanyol terem felé, Jared és Emma.
- Ne kapálózz már! – mondták egyszerre, mikor letettek. – Ne tegyél úgy mintha csak ti ketten hallottátok volna! – folytatta idegesen Emma.
- Tudjuk, hogy mennyire ki akarod tekerni a nyakát annak a féregnek. – halkította le a hangját Jared. – El nem tudod képzelni mi mennyire szeretnénk ugyanezt!
- De azzal ha neki veted magad nem segíted a helyzetet! – folytatta Emma.
Karba fontam a kezem. Még a tiltakozás jogát sem kaptam meg. A füzetem és a tollam a kezükben volt.
Lehet hogy nem oldana meg semmit, de jobban érezném magam. Egy kis sötét hang a fejemben csak azt suttogja: Tedd meg! Öld meg most! Kit érdekel ha látják, csak öld meg! – és egyre hangosabban mondja. – Nem okozott elég fájdalmat már? Mindenedet el fogja venni, ha nem teszed meg. Conort, Hayleyéket, akárkit aki fontos is…
- Carter figyelsz egyáltalán ránk? – csettintgetett Jared az orrom előtt. Mégis mi a fene volt ez az előbb? Azért ennyire keveset nem aludtam, hogy képzelegjek is. Válaszul bólintottam. – Akkor mit mondtam? – kért számon. Ugyanolyan ideges volt, mint én. Az Emma kezében lévő füzetre és tollra mutattam.

- Ó bocsi. – nyújtotta át nekem. Ahogy kézhez kaptam kikerültem és őket és elfoglaltam a helyem a spanyolteremben. Mit kellett volna mondanom? Már ha tudtam volna mondani bármit is.

Jev:

- Jev kérhetnék egy tollat? – fordult hátra szempilláit rebegtetve Emily. – Az enyém kifogyott.
- Miért nem kérsz Lissától? – mutattam a padtársára.
- Csak egy tolla van. – biggyesztette le a száját.
- Meglátom mit tehetek érted. – vontam vállat, majd a táskám után nyúltam, hogy keressek egy tollat.
- Emily! – szólt rá a lányra a tanár.
- Désolé. – fordult vissza. Miután feltúrtam a táskámat a legalján találtam egy nyamvadt tollat. Különlegesnek érezheti magát, ha feltúrom a táskám életem egyetlen tolláért.
Amint az ujjaim hozzáértek megrázott, de olyan erősen, hogy a táskámat leejtettem a földre, és káromkodni kezdtem.
- Casse-toi nique ta mère! – ja, franciául. Ami kicsit sem szerzett jó pontot a félig francia tanárnőnél, aki ellenzett minden erőszakot és a káromkodásokat.
- Jev! – szólított fel. - Qu'avez-vous dit? (Mit mondtál az előbb?) – kérdezte.
- Rien! (Semmit.) – feleltem.
- Sortez! Maintenant! (Kifelé! Most!) – mutatott mérgesen az ajtó felé. – Je pense que tu connais le chemin! (Azt hiszem tudod az utat!)
- Bien sûr! (Hát persze.) – legyintettem. - Comment l'oublier? (Hogy felejthetném el?) – felálltam kezemben a táskámmal.
- Üdvözlöm a dirit, Jev! – integetett Nick röhögve.
- Nicholas! – szólt rá mérgesen a francia tanár, én pedig kimentem a teremből, az igazgatói iroda felé vettem az irányomat, mint mindig.
Csaptam kettőt az ajtóra, majd benyitottam. Ledobtam a táskám a diri egyik bőrfotele mellé, majd ráültem az egyikre.
- Jev, szinte folyékonyan beszélsz franciául. – dörzsölgette idegesen a homlokát az igazgató. – Még mindig nem értem, hogy tudod kiborítani a francia tanárt, hogy szinte minden héten tesz rád panaszt.
- Nem értékeli a bő szókincsem. – bólintottam gúnyosan mosolyogva.
- Á szóval káromkodás órán! – jött rá egyből. Majd előszedte a kis füzetét, amibe a striguláimat húzza. Annyira élvezi hallgatni a panaszokat rám, hogy kilencedik novemberében vett egy füzetet és az összes tantárgyamat vezeti és azokat amikért kiküldtek óráról, vagy amiért panaszkodtak. Anya mondta hogy elég vastag kis könyv, aminek a fele tele van.
A franciához lapozott és húzott egy strigulát húzott a káromkodás szekcióhoz.
- És megtudhatom mit is mondtál? – nézett fel kiskönyvéből.
- Elküldtem melegebb éghajlatra a tollamat. – válaszoltam. – Franciául.
- Jev, otthon is így viselkedsz vagy csak itt? – vonta fel fél szemöldökét.
- Helyzettől függően anya és a húgom is becsatlakozik a káromkodásba. Mondjuk ha leesne a TV a helyéről, akkor biztosan. – az igazgató az orrnyergét masszírozta, majd sóhajtva egyet azt mondta.
- Csengőkor elmehetsz, de ma már ne találjalak az irodámban!
- Igenis kapitány! – szalutáltam.

Carter:

Spanyolon a tanár nem foglalkozott velem, azt mondta pihentessem a hangom. Nem tudom, hogy most engem nem kedvel vagy süket és félrehallotta, hogy konkrétan hangom sincs. Ááá, hagyjuk ha Scotton múlik én nem fogom sokáig látni ezt a tanárt. Valószínűleg úgy soha többé. Meg úgy mást se.
Valamit az igeidőkről magyarázott az osztálynak, míg én kibámultam a fejemből és a tollamban elhelyezkedő rugó spiráljait számoltam. Rezgett a telefonom. Emmától jött egy SMS.
Nézz ki az ablakon! – írta. Felnéztem és leesett az állam. Az sulit körülvevő fáknak a koronáját az emeletről lehet a lehető legjobban megfigyelni. És most a bátyám az egyiknek a halvány takarásában ücsörgött. Amikor észrevett elmosolyodott és integetni kezdett nekem.
Gyorsan a füzetem is a filcem után kaptam.
„Te mégis mi a fenét keresel azon a fán?” – nyomtam az ablaküvegnek a füzetem.
Conor csak rám mutatott és azt tátogta: Miattad.
Magamra mutattam és eltátogtam azt amit hittem, hogy mond. Válaszul bólintott.
„Inkább S-t kéne figyelned a folyosó végén. Jevékkel van franciája.”
Tátogni kezdett valamit, de halvány gőzöm nem volt arról mit motyoghat.
„Artikulálj, nem értek semmi!” – kelleténél egy kicsit hangosabban nyomtam oda a füzetem az üvegnek, ezért mindenki felém fordult.
- Señorita Lane, está todo bien? (Miss Lane, minden rendben?) – kérdezte a tanár. Úgy nézett rám mintha most szabadultam volna a gyogyóból, ahogy a kezemmel a füzetem az ablaknak nyomtam. Csak ne nézzen ki az ablakon! Csak ne nézzen ki az ablakon! Csak ennyit kérek, hogy ne nézzen ki azon a fránya ablakon mielőtt Conor és én lebukunk.
Még mindig engem néztek és várták a válaszom. Hevesen bólogatni kezdtem. Leszedtem a füzetem az ablakról és gyorsan lapoztam egyet.
„Csak egy bogár!” – mutattam a tanárnak, aki bólintott és folytatta tovább onnan, ahol abba hagyta.
Megint érkezett egy SMS-em Conortól.
Scott semmi gyanúsat nem tett eddig, de Jevet épp az előbb küldték ki az óráról. – gyorsan pötyögtem a választ közben ügyelve, hogy a tanár ne vegyen észre mint a múltkor.
Mióta figyeled őt?
A fákon ugrálgatok lassan 3 órája. – érkezett a válasz, majd még egy. – Gyanúsan nem tett semmi feltűnőt eddig. – és még egy. – Ja és elgémberedett a hátam.
Nem hagyott cserben és jött, ahogy mindig. Sokszor lehurrogtam a bátyámat, de tudtam ha krízis helyzet van mindig ott van.
Köszi. – válaszoltam.
Nincs mit megköszönni. A húgom vagy.

Jev:

A spanyol terem előtt várakoztam. Csengőkor nyílt az ajtó és kiözönlöttek a diákok. Carter jött ki utoljára.
- Szia! – köszöntem neki.
„Milyen volt a francia?”
- Káromkodtam és a dirinél kötöttem ki. – vontam vállat. – Spanyol milyen volt?
„Lecsaptam egy legyet és a tanár hülyének nézett.” – megvárta míg elolvasom, majd lapozott egyet. – „És mégis miért káromkodtál? Legalább franciául?”
- Túl nehéz lenne számomra. – csak a szemét forgatta.
„Tudsz te bármit is azon a nyelven?” – röhögni kezdtem.
- J’aime pizza! – feleltem.
„Ennyit még én is értek.” – mosolygott. Hirtelen valami hátba vágott. Kelley nyomta a kezembe a tesi cuccom.
- És mivel fogod eltölteni a lyukasórát? – fordult Kelley Carter felé. Gondolom hiányzik neki a társaság, amióta Emilyék kiközösítik.
„Valószínűleg nézni fogom, hogy mit csináltok.”
- Nem szeretné eltörni valaki a lábamat? – tanakodott Kelley. – Még van pár perc tesiig.

- Jaj Kelley! – böktem meg a vállát. – Megtenném, mint jó báty de hiányolnád a pom-pom edzést.

Carter:


Nagyon aggódom a tesi miatt. Igaz ott van Eugene és Jared akik szemmel tartsák Scott-ot, de figyelnem kell Hayleyre és Emmára, főleg azok után amit mondott. Az a tény pedig, hogy a bátyám itt rejtőzködik valahol egy rakatnyi fegyverrel nem nyugtat meg, mert Scott-ról van szó.
Jev pedig csak tök lazán éli kis életét, mint aki nem is tud semmiről… Várjunk csak, tényleg nem tud semmiről!!! Gőze sincs arról, hogy valaki az életére törhet és megölheti. Mily csodás tudatlanságban élnek az emberek…
Csütörtökön a lányok vannak bent és a fiúk kint, így leültem az egyik padra, míg a lányok bemelegítettek. Úgy 5 perce vártunk a tanárra, amikor bejött nyomában a fiúkkal. Végül Jev és Scott jött be késve, és egymással beszélgettek. Az előbbi tesi cuccban, az utóbbi utcai ruhában.
Scott ugyanazt a színészi alakítását nyújtotta Jevnek, mint amivel engem bolondított magával anno. (Kihangsúlyoznám a múlt időt.) Az edző sípszója vágott közbe. Egybe terelte a fiúkat és a lányokat, Scott-ot pedig leültette a padra tekintettel, hogy nincs cucca. A többieket pedig 5 terem körre ítélte.
Scott gyilkos mosolyával az arcán felém indult és leült mellém.
- Végre kettesben, Angyalom! – fordult felém. – Azt hittem ma már sose jön el ez a pillanat. – nem hallhattak minket, a cipők csattogásának zajától. Oldalra csúsztam a padon, 2 okból. 1, hogy tartsam tőle a távolságot, 2, hogy a zsebemből a pulcsim ujja alá rejtsem a bicskámat.
Scott lebiggyesztette a száját. – Naaa, most miért vagy ilyen? Olyan jót szórakoztunk abban a két hétben! Tudod mi már majdnem… - vonogatta a szemöldökét. A vér is megfagyott bennem, hogy mit művelhetett velem. – Ó tényleg, hisz nem is emlékszel rá. Kár pedig azok a nyögések tették szebbé a napomat! – ökölbe szorult a kezem. Itt ül mellettem, és úgy mondja mintha olyan természetes lenne az, hogy valószínűleg megerőszakolt és szétvagdosta a testemet.
Röhögni kezdett. – Látnod kéne az arcodat, Angyalom! Az a rémült tekintet az arcodon, mindennel felér. – még csak mondani se tudtam semmit. És még megütni se tudtam, hisz itt futkosott 30 gyerek. – Megnyugtatlak, nem történt semmi. Azt majd későbbre tartogatom. – hajolt közel a fülemhez.
Odébb csúsztam megint, de közelebb jött. – Felesleges menekülnöd, tudod hogy mindig elkaplak.
Ó, drága Scott nem menekülök én, csak büdös a leheleted. – üzentem a szememmel.
- Angyalom ez sérti az egómat! – kapott a szívéhez eljátszva a nagy halált. Mindig is megijesztett, ahogy képes kitalálni a gondolataimat, de hozzá szoktam. Már épp készült mondani valamit, amikor a tanár kizökkentette a sípjával.

- Townsond, Thornton hozzák ki a röplabda hálót! – utasította a két fiút. A következő percben Nick és Jev jelent meg a vaskos röpi hálóval, amit elkezdtek széttekerni. Nick a terem én felöli oldalára ment, míg Jev a másikra, hogy felkössék a hálót. Majd a tanár jelent meg kezében egy kék-fehér röplabdával.
- Kíváncsi vagyok, hogy a pasid hogyan teljesít a röplabdában! – felelte. A könyökömmel a lehető legerősebben oldalba vágtam. Egy halk nyüszítéssel jelezte, hogy mennyire fáj neki. Remek, találtam egy módot, ahol észrevétlenül tudok neki fájdalmat okozni.
- Jev, Nick, tiétek az esély, hogy csapatot válasszatok. – a két említett egymásra nézett, majd kő-papír-ollózni kezdtek. Jev egy ollót, Nick pedig egy papírt mutatott.
- Emily. – felelte elkeseredett fejjel Nick. Á, szóval erre ment ki a játék. Jev választott, majd Nick és így alakítottak ki egy 8-8 fős csapatot. A maradék,(akikbe nagy szerencsétlenségemre Hayleyék nem tartoztak bele) leült a padra. A tanár kiválasztott 2 embert, az egyiknek a kezébe a sípját, a másiknak a kicsi fém eredményjelzőt adta. Majd a naplót hóna alá csapva leült a legtávolabbi sarokba.
Hayley, Eugene és Jared egy csapatban volt, míg Emma Nickében volt egyedül.
- Vesztes kezd! – hajította át a pályán a labdát Jev. Nick elkapta és összehúzott szemmel fenyegetően bámulta Jevet.
- Kíváncsi lennék, te hogyan teljesítenél, Angyalom? – hajolt oda hozzám Scott. – Biztosan levernéd őket! – a tekintetemmel próbáltam belé fojtani a szót, de szokás szerint nem hagyta abba. – Jaj ne nézz már úgy rám, mintha egy gyilkos lennék! – a szememet forgattam meg. – Csak nem azt gondolod rólam, hogy gyilkos vagyok? – vonta fel szőke szemöldökét. Halványan bólintottam. – Hmm. – gondolkozott. – Collin is ezt gondolta. – a fülemhez hajolt. – Tudod mit gondolt még? Hogy megmentitek. Hogy nem fog meghalni. Hogy biztonságban lesz mindenki, akit szeret. Ebben hitt a kicsi Collin és nézd hogyan végezte! – nézett a szemembe. Ahogy belenéztem a kék szemeibe, szinte hallottam a fejemben Collin sikolyait. Ahogy azokkal a nagy szemeivel nézni tudott. A végsőkig tartotta a szavát és nem árult és mégis így végezte. Miattam.
- Angyalom, te kést szegezel nekem? – kuncogott Scott. Csak akkor vettem észre, hogy a bicskám hegyét a hátának tartom. Egyik kezébe vette az arcomat. Hüvelykujjával végig simított a szemem alatt. – Ha ennyire nem kívánod az arcom látni, akkor ölj meg. Szúrj hátba itt mindenki előtt, mindketten tudjuk, hogy képes vagy rá. Mutasd meg Jevnek milyen gyilkosnak is születtél Carter! – igaza volt. Nem tehetem meg, itt mindenki előtt nem. De lehet nem lesz más esélyem! De Jev nem láthatja meg.
Lesütöttem a szemem és visszadugtam a bicskát a pulcsi ujjába. – Jó kislány! – mosolygott önelégülten. Szúrós tekintettel néztem fel rá. Engem ne rángasson a kis madzagján! – Pici kis Angyalom, csak a javadat akarom. Hisz épp most mentettelek meg attól, hogy leleplezd magad! – eltoltam a kezét az arcomról.
- Vigyázz! – hallottam meg az üvöltést. A hang irányába kaptam a fejem, és épp akkor vettem észre, hogy egyenesen az arcom felé repül a röplabda. Azonnal kapcsoltam és már készültem lecsapni a fölre mielőtt eltalál… De ez egyszer elvétettem. Oldalra ütöttem egyenesen Scott arcára, akit hangos csattanással arcon kapott a labda, maga után nagy piros foltot hagyva.
Mindenki egyszerre szisszent fel kivéve Jaredéket. És Jevet. Ott állt keresztbe vont karral és engem nézett. Az ő szemei olyan mások voltak. Az is kék volt, de teljesen más. Nem az a rideg kék, amiben gyilkolást láttam és halált. Hanem mély tenger kék, amiben szeretetet és biztonságot láttam mindig.
De most a gyanakvás nyomaival találtam szembe magam.
- Szépen céloz a kis barátod! – sziszegte oda nekem Scott, majd felállt és kiment a teremből.
Az óra végéig már nem jött vissza Scott. Jev viszont szokatlanul furcsán nézett engem. Az óra végén oda akartam menni hozzá, hogy megkérdezzem mi baja (részben azért, hogy mit feltételez Scottról, és mert kíváncsi is voltam), de inkább nem tettem. Amúgy is kisietett a teremből. Bevártam Hayleyéket, akik a másodperc töredékének a felénél is gyorsabban átöltöztek, majd így mentünk ki a suliból. Már a bejáratnál láttam Conort a kocsi mellett állni. (És pár autóval arrébb Allisont is.)
Kicsit sietősebbre vettem a lépteket, ahogy Hayleyék is. Ahogy odaértem Conor elé megöleltem. Mintha csak magamat nyugtatnám hogy jól van.
- Történt valami? – suttogta a fülembe. Megráztam a fejem és elengedtem. Elővettem a táblámat és gyorsan ráfirkantottam a kérdésem.
„Ő mit keres itt?”
- Ki? – döbbent meg Conor. Ally felé biccentettem. – Honnan tudnám? Menjen oda ahova akar! Most fontosabb dolgunk is van. – kitér a kérdésem elől. Akkor vágódott ki a suli bejárata és Scott lépett ki rajta. Gyorsan de tudatos léptekkel vette az irányt az egyik utca felé. Conorral odakaptuk a fejünket. Ahogy lefele haladt az utcán még hátrafordult egyszer, elmosolyodott.
- Követnünk kéne! – vetette fel Hayley.
- Egyetértek! – bólintott Eugene. – Akkor végre elkaphatjuk anélkül, hogy bárki látná! – feszült volt a hangja.
- Nem teszünk semmit. – válaszolta Conor. Nagy szemekkel néztem fel rá. Mi van? – Egyenlőre derítsük ki mit akar és hogy más tud-e arról, hogy itt vagyunk! Aztán ha ezzel megvagyunk, vagy tovább állunk vagy megöljük.
- De Conor! – próbált vitába szállni vele Hays.
- Ideiratkozott, szóval nem nagyon akar elmenni. Valamit nagyon akarhat ha bepróbálkozik vele!
- Hát persze, hogy akar valamit Conor! – hadonászott mérgében Hayley. – Cartert akarja megölni!
- Ha az a fő célja, akkor miért nem azzal kezdte? – vonta fel a szemöldökét Conor.
- Igaza van. – ismerte be Jared. – Milliónyi alkalma volt rá mégsem próbálkozott.
- Akkor szerintetek mit akarhat? – csapta le idegesen a kezét. – Békét kötni? Létre hozni egy jobb szivárványos jövőt?
- Nem tudom, de nagyon nem tetszik, ahogy a Townsond lányt stíröli. – mondta hirtelen Eugene. Körbenéztem. Jev és Kelley még sehol se voltak, nem értem mire céloz. Majd leesett.
Scott Allyt figyelte az utca túloldali megállóból. Óvatosan Conorra pillantottam, de semmi reakciót nem véltem felfedezni az arcán. Majd kivágódott a suli bejárata és a veszekedő Townsond testvérpár lépett ki rajta.
Ahogy odaértek Allyhez ugyanúgy folytatták, a lány hiába próbálta lecsendesítni őket. Végül beültette őket hátra, majd megkerülve a kocsit a vezető felöli oldalra ment. A keze már a fogón volt, amikor megdermedt.

Scott irányába pillantott, majd gyorsan beszállt a kocsiba. Beindította a motort és ráhajtott az útra.
Azonnal Scottra kaptam a tekintetem, aki felállt a padról és sétálni kezdett ugyanabba az irányba, amibe Allyék is mentek.
- Követi őket! – mondta Emma. Én is épp erre készültem. A pólóm alá rejtettem az egyik tőröm és tettem volna egy lépést, ha Conor nem ragad meg és ránt vissza.
- Nem teszünk semmit! – felelte. Ránéztem és összevissza kezdtem kapálózni Jevék irányába. Ez teljesen megkattant, pont ő mondja hogy nem teszünk semmit, amikor az egyik barátját akarja kinyírni a fő ellenségünk. Fegyvertelenek és Scott simán elbán hármójukkal, tekintve hogy kettő gyönge lányról, és egy normál fizikumú srácról van szó.
- Egyetértek Carterrel. – lépett mellém Hayley. – Scott nyilvánvalóan követi őket, ki tudja mit akarhat. Akár meg is támadhatja őket!
- Ezzel teljesen tisztában vagyok! – bólintott Conor majd parancsolóan a kocsira mutatott. – De befelé, mert még haza kell vigyelek titeket!
- Mi van? – döbbentek le mind a négyen. Ugyanúgy nem erre számítottak mint én.

Haragosan néztem a bátyámra. Ezt nem gondolhatja komolyan. Csak kinyitotta az anyósülés ajtaját és azt mondta. – Ha haza értünk ezt megbeszéljük. Most pedig nyomás!

<<43. rész

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése