2015. február 21., szombat

50. rész - "Jézus! - Nem, csak én!"

Sziasztook!
Na igen, a rész... Meggyütt, van meg minden, elég hosszú is, de ha bárkinek bármi kérdése felmerül előbb kérje hogy olvassam el újra a részt, mert fejben és a valóságban is, már az 51 és az 52 részt írom. :D Kérésem pedig az lenne, ha akik olvasnak azok légyszi kommenteljetek vagy lent pipálgassatok (komolyan a kritikát is elfogadom, becsszó), mert kicsit olyan érzésem van mintha nem is olvasnának. Ami nem igaz, mert alig 2 hét telt el a 10000 óta és már ugrottunk egy százast és ahogy ma nézem (ami még péntek este van) már közel járunk a 10200-hoz is. Úgy hogy légyszi, csak egy tetszik elég nekem, hogy tudjam vagytok srácok. Ott a rengeteg opció, a komment szekció, pipák és a chat is. Csak ennyit akartam mondani (és kérni), remélem tetszeni fog nektek. - Kukorka


Carter:
 - Ejha Carter de megnőttél! – honnan tudja a nevem? Mit akar ez…? – Amikor utoljára láttalak alig voltál 1 éves, így biztos nem emlékszel rám! – MIIIII??? – Scottot biztosan ismered már, nem igaz? – honnan tud rólunk? – A nővére vagyok, Kathrine! De szólíts csak Katienek!
NŐVÉRE????!!!!!!!! Legszívesebben sikoltani szerettem volna, de minden erőmmel azon voltam, hogy ne húzzam ki a tőröm a farzsebemből és vágjam át vele mindkettőnek a torkát. De honnan ismeri Conort? Honnan ismeri a családunkat? Hisz azt mondta hogy amikor utoljára látott alig voltam 1 éves, akkor pedig még anyámék is éltek. Ha köze van a halálukhoz megnyerte az első helyet a halállistámon!
- Te biztos Kelley vagy! – mosolygott az említettre. – Scott már sokat mesélt rólad! Te pedig csakis Jev lehetsz! – fordult felé. Ó, hogy az… - Téged is szőkének képzeltelek el, zöld szemmel, de Scottnak mégis csak igaza volt, nem annyira hasonlítotok.
- Hogy kerülsz ide Kathrine? – nyögte ki végül Conor. Keze ökölbe szorult, pontosan ugyanúgy ahogy Alisoné.
- Nem is örülsz nekem? – biggyesztette le színpadiasan vörös száját. De pillanatokon belül visszakerült az a széles mosoly. – Pedig azt hittem örülni fogsz nekem, elvégre barátok vagyunk még, nem? – tessék?!!! Ribanc aki egy pszichopata nővére ismételje meg az előbb amit mondott, nem hallottam elég jól miért is öljelek még meg! Conor összerezzent. Soha nem rezzent még össze. Közte és Alison között kapkodtam a tekintetem, hátha le tudok olvasni valamit az arcukról.
Alisonnak eltakarta az arcát a haja, mivel le volt hajtva. De keresztül látva azon sötét volt a pillantása. A bátyám arcáról pedig tükröződött az idegesség. Szemében rémület és félelem volt. Mi van benne, ami miatt még a bátyám is megrémült? (A gyilkos szemektől eltekintve.)
- Jev, Kelley! – szólalt meg hirtelen Alison. Felnézett és állta Katie pillantását. – Visszamennétek a kocsihoz és kivennétek a táskámat belőle? – Jev kezébe nyomta a kulcsokat szemét egy pillanatra sem vette le Scott nővéréről. – Légy szíves!
Conor rám nézett. Menj velük! – sugallta a pillantása. – Nincs vita! Bólintottam és Jev mellé lépve elsétáltam velük a bejárati ajtó felé.
Kelleynek a kapuban Jev átpasszolta a kulcsot, engem pedig a karomnál fogva megragadott és ugyanoda húzott, mint a suli végén.
- Ez mégis ki volt? – szegezte nekem első kérdését. – És ti hárman miért fagytatok le, mintha valami varázslat alá vont volna titeket? – én is ezen gondolkoztam.
Szám szélét rágva gondolkoztam, mit kéne tennem vagy mondanom. Végül nem találtam jobb ötletet. Lábujjhegyre állva kapucnijában megkapaszkodtam és megcsókoltam.
- Carter… mit… csinálsz? – motyogta csókjaim közt. Egyik kezemet nyakán keresztül hajába vezettem. Ő pedig gerincemen futatta végig ujjait, jobbjával szorosan magánál tartva.
- Csak fogd be! – válaszoltam és újra megcsókoltam. Ugyanannyira nem értettem semmit, mint ő. De nekem emberek élete múlott ezen, és ki kell derítenem mit akarnak a bátyámtól Scott és Kathrine Cipriano.
Kapaszkodtam Jevbe, mintha ő lenne az óceánon a mentőövem, ami kihúz a vízből. Tudtam, hogy majd elfelejtek mindent vele, ha megcsókoltam kizártam a világot. Soha nem éreztem ilyet, de nagyon sokáig tartózkodtam is tőle, talán még most is. De most szükségem volt rá. Most könyvbeillő jelenetet akartam. Most egy lány akartam lenni, akit nem kedvelnek és mégis vele jár a suli legmenőbb pasija, aki most engem csókol.
- Sürgősen meg kell magyaráznotok nekem pár dolgot! – szólalt meg mögöttünk Kelley. Mosolygott és leejtette Alison táskáját a földre, amiben valami hangos csattanással földet ért. Mintha fémek összekoccanását hallottam volna.

Conor:
Ahogy Carter hallótávolságon kívülre került, muszáj volt mondanom valamit. Nem állhattam tétlenül itt. Semmit se változott. Rövidebb lett a haja, max ennyi. De a rideg kék szemei és gunyoros mosolya 16 év elteltével sem változott.
Felnevetett. – Jaj Conor ne vágj már ilyen képet! Olyan, mintha szellemet látnál. – mert azt is láttam. – Pedig azt hittem örülni fogsz nekem!

- Mit akarsz Kathrine? – hangsúlyoztam ki a nevét. Számomra már nem az a Katie aki régen volt.
- Szülői értekezletre jöttem. – vont vállat mosolyogva. – Igaz nem vagyok a kis Scottynak olyan jó nevelője mint anyám volt, de azért mindent megteszek, hogy teljes és boldog élete legyen!
- Ez abban merül ki, hogy minket próbálsz megölni? – nézett a szemébe Ally. Hiba volt, soha ne nézz a szemébe! Ha az életed múlik akkor se, és ha pislogni mersz azonnal meghalsz!
- Én? – tette kezét meglepődve a mellkasához. – Megölni titeket? Ugyan dehogy!
- Akkor mit keresel itt? – sziszegtem felé. Az a ribanc…
- Csak élem a normális életem, akárcsak ti! – mosolyogva nézett végig rajtunk. – Nem igaz Scotty? – testvére vállára tette a kezét és megszorította. Öccse elfintorodott majd kényszer mosolyra húzta a száját.
- Dehogynem nővérkém! Ennél normálisabb életünk még soha nem volt!
- Ezért próbáltad megölni a húgomat számos alkalommal, amióta itt vagy? – emeltem rá hűvös tekintetem. Azonnal elhallgatott. Jobban is tette.
- Miért nem állsz akkor félre Conor? – kérdezte Katie, majd Allyre siklott a tekintete. – Ó el is felejtettem hogy milyen nagy is a szíved! Bár velem egy időben szívtelenül viselkedtél!
- Temè. – motyogta Ally. Kathrine felnevetett.
- Annyira utálsz engem, hogy csak japánul jut eszedbe szitokszó? – nem bírta abbahagyni a nevetést. – Hát ez nagyon édi!
Honnan ismeri Allyt? Mit akarhat tőle? És hogy lehet még életben?
- Hogy van anyád mostanában? – annyira ideges voltam, hogy minden a nyelvemre jött. Mosolya nem hervadt le.
- Most meg kéne sértődnöm? És a tieid hogy vannak, égnek még a pokol tüzén? – olyanok lehettünk mint a 10 évesek, pedig egy idősek vagyunk, és már elmúltunk 30-ak.
- Valószínűleg a tieid mellett. – Katie rántott egyet az öccsén mielőtt nekem indult volna.
- Az öcsikém nagyon szeretné kitekerni a nyakadat, de én jobb szeretem az eredeti formájában. – körmeit szinte belemélyesztett Scott vállába. – Bár ha nagyon strapálod magad, hagyom hogy kitekerje.
- Halottnak kéne lenned! – rögtön rávágta.
- Ahogy neked is! – hogy merészel ide jönni? Hogy merészel feltámadni az a… - Most ha megbocsátotok még vacsit kell főznöm erre a nagy gyerekre! – ujjai közé csípte Scott arcát, ami piros nyomot hagyott maga után. Ally mellett haladt el, de megállt mellette. – Alig várom, hogy jobban összebarátkozzunk Alison! – majd tovább sétált.
Beletúrtam a hajamba. – Ally! – fordultam hozzá.
- Ne szólj hozzám! – megfordult és a bejárat felé sétált. Soha nem voltam még ennyire dühös. A kisebbik Townsond sietett felé kezében a táskájával. Kitépte a kezéből a táskát és a kulcsot is. A Chevy felé rohant én pedig néztem, ahogy idegbeteg tekintettel hátra fordul. – Beszállás mindkettő! – Jev ránézett Carterre, majd húga után sietett.
Megragadtam Cartert karjánál fogva és én is a kocsi felé kezdtem taszigálni. Ally rátaposott a gázra és sebesen elhúzott mellettünk. Benyomtam az anyós ülésre és rábasztam az ajtót. Még a kerékbe is kedven lett belerúgni de csak átsétáltam a másik oldalra beszálltam.
- Ez mégis mi volt az előbb? – fordult felém dühösen. Ó hogyha tudná én milyen dühös vagyok!
- Láttad magad, Kathrine Cipriano! – igyekeztem nem kifejteni hogy mit gondolok róla. Ha anyám hallotta volna lenyomja az egész étkészletét a torkomon.
- De hogy? És mikor?  - sorolta kérdések sorait. – Mióta van neki egy nővére? És miért nem tudtunk róla? Te pedig honnan ismered?
- Nem mindegy az most! – üvöltöttem le. Muszáj volt eltűnnünk innen! Most azonnal!
Felhajtottam a házhoz és kivágtam magam a kocsiból. Ahogy Carter kiszállt szinte belöktem a házba.
- Menj fel és pakolj össze mindent! – intettem a lépcső felé. Ledermedt, kikerekedett szemekkel meredt rám, mint aki nem hallotta volna. – Most!
- Nem mondhatod komolyan… - suttogta. Az arcára annyi érzelem ült, hogy a szívem felhasadt, de muszáj volt.
- De kurvára komolyan mondom! – a lépcsőre mutattam. – Most pedig szépen felmész összepakolod a cuccod, de villámgyorsan utána lejössz és elhúzunk a picsába és soha nem jövünk vissza ebbe a tetves városba! Nyomás!
Csillogott a szeme, majd nagyot nyelt. – Rendben.
Felballagott a lépcsőn én pedig a saját szobámba mentem. Kivágtam a bőröndöm a szekrényből és a szekrényemet szinte beleöntöttem. Mikor az tele volt a másikba belenyomkodtam a fontosabb papírokat, a többit pedig a kis kukába hajítottam és egy gyufát hajítottam bele. A gépemet is eltettem kétszer is ellenőrizve, hogy ki van kapcsolva. Minden személyes tárgyamat beletettem így már 2 telepakolt bőrönd állt a félig üres szoba közepén. Az útlevelek a kocsiban voltak, így nem aggódtam. Carter épp az egyik bőröndjét operálta ki a csigalépcsőből.
Szomorú volt az arca, láttam hogy sírni van kedve, de szerintem már sírt is. Carter úgy sajnálom, de muszáj! Nem tehetlek ki olyan veszélynek, mint ők ketten. Letörölte az arcát, egy percre felém fordult, majd lépcső korlátba kapaszkodva ment fel az emeletre. Mindketten megfagytunk, amikor meghallottuk a lövést.
Nem innen jött, hanem a távolból, valahol mélyen az erdőből. Kivettem a fiókból a pisztolyom és eltettem egy tőr kíséretében.
- Maradj itt és zárj be mindent, amíg vissza nem jövök! – fordultam Carter felé. Bólintott de kezében már ott villant a tőre.
Gyalogosan közelítettem meg azt a részt, ahol hangot véltem felfedezni. Már 100 méterre bent lehettem, amikor meghallottam az eseményket. A fülemet először a gúnyos nevetése csapta meg.
- De aranyos vagy, még azután és megpróbálsz megtámadni, hogy tudod úgy sem érhetsz hozzám! – egy fa árnyékában bújtam.
Ally állt vele szemben tőle úgy 10 méterre, térdére támaszkodva kapkodta a levegőt. Katie kezében forgatta a fegyvert. – Amúgy tetszik a pisztolyod, lehet hogy behúzom tőled! A késeidet úgyis lusta lennék összeszedegetni!
- Rohadj meg! – nézett fel Ally, majd felé rohant. Katie leejtette a fegyvert és mosolyogva várta Allyt, de nem rántott fegyvert. Alig volt két lépésre Ally, amikor Katie lendített egyet a karjával Ally pedig odarepült ahonnan elindult, sőt tovább egészen a fa törzséig, ami megrepedt.
- Mutasd meg az igazi valódat angyalivadék! – kacagott a lány, majd gonoszan elmosolyodott. – Mutasd meg milyen szörny vagy belül! – felvette Ally fegyverét kibiztosította és felé tartotta.
- Úgy sem mondom meg, hogy hol van! – mondta Ally a fának dőlve. Innen láttam, hogy mennyi karcolás ékesíti az arcát az egész testét. Felsője csíkokban felhasadt az ujján és vékonycsíkban áramlott a vér.
- De legalább beismerted, hogy tudod hol van. – meghúzta a ravaszt és újabb lövés eldördült. Ally oldalra dőlve, fejét fogva mozdulatlan volt. Eltalálta? Az nem lehet… De mindig pontosan célzott… Ally!
Odarohantam hozzá. – Nicsak nicsak. A hős lovag is megérkezett.
Megérintettem csupasz karját, jéghideg volt. Az arcát nem láttam, de nem mozdult semerre sem. – Ally! – szóltam hozzá, de semmi.
- Ó, meghalt? – biggyesztette le ajkát Katie. – Pedig még játszadozni akartam. – vállat vont, majd elhajította a fegyvert. – Hmm, na mindegy! Ja ne! – intett.
Ally megmozdult felemelte a fejét, homlokából szivárgott a vér, szemei pedig vörösek voltak, de lehet hogy csak az enyém káprázott. Állatias kiáltással már állt fel, hogy Katie után kapjon, de derekánál megragadtam és visszarántottam mielőtt újabb sérülést szenved. Ígyis annyi horzsolás volt már rajta.
- Gondoltam én, hogy nem adod ilyen könnyen magad! – mosolyodott el. – Ha nem lenne itt Conor még élvezném is, ahogy az igazi valódban hadonászol összevissza. De érzem milyen gyenge vagy és előtte, csak nem szeretnél velem véresre küzdeni magad. – hátat fordított nekünk és az erdő mélye felé sétált. Még visszafordult és egy mosolyt lövellt felénk, de szemével végig Allyt nézte. – Bár a pletykák szerint a neved nem illik össze azzal amit csinálsz, véres! – és eltűnt az árnyak között.
- Miért fogtál vissza?! – üvöltött rám. – Épp meg akartam ölni!
- Nézz végig magadon, több sebből vérzel! – lenézett és felmérte magát, majd rám mordult.
- Az nem lényeges!
- Dehogynem az! – vitatkoztam vele. – Nem tudod egymagad legyőzni, túl erős hozzád!
- Nem! – üvöltözött még mindig. – Nem az! Ugyanolyan erős vagyok mint ő. – mit akar bizonyítani?
- Ally, félkézzel elbánt veled! – szó szerint, bár nem tudom mivel, de mindig a démoni erejéről volt híres. – Azt hittem lelőtt, amikor itt feküdtél mozdulatlanul!
- Látod gyorsabb vagyok, mint a golyó, mert elkerültem!
- Akkor miért vérzel több karcolásból, rajta pedig miért nincs egy szúnyogcsípés sem? – olyan volt mintha leszidnám, ahogy Carterrel is ez tettem az előbb. Végig néztem rajta. A dzsekije nem volt sehol, csupasz karja pedig kipirosodott a hidegtől és persze a vérétől is. Bal orcáján egy felületi vágás látszott homlokából pedig még mindig csurdogált a vér.
- Hol a dzsekid? – nem felelt, dühös pillantása mindent elárult. – Így nem mehetsz haza, gyer… - hátra lépett.
- Ne érj hozzám! – lehajtotta a fejét. – Majd megoldom, nincs szükségem a segítségedre!
Ki akart kerülni, de megfogtam a csuklóját és visszarántottam. Erősen megfogtam az állát, hogy ne mozogjon és felmértem a homlokán a sebet.
- Engedj el te barom! – kapálózott hangosan.
- Jaj csend már! – annyira izgett-mozgott hogy nem tudtam megnézni, hogy most a koponyája is betört vagy csak szimplán felhasadt a bőr. Nem volt más választásom. Ajkaimat az ö kicserepesedettjeire nyomtam, annyira ledermedt hogy mozogni is elfelejtett. Majd ellökött magától és felpofozott.
- Mit képzelsz magadról te vad barom! – támadt nekem.  – Hogy mersz ezek után lesmárolni? – elmosolyodtam. Nem azért mert megcsókoltam, hanem azért, mert nem lökött el azonnal, sőt… - Utállak! – majd kikerülve az út irányába rohant. Csendesen utána siettem és láttam miként beszáll a kocsijába és elhajt. Reméltem hogy aznap estére már nem okoz több bajt.

- Mi történt? – ugrott a nyakamba Carter már az ajtóban. – Hallottam a másik lövést is, jól vagy? – nézett végig rajtam.
- Mindegy. – ráztam meg a fejem. Levetettem magam a kanapéra. Kezembe temettem az arcom.
- Mi történt Conor? – ült le mellém. Arcán fényes csíkok húzódtak. Istenem… ne szopass ma még jobban!
- Semmi… - suttogtam. – Nem lényeges! – halványan rámosolyogtam. Magamhoz öleltem, arcát a mellkasomba fúrta. – Sírtál? – nemet intett a fejével. – Carter… - majd vállat vont.

- Tényleg elmegyünk?
- Nem tudom. – tényleg nem tudtam. Az agyam azt diktálta, hogy menjek de a szívem maradni akart. Tetszett ez a hely, még a Townsondok és a démoni ómenek ellenére is.
Viszont már akkor tovább kellett volna állnom, ahogy Scott először megjelent. De nem tettem, és most a nővére jelent meg. Döntenem kellett, de gyorsan. Viszont nem választhatok két ember közül ha mindkettőt szeretem, basszus miért nekem kell ilyen döntéseket hoznom.
Ha elmegyünk Carter biztonságban lesz velem, viszont Ally valószínűleg megöleti magát, ha megint rátámad Katiere. Nem akarok még egy temetésre jönni ebbe a városba jönni, egy is elég volt, és azt is soha többet…
Ha maradok akkor viszont esélyt adok arra, hogy Cartert elveszítem. De Allyvel több lenne az erőnk, ha Cartert is beavatnánk. Nem az nem jó akkor elkezdene kombinálni, hogy akkor biztos Jev és Kelley is védelmezők. De mennyivel egyszerűbb lenne…
Muszáj elmennünk… De nem hagyhatom itt Allyt. Katie ismeri és az arckifejezéséből ítélve tud is rólunk. És úgy tűnik olyanokat is tud Allyről, amiket még én magam se. Mit jelentsen ez a véres kijelentés az előbb?! Tudom, hogy Ally volt az, aki odament és Katiet kereste, ő pedig várt rá… és eléggé csúnyán szétverte.
Kifújtam a bent tartott levegőmet. Muszáj lesz kitalálnom valamit… Apa, anya, mit kéne tennem, hogy Cartert és őt is biztonságban tudjam?
- Conor? – nézett fel rám Carter.
- Nem tudom, Carter… - suttogtam. – Halvány fogalmam sincs mit kéne tennünk!
Amióta megláttam azon gondolkozok, hogyan került ő ide. Szó szerint halottnak kéne lennie! Valahol egy neki szánt tömegsírban kéne rohadni a hullájának, az öccsével együtt. De hogy lehet, hogy őt nem ölték meg aznap? Amit én láttam csak 3 ember térdelt, de akkor ő még csecsemő volt. Hogy élhette túl, mert valakinek fel kellett nevelnie azt a vakarcsot.
Elgondolkoztam azon is, hogy lehet valaki baszakszik velem, egy boszorkánymester esetleg, de tudtam hogy Ő az. Semmilyen varázslat nincs amivel ugyanazt a rideg, kék, tekintetet vissza lehet adni. A legnagyobb gyilkos tekintetét nem lehet lemásolni.
Eltoltam magamtól Cartert. – Carter… - a szavakat kerestem, de sehol sem találtam őket. – Az elkövetkező időben azt kell tenned, amire kérlek, csak így lehetünk biztonságban. Ha valahova megyünk és arra kérlek fuss, te futsz, megértetted? – bólintott. – Akkor most arra kérlek, hogy nagyon vigyázz magadra és légy óvatos. Ha Scott rád támadna ne félj fegyvert rántani! Bármi áron! Ha valaki meglát majd elintézem.
- De miért, nem úgy volt hogy elmegyünk? – ráncolta a homlokát.
- Nem. – sóhajtottam. – Egyelőre. – szemében boldogság szikrája csillant. Újra megölelt, én pedig elmosolyodtam.
- Mondhatok valamit? – kérdezte. Minek kér rá engedélyt?
- Persze.
- Járok Jevvel. – mondta ki kertelés nélkül.
- Mi van? – toltam el vállánál fogva. Színpadiasan a szívemhez kaptam. – Több szívrohamot nem bírok ki a mai napon!
- Szívrohamról jut eszembe. – váltott témát Carter. Hű, gyorsabban megy neki, mint nekem. – Honnan ismered Kathirne Ciprianót? Ha már Alisonnál nem voltál velem őszinte legalább vele kapcsolatban legyél az!
- Egy Internátusba jártunk még Cadairban. – feleltem. – Senki se tudta, hogy őrző lenne. Barátok voltunk, még anyáék is ismerték! – nagy barna szemeivel pislogott rám. Nem hiszem, hogy egy „he?”-nél több értelmes szó is elhagyná a száját.
- De… Hogy? És hogy hogy nem tudtátok, olyan mint az öccse! – értetlenkedett.
- Carter, amikor megismertem alig 3 hónapja születtél meg! – jutattam eszébe. – Tudod én akkor voltam tini.
- De akkor miért csak most bukkant fel? – nagyot nyeltem. Nem kéne elmondanom neki, de nem hazudhatok a szemébe, joga van tudnia róla.
- Halottnak kéne lennie. – válaszoltam. Amolyan ja-biztos pillantással jutalmazott. – Komolyan mondom Carter. Kivégezték az egész Cipriano családot, amikor 17 voltam.
- De miért?
- Mert meg akartak ölni minket. – hátrahúzódott. – Katie elhitette, hogy védelmező és aztán a tanács ülésen akart merényletet indítani apáék ellen és a 12 tanács tag ellen. – még most is hallom, azt a kacajt, azokat a sötét szempárokat. – A szülei rontottak be 10 másik őrzővel. A szülei lefegyverezték, de a tanács rájuk támadott. Az őrzők világában az ő nevük olyan híres volt, mint a miénk. Csak apa megállapítása szerint jobb a humorunk. – mosollyal a szája sarkában megforgatta a szemét. – Mivel ők voltak a híres Ciprianóék, így hát halálra ítélte őket a védelmezők tanácsa, az őrzőket akikkel érkeztek azokat pedig börtönbe vetették. A nevesebb családok nagy része végig nézte, ahogy ott helyben lefejezik őket.
Eltátotta a száját. – De akkor, hogy…
- Nem tudom. De nekem nagyon úgy tűnt, mint aki már régóta az élők sorában van. – morogtam. – Carter ezt vedd nagyon komolyan, amiket most mondtam neked! Bízok a képességeidben, én tanítottalak tudom mire vagy képes. De ha valaha szembekerülsz vele, úgy kezdj el futni, mintha az életed múlna rajta. Nem viccelek. Ő nem cicózik akkor sem, ha a tömegbe futsz, addig kell futnod amíg már nem lát.
- Mit akarnak tőled? – hangja halk volt.
- Scott… Valószínűleg a véres halálomat. Katie… valami annál sokkal rosszabbat. – elmerengve bámult le kezeire. Félmosolyra húzta a száját. – Mi az?
- Miért van az, ha valaki felbukkan itt és ismer, akkor a halálodat kívánja? Tudod, Ally… Most meg ő!

- A sármom teszi. Ölnek érte. – felnevetett. Én is mosolyra húztam a számat. Még egy nagy testvéries öleléshez magamhoz húztam. – Sajnálom, hogy megijesztettelek. – suttogtam. – Csak nem akarom, hogy bajod essen! Túl sok embert vesztettem már el…

Ally:
- Hogy az… - morogtam magamban miközben már ötödszörre ejtettem el a tűt a kezemben, szerencse, hogy az összefoltozásom közben a fonál tartotta. Én se járok egy ideig rövid ujjúba úgy néz ki.
Nem tudom miért remegett a kezem. Ilyen utóhatása még soha nem volt. De Conor is, miért fog le? Ha enged, már Kathrine Cipriano cafatokban heverne… Valószínűleg ő is, mert tudom nem lett volna hülye elrohanni.
- Szia! – szólalt meg valaki mögülem.
- Jézus! – ejtettem már megint le a tűt a kezemből. Elmosolyodott.
- Nem, csak én! – felé fordultam. Utálom, amikor ezt csinálja.
- Mit akarsz? Nem látod, hogy dolgom van! – mutattam jobb karomra, amin még mindig fojt cseppekben a vér.
- Nem látom értelmét annak miért nem tudsz velem beszélgetni, amíg foltozod magad! – majd vállat vont. A szúrós pillantásom nem árulta el, hogy nem vagyok rá kíváncsi? Lehet fejlesztenem kell.
- Kathrine Cipriano? – vontam fel a szemöldököm. – Esetleg nem tudtál volna közölni velem egy apró tényt, hogy a pszcihopatád reinkarnációjának van egy nővére?
- Nem tervezem közölni veled! – hologram kivetítése egy kicsit elmosódott, de megértem a varázs csak így engedte be házba.
- Te nagyon hülye elmebeteg! – áthajítottam rajta a fásli gurigát. Összeráncolt homlokkal nézett maga mögé, ahol a fásli volt. Félig felvont szemöldökkel fordult vissza felém. – Tud rólam, te majom!
- Komolyan, Ally ölj már meg azért, mert segíteni akarok neked! – mondta velem egyszerre. – Várj mit mondtál? – kérdezett vissza.
- Tud rólam! – sziszegtem.
- Az lehetetlen. – rázta meg a fejét. – Soha senki nem látott téged úgy, hogy még életben legyen!
- De ő tud rólam, és nem tudom hogyan! – mérgembe visszavettem a tűt a kezembe és elkezdtem befejezni a varrást a kezemen.
- Felvagdalt, mint egy sonkát. – jegyezte meg végig mutatva rajtam. – Ha így elbánt veled, javaslom kerüld el!
- Hogy kerüljem, ha feltett célja az, hogy megöljön minket? – és még tegyük hozzá, hogy őt keresi.
- Ha rátámadsz abban a formában ki tudja miket teszel még? Vissza kell fognod magad mielőtt ártasz bárkinek és magadnak is! – nekem ne jótevősködjön.
- Fél kézzel levert! – meséltem. – Szó szerint egy kézzel visszaütött és 20 méterrel arrébb döntöttem ki egy fát. Gondolod, hogy ő is…? – nem akartam kimondani. Az végzetes lett volna számomra.
- Olyan mint te? – fejezte be a mondatot. – Nem tudom, az is lehet hogy alkut kötött egy démonnal az erejéért. De utána nézek egy picit.
- Rendben. – nem könnyített így a terhen a vállamon.
- Nyugi Ally! A házon még mindig áll a varázs! – végig mutatott magán. – Engem is megsebezne, ha belépnék rajta. Az egész városon áll, nagyon ügyesnek kell lenni, hogy valaki egy démont bejutasson ide.
- Már sikerült is… - suttogtam. – A tűz a suliban, pénteken. Egy démont elfogtak és palackba zárták, majd ott kiengedték.
- A házba még palackba se lehet démont behozni. Jevéket se tudják megszállni ha erre gondolsz, Clarenek ott a gyűrűje, Jevnek és Kelleynek pedig a seb a karján. – próbált megnyugtatni. – Neked az Ankh…
- Én már amúgy is félig az vagyok, nem igaz? – hajtottam le a fejem. – Csodálkozom, hogy engem még nem égetett porig. Ha velem nem tette őt miért sebezné meg.
- Ő valószínűleg egy démonnal kötött alkut! Hisz őrző, van erejük és joguk hozzá. – bizonygatta. – Te…
- Így születtem. – fejeztem be szomorúan a mondatát. Hozzá szoktam a mondathoz, de fájt. – Tudom. – kényszeresen felnevettem. – Még anyámat se hibáztathatom, mert nem az ő hibája.
- Carter gyanakszik bármire is? – megráztam a fejem.
- De Kathrine Cipriano-ról többet fog tudni, mint én az biztos!
- Óvatosabbnak kell lenned! – hagyta figyelmen kívül a csipkelődésemet. – Nem szabad, hogy meglássanak! És ügyelj az érzelmeidre, nem szabad hogy legyőzzenek! Használd azt amit tanítottam!
- 7 éve azt teszem! – morogtam. – Ne dörgöld az orrom, alá tudod hogy igyekszem!
- Az igyekezet nem elég, ha nem akarod kinyiffantani Conort valamikor! – ó a kis szemét! – És miért nem tettél poloskát a házukba?
- Nem fogom lehallgatni őket, csak azért mert te unatkozol. – durcáztam be, majd elvágtam az utolsó öltés csomóját. Végre. Felálltam és felkaptam a fáslit és elkezdtem betekerni a kezem vele. – Amúgy is Conor megtalálná, akkor meg minek.
- Talán tudnánk milyen beszélgetések folynak a Lane házban… - félbeszakítottam.
- Lehet, hogy olyanokat is tettem már a barátaimmal, amit nem kellett volna, csak azért, hogy biztonságban legyenek. De Conornak soha nem fogom egy kis jelét is mutatni, hogy esetleg elárultam. – dühösen pillantottam fel rá. Kék szemei megdöbbenten kerekedtek ki. – Megértetted?
- Pontosan ilyen dühkitörésekről beszéltem. Egy pillanat alatt fel lehet baszni az agyad. – magyarázta.
- Attól, hogy papolsz nekem, hogy csináljam így, úgy meg amúgy; még mindig nem te csinálod a piszkos munkát! Van életem, ahogy neked is lehetne, ha nem lennél egy pöcs, aki azt hiszi semmi jót nem kaphat az élettől. – eddig is ideges voltam, de neki sikerült most elérni, hogy ha kell a hologramját vagdalom szét valamivel. – Ha megbocsátasz még ki kell szortírozni a rövid ujjú pólóimat, szóval szia!
- Ennyi erővel zacskót is húzhatnál a fejedre, azzal a vágással. – morogta, majd elhalványult.

- Seggfej. – morogtam, mire lecsapódott az ablakom. Á szóval még hallotta. :)

<<49. rész

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése