51. rész - Nekem több szerencsém lesz vele, mint neked!

Sziasztook! Szombat van, ami azt jelenti hogy van rész! Reggel akartam kitenni de biosz tzre tanulok. Nagy szomorúságomra nem jött semmi életjelzés múlt hét óta, úgy hogy kicsit elkeseredett vagyok :c
Na mindegy. - Kukorka



Jev:

- Mégis mi történt tegnap? – támadtam le ahogy belépett az ajtón. Tágra nyílt szemekkel bámult rám, erre csak karon ragadtam és egy csendesebb helyre húztam, és erre a legmegfelelőbb hely az oldalsó udvar volt tökéletes.

- Nem értem miről beszélsz. – felelte Carter.

- Küldtél egy sms-t tegnap, hogy „nagyon sajnálod”! – vázoltam neki a problémát. – Majdnem szívrohamot kaptam, hogy mi történt! Azt hittem én tettem valamit, utána pedig azt hittem valami baj történt!

- Nem volt semmi, csak úgy éreztem el kell küldenem neked. – vont vállat. Számára ez a világ legtermészetesebb dolga.

- Basszus nem tudom hogy csinálod! – túrtam bele idegesen a hajamba ezzel tökéletesen tönkre téve a normális (még elfogadható) kinézetét.

- Mit? – ráncolta homlokát.

- Hogy én full idegesen rád támadok, akár egy elmebeteg, te pedig halál nyugodtan vállat vonogatsz és válaszolsz. – magyaráztam. Elmosolyodott.

- Ez olyan nagy gond, hogy nagy a türelmem? – vonta fel szemöldökét.

- Dehogy! – feleltem miközben derekánál fogva magamhoz húzta. Lecsúszott táskája a válláról és nagyot csattanva ért földet. – Tetszik, hogy nagy a türelmed! Csak nekem nincs ilyen képességet.

- Adhatok pár leckét! – dőlt nekem.

- Megtisztelve érzem, hogy Miss Tökéletesség ad nekem órákat a türelemről. – forgattam meg a szemem.

- Nem vagyok tökéletes. – vágta rá. Na persze, én meg Frank Sinatra vagyok!

- Úgy mozogsz mint valami nindzsa gepárd. – kezdtem sorolni. – Ha jól emlékszem mindenből ötös vagy. Kelley szerint folyékonyan beszélsz spanyolul, és megy a nyitott szemmel alvás. Komolyan van olyan amit te nem tudsz? – néztem rá hihetetlenül.

- A nyitott szemmel alvás neked is megy. – mosolygott rám biztatóan, majd hozzá tette. – És nem vagyok tökéletes. Nem tudom felhúzni a bal szemöldököm.

Elkerekedtek a szemeim, nagyokat pislogtam kék szemeimmel. – És neked ez a legnagyobb problémád? – pislogtam még mindig. Könyörgöm, ha menne a fizika esküszöm oda adom neki ezt a képességet.

- Miért? – háborodott fel, bár közben mosolygott. – Csak a jobbat tudom felhúzni külön, a bátyámnak meg megy mind a kettő.

Megint megforgattam a szemem. Jesszus, rászoktatott! – Hallgatom Miss Lane a tananyagot a türelemről.

- Az első és legfontosabb szabály, hogy tégy úgy mintha nem érdekelne. És képzeld el fejben, hogy lefosta 6 elefánt. – majd hozzá tette, mielőtt válaszolhattam. – Második szabály: Tartsd be az elsőt és minden menni fog.

- Elefánt? – vontam fel fél szemöldökömet, direkt a balt.

- Igen. – bólintott. – 6 elefánt.

- Értem.

Carter:

Lehet hogy Jev kék szemeiben boldognak és gondtalannak tűntem, amint letámadott azzal a suliban, hogy mi volt az az sms nem tudtam mit mondhatnék neki. Annyi szerencsém volt, hogy elrángatott a suli mögé, addig pedig kitaláltam valami értelmes magyarázatot amit be is vett, utána pedig igyekezvén témát váltani valami teljesen másra tereltem a szót.

Tegnap amikor Conor közölte, hogy elmegyünk kétségbe estem. Lehet hogy bunkó vagyok másokkal de nem ennyire, vele biztosan nem. Amikor Conor elment megnézni mi történt, akkor küldtem neki az sms-t. Tudtam, hogy a bátyám halál komolyan gondolja amit mond, és azt is hogy ha elmegyek soha többet nem jövünk ide vissza.

Ott álltunk a suli oldalának dőlve, keze a derekamon, én pedig mellkasának dőlve átkaroltam. Ennyi kijárt nekem, amilyen éjszakám volt tegnap.

Egy szemhunyásnyit sem aludtam. Elég volt nekem az idegesség tegnap, hogy soha nem jövök ide vissza, aztán meg az a lövés, és mikor Conor már 10 perce nem jött vissza egy hatalmas késsel kezdtem fel-alá járkálni a zárt lakásban. Le kellett volna nyugodnom, amikor Conor azt mondta, hogy maradunk, de rájöttem hogy egy perc nyugalmam sem lesz. Meg kell védenem magam és Conort is a Cipriano testvérektől. Meg persze nem hagyhatom hogy Scott vagy esetleg Katie egy ujjal is  Kelleyhez vagy Jevhez érjen (véleményem szerint Conor pedig nem fogja, hogy Alisonhoz érjen, főleg a tegnapi után). Aztán ha ez úgy általánosságban érvényesül, akkor pedig derítsem ki, hogy Katie mit akar a bátyámtól.

Vagy legalábbis azt kell kiderítenem, hogy miért akarta megölni anno a családomat és még a Tanács tagokat. De hogyan? Nincs semmilyen forrásom vagy emberem, akitől kérdezhetném. Hayleyéktől pedig biztosan nem fogom.

Jev egy pillanatra eltolt magától, majd megcsókolt. Alig ért véget, már hajoltam a következőért, amikor valaki megszólalt az ajtóból. Remek!

- Miss Lane, Mr. Townsond! – szólt ránk szúrós szemekkel a biológia tanár. Zöld szemeivel szinte szikrákat szórt Jev felé. – Becsengettek, önöknek nem kéne órán lennie?

- És önnek? – ráncolta Jev a szemöldökét. – Ha jól tudom a végzősöknek van kémia fakultáció első órában! – majdnem eldurrant a tanár feje, mint egy vörös lufi.

- Nyomás órára! – mutatott be az iskolába. Elrángattam Jevet mielőtt kinyírják egymást a tanárral, amúgy ennyit a tanácsaimról.

- „A végzősöknek kémia fakultációja van”? – fordultam felé a folyosón. – Jobb nem jutott eszedbe? És mi van a tanácsaimmal?

- Egy haveromnak vele van első órába kémia fakja. – vont vállat. – Most ha utálom egyszerűen utálom! És vicces volt látni ahogy mindjárt felrobban mérgében. – huncut mosoly ült ki az arcára.

- Mr. Townsond kérem ha szükséges kerülje el Miss Lane-t mielőtt renitenst farag belőle! – jegyezte meg szemét összehúzva a tanárnő. – 10 perc késés mindkettőnek, üljenek le! – majd a kis füzetébe firkantott minket. Jevvel leültünk Nick és Kelley elé az üres helyre, mert most kivételesen egybe volt vonva a csoport.

Két perc sem telt el és már nyílt is az ajtó és Scott lépett be rajta.

- Mr. Cipriano, kezdi átvenni Mr. Townsond stílusát? – fordult felé unottan a tanár. Scott erre csak szemöldök ráncolva kapkodta tekintetét Jev és a tanár közt. Jev felháborodottan csapta le combjára a kezét, majd keresztbe fonta maga előtt.

- Mikor kezd el végre tanulni irodalomból? – intette a helyére az első padba. – Ideje lenne, mert október már javában folyik és ne reménykedjen, hogy nálam könnyen átmegy mint az előző iskolájában.

Majdnem felhorkantottam. Scott és az irodalom kettes? Nevetséges párosítás. Lehet, hogy egy pszichopata de nagyon okos pszichopata, nincs olyan tantárgy ami ne menne neki. Főleg nem az irodalom.

- Tanárnő! – emelte fel a kezét Jev. – Miért én vagyok mindig a viszonyítási alap?

- Mert ez már a 10. alkalom, hogy elkésel az órámról. – mosolygott rá negédesen a tanár. – És te Jev mikor kezdesz el tanulni, mert ha így haladsz csak a hármasod lesz.

- Anyuci az irodalom hármasommal is szeret! – vigyorgott kisfiúsan. Nick felröhögött és vele egy huzamban Jev összes haverja. Kelley pedig csak ütögette a homlokát a padba.

- Nem láttam a tegnapi szülőin, szívesen beszélgettem volna vele a jegyeidről! Talán más lenne a véleménye, ha megtudná milyen jegyeid vannak. – vágott vissza a tanár. Jev viszont szokás szerint állta a sarat.

- Uncsitesóm ott volt, tessék neki mondani ő csak kiröhögné magát, mert igazam van. – a nő elképedt, majd elvörösödött, de nem tudtam eldönteni hogy most mérgében vagy idegességében.

A tanár tekintete Jevről hirtelen rám vándorolt, majd körbe nézett az osztályon. – Vehetnétek példát Carterről! Ő rendesen tanul és tudja az anyagot, de nem csak irodalomból! – öhm… elnézést! De tanultam kb. 7-8 évesen. Apró megjegyzés, mert a védelmezők így tanulnak: megtanultál gügyögni, jó most csináld még 5 nyelven. Megtanultál járni, akkor 1 km sprint. Megtanultál írni, akkor most írj esszét nekem a klasszicista angol irodalomról, majd ez írd le nekem a franciáknál is, de franciául. Egyéb kérdések hogy milyen „sanyarú” sorsunk van?

Scott elröhögte magát, de egy horkantássá alakult át. A tanár szúrósan nézett rá. – Scott te is példát vehetnél róla!

- Igenis! – felelte Scott mosollyal az arcán. Hátrafordult és rám nézett. Kék szemei szikráztak a reggeli fényben, és mosolya körbe érte az arcát. De én mindig átláttam rajta. Mindig tudtam hogy a mosoly mögött egy meg nem értett gyilkos mosolyog vissza rám, nem pedig egy gondtalan tinédzser. Farkas szemet néztünk. Felvonta a szemöldökét egy pillanatra, fejemben pedig mintha a hangját hallottam volna. Korrepetálj, Angyalom! Arra aztán várhat.

A tanár végül eldumált nekünk arról, hogy a mai diákok nem tanulnak és kevés az igazi tehetség, a szülők pedig nem ösztönzik őket. Lehet furcsának tűnök (mert nem vagyok eléggé az), de nem értek egyet  tanárral. Az iskolák rontották el az elején, nem pedig a szülők. Nincs motivációjuk amit nekünk, védelmezőknek már születésünkkor adnak. Az életük. Az a téte annak hogy tanuljunk, mert ha nem akkor nekünk annyi.

Jó, jó most lehetne arra fogni, hogy félig angyalok vagyunk, de a krónikák szerint tudást nem kaptunk csak ellenállóbb és erősebb testet. A boszorkánymestereket pedig az őrzőktől kaptuk szülinapi ajándéknak. A démonok pedig házi készítésű alvilágiakat küldtek nekünk, hogy ne unatkozzunk. Innentől kezdve már józan paraszti ésszel építettünk fel egy békés háború mentes világot az embereknek.

Mindig voltak háborúk és lesznek is, de jobb ha egymást öldöklik nem pedig a démonok őket, mert nélkülünk ki tudja milyen lények mászkálnának és a fél emberiség kihalt volna már.

A csengő felüdülés volt számomra, mert már nem bírtam ahogy Jev és a haverjai a tanárnak szólogatnak be, a tanár pedig visszavág. Felkaptam a táskámat és a szekrényem felé sasszéztam, hogy kivegyem cuccom törire. Kivettem a zsebemből a rezgő telefonomat és megnéztem az sms-em. Eugene küldte. Csak annyit küldött: „Hívj!”

Tárcsáztam a számot, és második csöngésre vette fel. – Mi az, történt valami? – támadtam le.

- Nem semmi. – mondta nyugodtan. Ó szóval Jev erre a nyugodtságra gondolt. – Csak kíváncsi voltam, hogy vagy dinka!

- Ugye tudod, hogy nem éppen a legjobbra gondoltam, amikor kérted hogy hívjalak?! – tettettem felháborodást. – Dinka! –egészítettem ki a mondandóm.

- Jó, jó! – hessegette el a témát. – Pénteken vagy asszem szombaton beszéltünk utoljára! Emlékezetem szerint Scott még mindig ott van, viszont senki nem tud megvédeni.

- De nézd a jó oldalát, már van hangom! – ez volt az egyetlen pozitívum. Meg talán más is.

- Csak el kellett mennünk! – röhögött. – Ha visszamegyünk biztos megint némításra kerülsz!

- Valószínűleg. – dőltem mosolyogva a mellettem lévő szekrénynek. – Angela hogy van?

- Jól, csak pár karcolása volt.

- És Hayley? – válaszul sóhajtott.

- Magát hibáztatja. – gondoltam. – Azt hiszi az ő hibája, mert nem volt ott, és amikor átértünk a portálon utána azon idegeskedett hogy veled történt valami. – lehet hogy nem ebben a drámai pillanatban kéne közölnöm, hogy egy démon majdnem rám robbantotta a kémia labort. De csak lehet.

- És a két tubica? – utaltam Emmára és Jaredre.

- Csendesen de nyalják-falják egymást rendesen. – válaszolta tömören. Ettől a mondattól életem szívatása jutott eszembe. Ó, Eugene… rosszkor voltál rossz helyen. (*gonosz vigyor* :DD - Kukorka)

- Csak azt remélem, hogy nem kell rád és Hayleyre nyitnom, mint azon a reggelen. – élesen szívta be a levegőt. Csak nevettem a hallgatásán.

- Ha elmondod ezt bárkinek, elkaplak és kikötözlek valahova. – morogta.

- Hopp egy szadomazo, csak nehogy Hayley apjának a fülébe jusson. – kuncogtam.

- December 12, Syracuse. – lehervadt a mosolyom, és összehúztam a szemem, amit szerencsére senki sem látott, mert a szekrényem nyitott ajtaja eltakarta az arcom. – Miről is beszélgettünk az előbb? – kérdezte ártatlanul.

- Ez övön aluli volt. – válaszoltam. Úgy tudtam, hogy Hayley elmondja neki, de ez nem ér! Ő nem zsarolhat vele, mondjuk azt se szeretném ha Hayley tenné de neki még elnézem, mert ott volt velem. Bár ha jobban belegondolok akár őt is hibáztathatnám, mert ő volt az idősebb és neki kellett volna vigyáznia rám, ahogy Conor fogalmazná.

- Na adj jelentés helyzetet! – elröhögtem magam. – Mi van dinka? – kérdezte értetlenül, de mivel továbbra is röhögtem, nem várhatott válaszra egy hamar. Behajtottam a fejem a szekrényemben, mert két elsős komplett elmebetegnek néztek, ahogy magamba röhögcsélek. – Jaj ne már megint?! Mégis mit mondtam?

- Adj jelentés helyzetet. – idéztem könnyeimet törölgetve, amik röhögő rohamomban pottyantak ki. – Rendben Eugene, adok jelentés helyzetet!

- Jól van na! – durcáskodott. – Tudod, hogy beszédhibám van!

- Rendben, elnézzük neked mert az orvos azt mondta, hogy csak rosszabb lesz ha szadizunk! – éreztem, ahogy megdöbben.

- Ezt mondta volna? – megint elröhögtem magam.

- Nem. Igazából anyád mondta, mert nem akarta hogy Hayley és én agyon szívassunk téged!

- Igazán hallgathatnál rá, ha már a bátyádra nem! – morogta. Beszámoltam neki, hogy nem történt semmi különösebb, és kihagyva azt hogy pénteken majdnem összeomlott felettem a plafon, csak annyit mondtam hogy miután elmentek Scott rám szállt. Majd a csengő miatt letettem, de még megígértette velem, hogy hívjam fel délután.

Conor:

Tegnap semmit sem aludtam, de ha tudtam volna se teszem. Nem vagyok hülye, hogy ezek után csak úgy kellemesen aludva az ágyamban, hagyom hogy Katie beengedje magát és járkálgasson esetleg ránk támadjon. Valamire nagyon készülhet ha eddig nem ragadta meg az alkalmat hogy megöljön engem és Cartert.

Carterre rá térve… Nos úgy tűnik testvéri telepátia alakult ki köztünk. Tegnap miután járkáltam még 2 óráig a szobámba felhagytam, hogy kezdjek is valamit magammal így a konyhába mentem hogy igyak valamit és Carter is akkor jött le ugyanezzel a szándékkal. Míg én töltöttem ki inni neki is, ő kivette a hűtőből a maradék pizzát, majd a mikróba tette. Mikor kész lettünk egyszerre vágtuk le magunkat a kanapéra és néztük a tévét.

Egészen addig űztük ezt a sportot, míg a Nap fel nem kelt. Utána pedig mind ketten ráérősen elkészültünk a dolgunkra. Ő iskolába, én meg arra hogy védő nindzsa angyalt játszak, félig persze Sherlockot. Még élveztem is volna csak mindkét Watsonom el volt foglalva. Carter iskolában, Ally pedig gondolom még-mindig-utállak-és-ha-megtalállak-helyben-kinyírlak fázisban tart.

Amikor a húgom beballagott az iskolába a Townsond kölyök azonnal letámadta valamivel és elrángatta az iskola széléhez. Ahol beszélgettek, de az elején Jev idegbetegen hadonászott, aztán pedig mondhatni „cukin” egymást ölelve beszélgettek. Annyi szerencséje volt a kölyöknek, ha a keze lejjebb csúszik – még ha csak egy centit is – én biztos leugrom arról a fáról és agyon verem egy bottal. De lehet nem verem meg annyira, bár kicsikét rásegíthetnék hogy tagja lehessen a kasztrált énekes brigádnak, ha már Moreschi úgyis meghalt.

Aztán pedig a tanár idegesen behívta őket a terembe és órára küldte őket. A következő pillanatban, pedig Ciprianóék jelentek meg. Katie sötét farmer viselt, egy világos kék inggel, szőke loknijait pedig hagyta a vállára omlani. Lelassított a kocsijával, Scott pedig kipattant mellőle és a bejárat felé vette az irányt. Azt viszont hallottam, ahogy Katie utána kiált.

- Viselkedj rendesen! – erre csak megforgatta a szemét a fiú és belépett az épületbe. Mielőtt Katie elhajtott volna az irányomba pillantott én pedig jobban a fa takarásába húzódtam. De egyenesen a szemembe nézett és ugyanolyan ártatlan kis mosollyal pillantott rám mint amikor először találkoztunk az Internátusban. Intett egyet, majd beindította a kocsiját és elhajtott.

Egy villanást láttam. Egy árnyék határozottan ücsörgött a túloldalon velem szemben. Valami fényes csillant, majd eltűnt az árnyék. Oldalra ugráltam az ágakon és magasabbra másztam, hogy lássam az illetőt. Mivel nem láttam semmit, még odébb másztam, mire már az épület hátánál ugráltam fáról fára, majd ahogy megláttam az illetőt visszahúzódtam, nehogy észrevegyen.

Ally ott ült a fán lábát lóbálgatva akár egy kisgyerek. Vörös haját kontyba fogta, de fufruja szokásosan kilógott belőle a sok kis babahajával együtt. Arcán komor, szomorú tekintet ült ki és barna szemeivel révetegen meredt előre maga elé. Arcán még mindig ott húzódott az a vágás, bár már halványabb volt és már csak egy halvány vörös heg maradt ott. Lehet hogy adnom kéne neki egy kis boszorkány port hátha segít rajta. Feltámadt a szél, mire dzsekijét szorosabban húzta össze magán.

Carter:

Feltűnően nyugalmasan telt a nap. Amikor az ebédszünetre csengettek ki Jev így szólt:

- Éhes vagyok!

- Akkor egyél! – válaszoltam miközben bepakoltam a füzeteimet és a könyveimet a táskámba.

- De nincs kajám! – a húga felé biccentettem.

- Akkor csórj a húgodtól! – javasoltam.

- Nem adna belőle! – biggyesztette le a száját. Nos nekem sem volt kajám, tehát rám hiába néz így éhen marad. – Eljössz velem kajáért? – nézett rám kiskutya szemekkel. Nem rúgok kiskutyába így hát beadtam a derekam.

- Legyen! – mosolyogva felpattant és zsebében turkálva megbizonyosodott róla, hogy van nála pénz. – Lógsz nekem ezért! – tápászkodtam fel.

A folyosón egymás mellett haladva kikerültük az ember tömeget a büfé felé. Nem úsztam meg azokat a pillantásokat, amik azt sugallták: Ez meg mit keres mellette?

A szőke fejből ítélve azt hittem Emily vagy Kelley jön szembe, de nem, mert az Ankhomon furcsa bizsergés futott át. Scott. Ahogy szembe jött rám és Jevre nézett és gúnyos félmosolyra húzta a száját. Jev megragadta a kezem és összekulcsolta az ujjainkat. Összeráncolt szemöldökkel néztem le a kezünkre, amit Scott is bámult, Jev persze szokásosan nyugodtan haladt tovább.

Scott lelassított előttünk, ezzel megállásra kényszerítve minket. – Nocsak, nocsak! – nézett végig. – Csak nem összejöttetek? – kérdezte felvont szemöldökkel ugyanazzal a vigyorral az arcán.

- Mint látod. – válaszoltam halkan. Szívére tette a kezét. Bocsánat a helyére.

- Megbántod az érzéseim Angyalom! – hangsúlyozta a mondat végén a szót. – Pedig emlékszem mi kettecskén milyen jól elvoltunk, nem így gondolod? – Jev szorosabban fogta a kezem, de nem mondott semmit.

- Hmm… - hümmögtem gondolkozva. – Határozottan nem. – lehervasztottam a mosolyt az arcáról, mert most Jev mosolygott.

- Megbántottad a piciny kis lelkemet Angyalom! – direkt csinálta ezt. De, ahogy érzékeltem Jevet mellettem nagyon úgy tűnt, hogy tud ő is valamit, amit én nem. Scott tekintetét Jevre emelte. Két kék szempár nézett egymással farkas szemet.

- Sok szerencsét kívánok neked Jev! – ennek miért a szokása mindenkit a nevén hívni. Nem tudná csak befogni?

Jev önelégülten elmosolyodott, majd elengedte a kezem és átkarolt, majd magával húzva tovább sétált. De még visszafordulva odavakkantotta Scottnak. – Nekem több szerencsém lesz vele, mint neked! – és ma megint fel merül bennem egy kérdés, ami az elmúlt két napban egyfolytában a szemem előtt villog. Miiiiii?

<<50. rész

52. rész>>