54. rész - They bear it without any word

Sziasztoook! Csak lett rész és a tegnapi előadásunk is remek lett (annak ellenére is, hogy a színház technikusa elcseszte a hangokat). Ezért picit jobb hangulatban írtam, bár igaz nem sok minden történt. És lassan ideje lenne már feltennem Katieről is a leírást az adatbázisba, na meg a galériába az ő fejlecét. De még az is problémát okoz nekem hogy címet adjak a 54. résznek. Komolyan ahogy ezeket a sorokat írom még címe sincs.

Jev:

Álmosan keltem fel a telefonom rezgésére. Csak csapkodtam míg sikerült szundiba tennem, majd vissza nyomtam a fejem a párnámba. De hamar vége volt a szunyának, mert anya már jött emlékeztetni, hogy suli van. Milyen szerencsém van, hogy nincs nulladikom… még az kéne, korábban felkelni.

Így is hulla voltam, mert Carterrel vagy hajnal 1-ig beszélgettünk. Nagyobb többségben a semmiről, mert amikor kifogytunk a semmiből azon veszekedtünk, hogy ki mondjon témát.

Allyvel találkoztam össze a fürdőben, aki már javában mosta a fogát. Vörös haját kontyba fogta csakúgy mint tegnap. Viszont mivel pizsamája egy topból és egy rövidnadrágból állt így megmutatta a vastagon betekert karjait.

- Veled mi történt? – kérdeztem a karjára bökve. Arca megrándult egy pillanatra, mintha komoly fájdalmakkal küzdene. – Milyen állat karmolt össze? – cukkoltam, miközben én is előszedtem a fogkefémet.

Valamit dünnyögött, de nem értettem semmit. – Meghúztam a karom. – folytatta normál hangerőn. – Egy ismerősömmel összetalálkoztam, akivel egy picit becsiccsentünk és elkezdtünk csimpaszkodni egy fán. Én pedig azt hittem át tudok fordulni rajta. – majd bekötött karjára mutatott. – És ez történt.

- Na és az arcodon a karmolás? – arcához kapott és alaposan szemügyre vette a tükörben, mintha most látná először.

- Valószínűleg a macska. – vont vállat.

- De nekünk nincs macskánk. – ráncoltam a homlokom.

- Tudom. – vonta meg megint a vállát. – De 2 utcával lejjebb van egy. És olyan cuki, csak karmol.

Elsietette a fürdőből, és a helyét Kelley vette át, immáron felöltözve. Kivágta a szekrényt a tükör mellett, majdnem fejbe vágva engem.

- Hé! – hátráltam el. – Lenyelted a pom-pomjait vagy mi bajod van?

- Nincs semmi bajom. – válaszolta flegmán. – Nem értem miért gondolod azt hogy van.

- Mert az előbb majdnem megöltél a szekrénnyel? – mutattam a gyilkos eszközére.

- Nem is. – húzta fel az orrát.

- Kels… - félbeszakított.

- Inkább siess, hogy időben Carter elé érj! – durcáskodott, mint egy kisgyerek.

- Mond már el mi bajod van végre! – kértem. – Ha nem nyakon öntelek vízzel és oda a hajadnak és a sminkednek!

- Nem akarok edzésre menni, ennyi! – üvöltötte. – Most jobban érzed magad? Geez, nem értelek! – folytatta tovább a reggeli készülődését, engem figyelmen kívül hagyva.

- Nem szereted már a szurkoló csapatatot? – tudakoltam. Sóhajtott.

- Nem erről van szó…

- Gonoszak veled, mert szólj nekem és akkor… - megint félbeszakított.

- Jev! Majd megoldom nyugi! – majd halkan hozzá tette. – De köszi.

Carter:

Conor szokásos reggelijét tömte magába. Gabonapehely, egyenesen a dobozból rá a tej. Undorító.

- Mikor óhajtasz tányért is használni evéshez? – kérdeztem beledobva a tányérom a hatalmas edényhalmazra. – És igazán elmosogathatnál, ha itthon vagy! – mutattam a halomra. Lassan magasabb lesz, mint az Eiffel torony.

- Egy, így sokkal gyorsabb és tisztább. Kettő, most te vagy a soros! – vágta rá.

- Conor, múlt héten is én csináltam. És ez megy vagy egy hónapja már. – jutattam eszébe hogy újabban sikerül neki elhagyni magát. Ha nem szedem össze a mosatlanjait, míg zuhanyzik izzadt és büdös ruhákban járkálna.

- Tényleg? – gondolkodott el. Bólintottam. – Oké, megcsinálom majd.

- Nem majd Conor, ma! – utasítottam mint valami házsártos anya. Mostanság kezdem inkább én hordani a nadrágot, mint ő.

- Rendben. – morogta.

- De csillogjon ám! – szóltam rá, de hamar elnevettem magam.

Mikor Conor a suli felé fuvarozott, elhaladtunk a Townsond ház előtt, ahol lassan az egész kint gyülekezett az udvaron.

- Állj meg egy percre! – kértem Conort, mire lelassított.

Valami arra vezérelt, hogy menjek oda Jevhez. Kipattantam a kocsiból, mire Conor égre emelve tekintetét (legalábbis a kocsi plafonjára) leállította a motort. Jev mellé pattantam, akik valamiről magyarázott a többieknek, de félbehagyta mire mellé értem.

- Szia! – köszöntem halkan. Elmosolyodott és kék szemeivel az enyémeket fürkészte.

- Szia! – mondta. – Hát te?

- Elhaladtunk, gondoltam beköszönök! – vontam vállat azzal a bizonyos mosollyal az arcomra fagyva.

- Szervusz Carter! – köszönt Clare burkoltan jelezve, hogy rajtunk kívül, még ott vannak 3-an.

- Csókolom Mrs. Townsond! Szia Kelley! – köszöntem a mellette álló szőkeségnek. Ally felé fordultam, de fel sem nézve telefonjából megelőzött mielőtt mondhattam volna bármit is.

- Még csak eszedbe se jusson csókolomozni, vagy magázni mert kinyírlak ahogy Jevet is akartam az álmában az este. – majd hozzá tette. – Ezt tekintsd a köszönésünknek Carter.

- Jó reggelt a Townsondoknak! – lépett mellém Conor. – És Ally! – nézett a lányra. Próbáltam az arcáról leolvasni valami reakciót, de csak negédesen elmosolyodott.

- Kösz, hogy a családhoz tartozom szerinted! – ha jól láttam egy pillanatra valami videójátékkal játszott.

- Ally! – szólt rá Clare. – Ő csak kedves akart lenni, szóval fejezd be!

Alison összeráncolt szemöldökkel pillantott fel a keresztanyjára, majd tekintetét a bátyámra vezette. – Nos én ezt az eddigi ismeretségünk ideje alatt nem tudtam róla elmondani. – vont vállat. – Ahogy azt sem, hogy fair lenne valakivel. Vagy egyáltalán őszinte úgy általánosságban. Ha nem ismeri jól Conor Lanet az ember, nem tudná megmondani mikor hazudik a szemedbe és mikor nem. – fejben már készültem, hogy Clare megint rászól Allyre, és biztos voltam, hogy Conor csendben fogja hallgatni, ahogy szidják. Elvégre sosem kockáztatná hogy valami olyasmit mondjon mérgében amit megbánna. De tévedtem. Most az egyszer.

- Mondja ezt a hazugságok és a kifogások királynője!  - vágott vissza Conor hasonló gúnyos mosollyal az arcán, mint az Allyé. – Sejtésem sincsen kitől tanultad. – forgatta meg a szemét.

- Hát biztos, hogy nem tőled! – vágta rá Alison. – Mert gyáva vagy, hogy nem tudsz az emberek szemébe nézni. Tudod mit? – csapta össze a tenyerét. Kezében már nem volt ott a mobilja. – Olyan vagy mint anyám. Egy mérhetetlen nagy seggfej. Rátok kettőtökre egyszerűen nincs jobb szó! – vigyorgott.

- Alison Mont… - kezdte Clare de Ally félbeszakította.

- Inkább veszekedj a nővéreddel, ne velem! – majd megkerülte kék kocsiját és Jev és Kelley felé vakkantott. – Befelé! – végül visszafordult keresztanyja felé. – Ja és Clare, csak hogy tisztázzuk! Nem, eszemben sincs azzal a boszorkával találkozni, soha az eddigi további életemben. Előbb kötöm fel magam az első fára, minthogy vele találkozzak.  Csak mellékesen mondom, ha idetolja a képét akkor meg is teszem azt amit az előbb mondtam. – arcáról egy pillanat alatt eltűnt a harag ahogy felém fordult. – Carter nem jössz velünk? Jev és Kelley biztos örülnének, ha veled együtt jöhetnének. Nem igaz srácok? – csapott az ablakra, mire mindketten kihajoltak az ablakon. Kelley az anyósülésről, Jev pedig hátulról.

- Szerintem gyere mielőtt megöl a levegő molekulákkal! – felelték egyszerre a testvérek.

- Ugyan már! – csapott megint az ablakra, mire visszahúzták a fejüket. Kicsit se volt feltűnő, hogy mennyire félnek tőle. Ha lenne kuzinom és olyan lenne mint Ally és ilyen terrorban tartana én is félnék. Bár… Most hogy belegondolok lehet hogy jó barátok lennénk ezzel az agresszivitásunkkal, sőt Hayleyt és Eugenet kifejezetten kedvelné is.

- Nem bántanálak Carter higgy nekem! – mosolygott kedvesen Ally. Conor horkantott egyet, mire mérgesen a bátyámra siklott a tekintete. – Igaz a bátyádat egy csepp vízben és képes lennék megfojtani, de az más kérdés. Na gyere elviszlek titeket! – intett a fejével.

- És ha nem engedem el? – kérdezte Conor mielőtt bármit is mondhattam. Ally kocsija tetejére támaszkodott. – Elvégre én vagyok a bátyja.

- És ha azt mondom nem érdekel mit mondasz? – kérdezett vissza Ally. Hú, ezek ketten aztán nem zavartatják magukat egyáltalán. Amilyen arckifejezés ült ki Conor arcára, kezdtem én is úgy érezni magam, mint Jev és Kelley. Sőt szerintem az anyjuk is így érzett mint mi.

- Szeretnél menni? – fordult felém Conor. Vállat vontam. – Igen vagy nem? – ember nem merek semmit sem mondani, nem tűnt fel.

Válaszul csak bólintottam. Sóhajtott és megenyhült a tekintete. Lehajolt, hogy felem egy magasságba kerüljön. – Figyelj, mint általában. És ha esetleg Ally átmenne idegbetegbe csak üsd le valamivel, rosszabbik esetbe használd valamelyiket élőpáncélnak.

- Ne feledd el, hogy még mindig hallak Conor! – szólalt meg a háttérből Alison. Conor megforgatta a szemét.

Elmosolyodtam. Még sosem volt ilyen. Általában csendben hagyta, hogy bárki bármit mondjon róla. De az ez első alkalom, hogy valakinek így visszaszólt volna. Ráadásul az Ally volt, aki elméletben tetszett neki. Oké ezt ezután a beszélgetés után nem igazán mondhatom, de olyan ember volt neki aki közel állt a szívéhez.

 - Menj már! – toltam rajta egyet a kocsi felé, majd kivettem a táskámat onnan. – Még vár a mosogatni való!

- Jól van na! – vetette meg a lábát. Még egyszer rám nézett és szemével elüzente a szokásos dolgokat. Hogy vigyázzak magamra, legyek jó és hogy szeret. Bólintva elköszöntem tőle és beszálltam Jev mellé hátra. Clare már bement a házba, Alison pedig beszállt a kocsiba mosollyal az arcán.

Conor még ott állt a kocsinál, várva hogy mi elinduljunk.

- Látod Carter! – mondta miközben becsatolta magát. – Engedékeny is tud lenni a bátyád csak cukkolni kell. – csendben bólintottam, de belül viszont mosolyogtam.

Először is. Ez volt az eddig legnormálisabb reggelem ezen az éven. Amikor úgy éreztem magam mint egy átlagos lány, akit nem foglalkoztat a védelmezők élete. Másodszor pedig ezzel a kis „veszekedésükkel” is többet tudtam meg a bátyámról. Ally biztosan jól ismerhette, mert igaza volt azzal kapcsolatban, ha nem ismered Conort képes a szemedbe hazudni úgy hogy észre sem veszed.

Ráadásul még mindig ott volt bennem az a furcsa érzés Allyvel kapcsolatban. Az hogy Conor bízott benne. Tényleg bízott benne… Mert ha nem, akkor biztos nem hagyott volna velük mennem iskolába.

Soha nem találkoztam még egyetlen emberrel sem, akiben Conor megbízott volna. Még Hayley szüleiben se bízik meg annyira, mint Allyben (eddigi tapasztalataim során), pedig Hayleyt kicsi korom óta ismerem és benne megbízik a négyőjük közül.

Lehet hogy azt kérem a szülinapomra majd, hogy hadd kérdezzek tőle vagy 100 kérdést róla és a múltjáról. Igaz az még baromi messze, de mivel először kérek valamit a szülinapomra így miért ne?

- És mi újság Carter? – csevegett Alison, ezzel megzavarva a filozofálgatásomat.

- Semmi. – feleltem szűkszavúan.

- Tudom nem az én dolgom… De jobban érzed magad? – majd hozzáhadarta magyarázóan. – Mármint a sebeidre gondolok…

- Jobban vagyok, köszönöm. – feleltem halkan.

- Örülök. – bólogatott.
***

- Kérdezhetek valamit? – bökött meg a tollával Jev. Felé fordítottam a fejem. Bioszon ültünk én pedig első órában próbáltam visszaszerezni az órákat amiket Jevvel beszélgettem el. Ő is a karján feküdt, miközben Mr. Melon monoton szövege az sejtszerveződésről töltötte be a termet.

- Mondjad!  - fordítottam felé a fejem.

- Még mindig honnan ismeri a bátyád a kuzinom? – suttogta, nehogy a tanár meghallja. – Mert már kezdenek ijesztőek lenni.

- Nem tudom. – vontam vállat már amennyire tudtam. Jev kérdésére a választ valóban nem tudtam, csak annyit hogy akkor találkozott vele amikor New Yorkban laktunk és hogy egy pöcs volt vele. Azt nem tudom hogyan és miért, de biztos voltam, hogy Conornak azóta is közel áll a szívéhez Alison, de nekem soha nem mondta. Ez mondjuk megmagyarázza, hogy Conornak a gépén miért van jelszó majdnem minden mappán. És mindegyiknek más.

- Engem Ally orrba vágna, ha újra kérdezgetni kezdeném. – gondolkozott el Jev. Akaratlanul is elmosolyodtam.

- A bátyámnak pedig elég jó képességei vannak a válaszok kitérése elől. – és a hazudozásban. – Lehet hogy adó csalók vagyunk? – ráncoltam a homlokom. Jevből kitört a röhögés, lehajolt és kezébe temetve arcát próbálta visszafojtani a hangját, de nem sikerült. Én magam előtt összefont karjaim mögé rejtettem a mosolyom a tanár gyilkos pillantása elöl.

- Mr. Townsond! – rivallt rá a tanár. – Meg tudhatnám mi olyan vicces? Mert elmesélhetné az igazgatóiban is! – mutatott az ajtóra szigorú szemmel.

Jev viszont még mindig hasát fogva röhögött és tapodtat se mozdult. Még csak nem is tervezett.

- Jev! Kifelé, de azonnal! – üvöltött a tanár. Valamit mondott Jev, de komolyan mondom annyira röhögött, hogy semmit sem lehetett belőle érteni. – Hát legyen! – a tanár a kezébe fogta a naplót és kivágta a terem ajtaját majd elment.

Valaki egy papír galacsinnal dobott meg. Miután kiszedtem a hajamból hátrafordultam.

- Ennek mi baja? – kérdezte Nick Jevre nézve. Nos igen, az a tekintet mindent elárult, hogy mire gondolt. Kelley kivételével mindenki úgy nézett rá mint egy elmebetegre. Nos volt benne valami.

Mr. Melon az igazgatóval tért vissza.

- Nem értem mi a probléma. – hallotta meg mindenki az igazgató hangját. Egyből felpattant mindenki a székéből és felébresztették azokat akik aludtak. Szépen rendezetten állt mindenki, így én is felálltam, Jevet pedig vállánál fogva felrántottam. A nevetése abba maradt, de széles vigyor ült az arcán és alig bírta ki, hogy újra nevessen.

- Szörnyű vagy! – forgattam meg a szemem.

- Mondja ezt az adócsaló. – vigyorgott rám.

- Csak lehet hogy azok vagyunk.

- Mi is itt a probléma? – dugta be a fejét

- Jeveviel elkezdett nevetni az óra közepén és nem hagyta abba, ezzel megzavarva az óra menetét. – panaszkodott a tanár. – És mikor kértem hogy hagyja el a termet az arcomba nevetett. – már értem Jev miért utálja. Nem az arcába röhögött hanem azon hogy adó csalók vagyunk Conorral. Ahogy ezt fejben kimondtam be kellett harapnom a számba nehogy elnevessem magam. J

- Miss Townsond, Miss Lane! – szólított engem és Kelleyt a diri. – A többiek üljenek le! – egyszerre huppant le mindenki a székére. – Valóban így történt ahogy Mr. Melon elmondta?

Megráztuk Kelleyvel a fejünket, mire csak bólintott. – Rendben. Üljetek le! – leültünk mind a hárman.

- Chh! – ciccegett Emily.

- Miss Reed én nem vágnám a fát magam alá, ha a maga helyzetében lennék! – húzta össze szúrósan a szemét a diri, majd Jevre nézett. – Ma ne legyen rád több panasz!- és elhagyta a termet. Mr. Melon összetörve állt és tátott szájjal forgolódott körbe körbe. Végül azt mondta csináljunk amit akarunk csak csendben, és elhagyta a termet.

- Nem értem a csitri és az amnéziás véleménye miért előrébb való a többiekénél. – morgolódott elég hangosan Emily mellett egy lány.

- Anyum azt hallotta, hogy azért jött ide, mert már más iskola nem vette át, annyi balhé volt vele. – mondta egy másik előttük. – És a bátyja is hasonlóan elmebeteg mint ő.

Padomra sütöttem a tekintetem, kezem ökölbe szorult és késztetést éreztem, hogy orrba vágjam valamelyiket, de olyan erősen hogy egy plasztikai sebész se tudjon mit kezdeni vele.

- Nem értem mit eszik rajta Jev, sokkal jobbat is találna. – panaszolta az előző. – Például engem, jók a jegyeim és még soha nem volt velem probléma!

- Csak olyan ronda a fejed! – nyerítette Emily mögött a barna hajú Cornelia, miközben egy székkel csúszott közelebb hozzájuk.

- De ő sem szép! Sőt nagyon ronda! – fonta keresztbe a karját az előző lány.

- Jaja Katy. – értett egyet az előttük lévő. – Sajnálom Jevet amiért ilyen jóképűen olyanokkal van körülvéve akik mind rondák.

- Ja láttátok, hogy a húgán milyen felső van?! Az már kiment a divatból már vagy 2 éve!

- Viccelsz! – röhögött fel gunyorosan Emily. – Elfogytak a kliensek nincs miből fizetni a ruhákat!

Elpattant bennem a húr. – Carter is csak azért jár bekötözött karral, mert egy felháborodott kliens megverte szegény szende szüzet. – elég legyen!

- Emily! – vakkantottam oda. – Mi lenne ha a sminkedet lenyelnéd hátha belülről is megszépít?! – vontam fel fél szemöldököm. Az osztályban hatalmas nevetés örvény söpört végig.

Kelleyre pillantottam. Lehajtott fejjel, morzsolta ujjait. Valami roppant mellettem. Oldalra fordultam, Jev pedig a bütykeit ropogtatta. Mindketten szó nélkül ültek és semmit se tettek magukért.

Üvegcsörömpölés hallatszódott, körbe pillantottam, de nem hiszem hogy bárkinek nagyon feltűnt volna.

- Mindjárt jövök! – suttogtam Jevnek, felpattantam kezemben a dzsekimmel, mert tudtam ha nálam nem is, de abban biztos lesz valami fegyver.

A folyosóra léptem, és a falhoz tapadva osontam a hang irányába. Egy ablak betört észrevételeztem a hiánya láttán. Egy alak tápászkodott fel a szilánkokból. Arca láttán egyből kirántottam a tőrömet a zsebemből és harci pozícióba álltam.

Nem vett észre ami jó jel. A szilánkokat rázta le magáról és dzsekijéről, majd hajába párszor beletúrt, hogy megigazítsa azt.

- Te mit keresel itt? – léptem ki rejtekhelyemről.

- Egy pszichopata eldobott! – felelte. – De köszönöm a kérdésed Angyalom, jól vagyok!

- Kezet fognék azzal aki volt olyan okos és áthajított egy ablakon. – válaszoltam gúnyosan. Macsós mosolyra húzta a száját.

- A te kedvedért a kezét is levágom neked! – kacsintott rám, majd az ablak helyén mászott ki engem ott hagyva, majd pár követ bedobált az ablakon.

- Miss Lane! – rikácsolt valaki mögöttem. – Mégis mi történt?

<<53. rész

55. rész>>