57. rész - It's in our hands, it always was

Sziasztoook!
Először is wow! Ugye múlt héten pénteken tettem fel részt, mert szombaton a szülinapozni voltam és tudtam hogy nem tudom a részt feltenni. És még pénteken este 4 látogatásról felmentünk 59-re ami nálam kiakasztotta a mérőt. Tehát wow! Csak ennyit tudok hozzá fűzni.
Hát vége van a szünetnek is és már csak a nyári szünetet lehet várni ami kicsit sem van közel. (Fanfact: még nálam javában szünet van amikor ezeket írom mert vasárnapra készen lett a rész.) A következő hét részében nem vagyok biztos, igyekszem előre dolgozni de rengeteg vizsgám van a héten és következőn és még a tanár vadászatom is tart. De mint általában értesítelek benneteket, és addig is "Stay awsome Gotham! ;)".
Ui.: sorry a szóismétlésekért, de nagyon benne vagyok a többi sztorim írásában és nem sok időm van a nyelvhelyességen gondolkozni


Jev:

- Conor jön érted? – kérdeztem Cartertől. Szekrényében matatott, lassan félig benne ragadt. – Carter? – szólítottam.

- Igen? – felelt a szekrényből.

- Segítsek? – ajánlottam fel.

- Nem kell megoldom. – válaszolt.

- Carter magasabb vagyok és talán jobban elérem mint te. – próbálkoztam hatni rá, de továbbra is makacskodott. – Na akkor gyere! – fogtam meg csípőjénél és kiemeltem a szekrényéből. Szekrénye elé álltam. – Szóval mi kéne?

- Az kémia cuccom. – morogta.

- Azonnal! – nyúltam be szekrényébe. A leghátuljában volt a falnak állítva. Nem csoda hogy a törpe méretével nem érte el. – Tessék! – nyújtottam át neki a könyveit, amiket utána begyűrt a táskájába. – Szívesen! – vigyorogtam rá.

- Köszi. – morgolódott keresztbe font karral. Felnevettem.

- Na gyere te törpe! – húztam magamhoz derekánál fogva. Odahajoltam hozzá, hogy megcsókoljam de ő erre elhúzódott.

- Ne is álmodj róla! – tette fel fenyegetően mutató ujját. Értetlen arcomat látva magyarázatát is megadta. – Törpének neveztél!

- Komolyan? – emeltem égnek a tekintetem. – Azért nem csókolhatom meg a BARÁTNŐMET, mert elismertem hogy alacsony?

- Pontosan! – elégedett mosoly ült ki az arcára. – Már haladunk, kezdesz gondolkozni!

- Haha! – forgattam meg a szemem. – És erre is rászoktattál.

- Csak rájöttél hogyan lehet legjobban kezelni a szarkazmust!

- Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre! – jutattam eszébe. – Conor eljön érted?

Vállat vont. – Nem tudom, nem mondta.

- Ha nem jön, eljössz velünk? – most ő ráncolta homlokát.

- Mi a célod vele?

- Ezt úgy mondod mintha célom lenne vele! – felvonta fél szemöldökét. – Oké van célom vele, de nem szükséges tudnod róla. – tovább nézett azzal a tekintettel. Esküszöm elmenne jó detektívnek, később beajánlom keresztanyámnál. – Már haza se kísérhetem a barátnőmet? Jézus!

- Ez minden? – kérdezte végül. Bólintottam. – Nos ezt még meglátjuk! – csapta be szekrény ajtaját.

- Ú várjatok meg! – hallottuk meg mögülünk Kelley hangját. Felénk rohant kezében edző cuccával.

- Nincs tesi? – ráncoltam a homlokom.

- Elmaradt. – fújta ki a levegőt, amikor odaért hozzánk. – Te Jev! – bökött meg.

- Igen, Te Kelley? – fordultam felé. Csak unott fejet vágott és zavartalanul folytatta. Elkaptam Carter mosolyát mielőtt elfordult volna.

- Ally neked se veszi fel a mobilt? – tudakolta.

- Nem szokásom hívogatni.

Az ajtónál elköszöntem Nicktől aki az állítólagos „nőjére” várt akit valamelyik bentlakásos suliból szedett össze. Kint pedig meglepően nem parkolt sem Ally sem Conor kocsija (akik az eddigi három napban percre pontosan megjelentek a suli kapuja előtt).

- Ez azt jelenti velünk jössz? – vonogattam gonoszan a szemöldököm Carter felé. Félkézzel ellökte a fejemet magától és mobilján kezdett sms-zni valakivel. – Mit csinálsz? – hajoltam mobilja felé, de megismételve az előző mozdulatsort nem tudtam meg kivel beszél.

- Várj! – tette fel mutató ujját. Pár másodpercig úgy állt míg nem hallottuk mindhárman telefonja pityegését. – Mehetünk! – csúsztatta vissza zsebébe a telefont.

- Conor belement? – döbbentem meg.

- Azt mondta: Ha nagyon muszáj, de üzenem Jevnek semmi tapi! – vont vállat.

- Alig járunk és már nem kedvel. – jegyeztem meg. – Jó kilátások!

- Eddig se kedvelt nagyon. – mormogta Carter.

Ma úgy mentünk haza Kelleyvel és Carterrel csatlakozva, ahogy régen is tettük, haza sétáltunk.

Mikor a mi házunk eléértünk Kelley már rohant is az ajtóhoz, mi pedig Carterrel lassan megálltunk az úton.

- Hát akkor szia! – köszönt el.

- Nem jössz be? – kérdeztem vele egyszerre.

- Nem is tudom. Conor aggódna ha nem találna otthon. – húzta a száját. – Talán legközelebb.

- Biztos? – fűzögettem. – Mert szerintem Conor jobban aggódna érted ha egyedül ülnél a házban, védtelenül.

- Jev ugye tudod, hogy képes vagyok akkorát ütni ami simán eltöri az orrod? – vonta fel fél szemöldökét és kezeit mellkasa előtt keresztbe fonta.

- De mégis csak jobb társaságban lenni! Mégis mit akarsz csinálni otthon? Egyedül? – kíváncsiskodtam.

- Valószínűleg befejezem a mosogatást amit a bátyám megint nem csinált meg. – válaszolta. – Házit csinálok, olvasok, gyakorlok, edzek! – sorolta a lehetőségeket.

- Edzel? – kérdeztem vissza.

- Nem úgy tűnik, mert eléggé nagy barátságban vagyok az extra sajtos-sonkás pizzával. – magyarázta.

- Háááát… - gondolkoztam, mivel tarthatnám itt. – Fagyasztott pizzánk van! – ajánlottam. – És talán fagyi is.

- Jev komolyan mondom, megleszek! – szája sarkában apró mosolyát rejtette. – Nem ez az első alkalom, hogy egyedül vagyok otthon.

- Látod ez a baj! – olyan kétségbeesetten próbálkoztam hogy most biztosan hülyének nézhetett. De csak szerettem volna egy kis időt eltölteni vele. Sulin kívül nem beszélünk és suliban se tudunk nyugodtan lenni vagy a tanárok, vagy a diákok miatt. – Conornak nem kéne egyedül hagynia téged!

- Jev, Conor 31 éves dolgozó ember. – jutattam. – Anyukád és valószínűleg a kuzinod is azt teszi amit a bátyám. Dolgozik a napi betevőért.

- Csak anyám az aki nálunk dolgozik. – javítottam ki. – Ally lopja a napot minden egyes percében és mégis fogalmunk sincs mivel fizeti ki a saját részét a háztartásban.

- Hallottál már olyanról, hogy otthon dolgozó ember? Mert van olyan!

- Carter komolyan mondom sírba viszel! – húztam végig a kezem az arcomon. – Nem látod hogy milyen bénán próbálkozlak behívni hozzánk, hogy eltöltsünk egy kis időt?! – nevettem fel kínomban.

- Jev… - félbeszakítottam.

- Semmi Jev! – tapasztottam kezemet szájára. – Ezek után kénytelen leszek akaratod ellenére bevonszolni téged, mert nem hagyom hogy egyedül töltsd a délutánodat mosogatva és házit írva. – hirtelen csípőjénél fogva megragadtam és a vállamra dobtam könnyű testét és elkezdtem a ház felé cipelni.

- Jev! – kiáltozott Carter. – Tegyél le te elmebeteg idióta! – ütögette a hátamat.

- Nem! – paskoltam meg hátát.

- Mondtam már hogy utállak? – húzta össze szemét rám, amikor letettem a házban és kulcsra zártam az ajtót.

- Nem de miért nem mondod inkább azt hogy ’szeretlek’? – húztam közel magamhoz csípőjénél fogva. Lehajoltam hogy megcsókoljam, de kezével elkapta az államat ezzel megakadályozva.

- Ne is álmodj Jev Townsond! – majd elengedte és kilépve ölelésemből lerúgta cipőjét, majd bőrdzsekijét felakasztotta. Táskáját a kanapé mellé dobta és törökülésben levágta magát az ülőalkalmatosságra. Karjait keresztbe fonta mellkasa előtt és szúrós tekintettel meredt rám.

- Most mi van? – emeltem égnek a tekintetem.

- Ugye tudod hogy lényegében elraboltál? – vonta fel szemöldökét.

- Én raboltalak el? – lepődtem meg. – Csak nem szerettem volna hogy egyedül légy ez olyan nagy bűn?

- Akaratom ellenére tartasz itt! Szóval ez már elrablásnak számít! – azt vártam mikor kezdi sorolni hol van a törvénykönyvben ez a paragrafus isten tudja hanyadik alcikkeje. Tényleg beajánlom Sophie néninél hogy csináljon valami jó detektívet vagy bírót.

- Mindjárt jövök! – legyintettem és felsiettem az emeltre bedobtam a szobámba a táskámat és visszabaktattam Carterhez, aki úgy ült ahogy hagytam. – Kérsz valamit inni? – tértem ki a konyhához. Kinyitottam a hűtőt és elkezdtem sorolni a kínálatot. – Szóval?

- Legyen kóla. – vont vállat.

Töltöttem neki egy pohárral és elé tettem a dohányzóasztalra. Leültem mellé én is törökülésben és így ültünk csendben.

Carter:

Megkérdezem majd Hayleyt történt-e már velem ennél kínosabb helyzet (csak azért mert ő jobban emlékszik ezekre mint én). Főleg december 12.-re ami számomra teljesen kiesett. Hayley elmondása alapján, khm… nem épp a legjobb formámat nyújtottam. Conor biztosan kinyírna ha megtudná mi történt azon az estén… De nem lehet hibáztatni, kivoltam akadva Scottra és végül ott kötöttünk ki ahol.

De visszatérve a jelen helyzetre. Jevvel csak ültünk egymás mellett és bámultuk ahogy a kóláinkban felszáll a buborék majd szétpukkad. Ezzel csak az a volt a fura, hogy imádom a csendet. Ez a csend viszont kifejezetten zavart.

Nem azért visszakoztam bemenni hozzájuk mert nem akartam. Sőt még aranyosnak is találtam volna normális helyzetben ahogyan próbálkozott. KIVÉVE ha nem lennénk egy kicsit sem jó helyzet közepén.

Scott megjelent a nővérével aki Conor szerint kész tömeggyilkolási hajlamban szenved (pont mint az öccse, el nem merem képzelni a szüleiket). Ez még nem is lenne baj, ha nem lennének őrzők akiknek feltett céljuk, hogy:

1. .)    világuralomra törni és kiírtani a védelmezőket
2. .)    mindenkit kínozni aki fontos az aktuális célpontjuknak (akik jelen esetben mi vagyunk Conorral)
3. .)     Conor és az én halálom
4. .)    vértengerben és lángokban állni az egész világot

Ráadásul az a mai eset is közbe vágott (és én még azt hittem lehet egy nyugodt napom). Ma mindenképp haza akartam jutni és kifaggatni Conort, hogy ki is volt olyan agyilag zakkant hogy Scott Ciprianora támadjon.

Szóval Jev megnyugodhatsz nem azért nem akartam bejönni hozzátok mert kicsit sincs kedvem eltölteni veled egy kis időt.

Conor tuti megnyúzza Jevet és engem is, ha haza ér. Azt sem akartam hogy aggódjon értem tekintettel léve az elmúlt hetekre, amikor eltűntem, vagdosva előkerültem, amnéziás voltam és néma. Én se szeretném azt átélni amit ő élhetett át azokban az időkben.

Késztetést éreztem, hogy a mobilom után nyúljak és felhívjam Conort és megnyugtassam hogy élek és biztonságban vagyok. Zsebembe csúsztattam ujjaimat és kihalásztam a mobilomat. Gyors sms-t dobtam Conornak.

Néztem egy ideig a képernyőt, de nem érkezett válasz, így visszatettem a zsebembe a telefonom.

- Meddig fogtok még ilyen kurva csöndben ülni? – ordította Kelley az emeltről. Legalább bevallotta, hogy hallgatózik. Ennyit arról, hogy „kettesben” vagyunk.

- Kelley ne hallgatózz! – kiáltotta fel a húgának Jev. Csak nem olaszok, hogy üvöltözve kommunikálnak.

Felém fordult és normál hangerőn kérdezte. – Mit csináljunk? – válaszul csak vállat vontam. – Meg is szólalsz vagy annyira haragszol rám, hogy nem beszélsz? – szám belsejébe kellett harapnom nehogy elmosolyodjak. Újabban helyzettől függetlenül képes vagyok mosolyogni a hülye poénjain. – Cica az furin jönne ki ha a cica elvitte volna a nyelved! – mondta hirtelen hülye vigyorával. Annyi nem változik hogy ez a vigyor még mindig arra késztet, hogy felpofozzam. Lehet hogy nem is adócsaló vagyok hanem szadista?

- Várj 2 percet! – állt fel és elindult felfele a lépcsőn. Pontosan 2 perc múlva lejött kezében a PS-ével és lette az asztalra. A tvjük elé húzta az asztalt és elkezdte bekötni a különböző kábeleket a tvbe. Amint azzal végzett bekapcsolta a gépet és tvt is, majd a kezembe nyomott egy kontrollert.

- Mivel játszunk? – kérdezte végig pörgetve a listát. Választottam valami lövöldözős játékot mire elmosolyodott. – Jó választás.

Megjelent a játék főmenüje, Jev pedig mint egy pro kiválasztotta másodpercek alatt a módot amiben játszottunk. Míg töltött a játék elmagyarázta nekem gombról gombra hogy mi micsoda, így mire betöltött a játék már mindent tudtam. Fejben elhatároztam, hogy szétalázom a tudásommal, mert csak tettem hogy semmit nem értek hozzá, pedig Peruban eléggé sokat játszottam a fiúkkal. Hiányoznak azok a napok! Meg azok is amikor rohantunk a zsaruk elől.

Először zombikat nyírtunk ki egy csapatba. Jev meglepődött hogy nem halok meg annyiszor mint várta. Aztán annál is inkább amikor csak 3-szor haltam meg egy körben. Miután meguntuk a zombik gyilkolását egy kicsit sem ijesztő és idegesítő cintányérozó majommal (Na srácok melyik játékban ölünk zombikat azzal a majommal? :3 *szemöldök vonogatás* - Kukorka), áttértünk egy másik online módra amiben egymás ellen voltunk.

A csapatom közel 100 pont híján vesztett. Jev diadal ittasan kezdett valami örömtánc nevezetűt járni, miközben követelőztem a visszavágóért.

- Ti meg mi a fenét csináltok? – hallottunk meg egy hangot mellettünk. Alison öltözött az ajtónál értetlen tekintettel bámulva minket. Nos elég érdekesen nézhettünk ki hogy Jev valamilyen hülye pózban fagyott meg, én pedig épp a pulcsiját rángatva másik kezemben a kontrollerrel.

- Játszunk! – feleltük Jevvel egyszerre.

Ugyanazzal a nézéssel lassan bólintott. – Látom!

Conor:

Carter sms-ét csak bő 3 órával később vettem észre. Lassan 5 óra volt én pedig fel-alá futkostam az erdőben, GPS-szel próbáltam lekövetni a számát, de semmi.

El kellett hoznom Carter Jevéktől és majd este folytatom. Ha megtalálom Allyt esküszöm fejbe verem Hayley lapátjával és kikötözöm valahova. Hmm… Jézus Lane, ne is ábrándozz! Kiűzve gondolataimat becsengettem a Townsond házba. Cartert azonnal kiszúrtam, egy videojáték konzollal ült a kanapéjukon. Elmerülve nyomogatta a készüléket és a hangokból ítélve valami lövöldözős játékkal játszott. Hah most kiélheti szadista hajlamait.

- Hello! – köszönt Jev. – Gondolom nem kell megkérdeznem miért jöttél? – lépett el az ajtóból, hogy beljebb lépjek, de Ally intése után nem mozdultam.

- Nem. – feleltem. – Véletlenül Ally nincs itthon? – érdeklődtem kicsit sem gyanúsan.

Kék szemei elkerekedtek és elnézett valahova amit az ajtó eltakart előlem.

- Ally! – szólt Jev hangosan. – Itthon akarsz lenni?

- Miért? – hallottam meg a hangját. Fejben egy megkönnyebbült sóhaj elhagyta a számat. Jev mellett megjelent Ally és ugyanolyan nagyok lettek szemei mint unokaöccsének.

- Te mit keresel itt? – támadott nekem.

- Kérdezném én is ugyanezt, de itt laksz szóval felesleges. – vontam vállat ártatlanul.

- Én kinyírlak téged! – lépett elém és lökött rajtam egyet, majd  verandájukra lépett ő is. Válla fölött láttam a húgomat aki Jev mellett állva értetlen fejet vágott. Becsapta mögöttünk az ajtót és nekem támadott.

- Hogy mersz ezek után még a szeme elé kerülni?

- Hé, hé, hé! – emeltem fel védekezően kezeimet. – Mi bajod van? Mint a mellékelt ábra mutatja a húgom nálatok van!

- Akkor is! – lökött rajtam még egyet ezzel egy lépcsőfokkal lejjebb kerültem. Majdnem egy magasak voltunk, de még így is kisebb volt. – Mondtam, hogy ennek a háznak a küszöbét nem lépheted át! – mutatott a Townsond házra.

- Nem is tettem! – védtem meg magam.

- A cipő orrod bent volt! – tartotta felém fenyegetően mutató ujját. Csak megforgattam a szemem.

- Ha már itt tartunk! – gondoltam egyet. Kezeit elkapva kezdtem sebek után tapogatózni.

- Mi a…? – rángatózni kezdett, amikor pólóját kezdtem felhúzni. Egy percre megpillantottam egy nagyon friss heg nyomot. Utána kaptam, de kirántotta kezeit és lábon rúgva engem hátrált két lépést az ajtójuknak.

- Basszus Ally! – fogtam a térdemet. – Hogy a kurva istenit tudsz ekkorát rúgni?

- Örülj, hogy nem irtom ki a családodat! – vágott vissza. – Amúgy is hogy merészelsz letapizni engem te elmebeteg perverz? – üvöltözött.

- Csak azt akartam megnézni, hogy jól vagy-e! – morogtam miközben próbáltam használni a bal lábamat. Soha nem kellett volna azt mondanom neki, hogy ha egy férfi elkapja vagy tökön, vagy térden rúgjon. Ha az előbbit alkalmazta volna rajtam, csak akkor bántam volna igazán.

Ally:

- Csak azt akartam megnézni, hogy jól vagy-e! – morogta lábát mozgatva.

- He? – fintorogtam.

- Megmagyaráznád nekem mégis kin zuhant át az a rohadt őrző pálcakés, valószínűleg Scott Ciprianótól? – vonta fel szemöldökét.

- Honnan tudsz erről? – elhalkult a hangom és közelebb léptem hozzá ha netalántán Jevék hallgatóztak volna már ne tehessék.

- Megtaláltam a véres kést a földön, és a vattákat a kocsidban. Carter pedig látta Scottot átzuhanni a suli ablakán. Nem akarsz elmesélni nekem valamit? – halkította le a hangját ő is.

- De ugye engem nem látott? – fagyott meg bennem az csöppnyi vérem is ami maradt.

- Nem, legalábbis nekem nem mondta. – vont vállat. A vállára sóztam egy nagyot. – Ezt most miért kaptam? – simogatta az ütés helyét.

- Több okból is. Hogy merészelsz beszélni azzal a ribanccal aki ki akart nyírni az előbb? És mégis honnan ismered? – támadtam neki.

- Várj, mi? – ráncolta a szemöldökét. Mire eljutott agya helyéig nagyra nyílt szemekkel bámult rám. – Rád támadott Kat és Scott? – kérdezte elhűlve.

- Hát csak Scott. – válaszoltam értetlen arcot vágva. – Történt pár dolog, átesett az ablakon, neki vágtam egy fának, Kathrine majdnem kitekerte a nyakát, aztán az a pöcs átdobott a csípőmön egy kést.

- Hogy mi? – tátotta el a száját. – Miért nem vártad meg hogy odaérjek? És azzal a sebbel elmásztál a kocsidig?

- Amúgy is minek turkáltál a kocsimban? – ráncoltam a szemöldököm. – Nem tanították neked azt a mondást, hogy ’egy lánynak a cuccai közt ne turkálj mert kiherél az biztos’?

- Nem. De mivel tele volt a véres ujjlenyomatokkal kénytelen voltam! – vont vállat. – Nem tudtam, hogy te vagy Scott fekszetek benne.

- Ennyi? Ez a mentséged? – kérdeztem felháborodva. – Ez nem elég azok után ami történt!

- Miért mi történt még, amit nem mondtál el? – gyanakodva mért végig.

- Kezdjük azzal hogy a kisebbik Cipriano miatt majdnem kitörtem a nyakam tegnap!Aztán egy kibaszott FBI-ügynök-őrző akart fejbe lőni.  – soroltam ingerülten. – Ma pedig beállít Scott megint és átzúz rajtam egy kést! Azelőtt pedig a nővére közli velem hogy ja csak azért jöttek hogy megköszönjék hagytam elterelni a hülye őrzőket akik az öcssét akarták megölni! És tegyük hozzá hogy baromi jól esett amikor azt mondta beszéltetek!

- Ó szóval most már öri barik lettünk, mert beszéltünk? – sértődött meg.

- Nekem ne merj a verandánkon megsértődni Conor Lane! – mutattam felé fenyegetően mutató ujjammal. – Én lehetnék az aki üvöltözve bűnösökre mutogat!

- Nem azt teszed? – nézett végig rajtam. Fújtatva magam mellé emeltem a kezemet.

- Hogy várod el, hogy segítsek ha nem mondasz nekem el semmit? – csaptam le a kezeimet.

- Nincs közünk egymáshoz úgy hogy közöljek veled mindent! – mosolyodott el gúnyosan.

- Még mindig a mi verandánkon állsz emlékeztetnélek rá!

- Még hogy én nem mondok el semmit! – nevetett fel. – Legalább ne játssz magad ellen, Ally! Te ugyanúgy nem mondasz el nekem semmit.

- Például? – érdeklődtem.

- Átdobtak rajtad egy kibaszott kést basszus! – mutatott a sebemre. Wow ennyi káromkodást se hallottam tőle a július negyedikei tűzijáték óta. Mondjuk nem hittem hogy felgyullad a fa egy szimpla karácsonyfa égőtől. – El is vérezhettél volna ott az iskola mellett! De ahelyett hogy felhívtál volna, nem te inkább elugrándoztál a kocsidhoz aztán franc tudja hova lettél és a kurva telefont is lehetetlenség számodra felvenni. Azt hittem meghaltál valahol vánszorgás közben! – majdnem megkérdeztem hogy vánszoroghattam volna, de utána rájöttem mivel átdobtak rajtam egy pálcapengét ezért logikusnak tűnt. De a másik reakcióm az szerintem beleégett Conor fejébe.

- Te hívtál? – szedtem elő a zsebemből a telefont. Feloldottam a repülőgépes üzemmódból és sorra jöttek az nem fogadott hívások. 76 nem fogadott hívás a(z) „Seggfej J” nevű számról. Felnevettem a név láttán. Conor értetlen feje láttán csak legyintettem magyarázat helyett. Visszacsúsztattam a készüléket a helyére. – Ez mind szép és jó Conor, de az hogy Scott kísérletet a megölésemre nem segít a helyzetünkön! Még mindig nem mondasz el nekem semmit! És tudod Kathrine Cipriano annak számít, ha olyan mint az öccse vagy rosszabb. Lehet hogy te ezt az üzletasszony stílust te beveszed, mert ismered de én nem és nekem csak az van a szemem előtt hogy szemrebbenés nélkül képes lenne valakinek kitekerni a nyakát.

- És mi van ha képes rá?

- Kurvára megölhet valakit, te idióta! – ajándékoztam meg a mi kis déli nyaklevesünkkel. – Például a húgodat!

- Ally, az nem a te dolgod hogy én mit beszéltem Kattel! – szögezte le. – Te mondtad én ismerem őt, te pedig nem! Fogalmad sincs milyen. Az én problémám elrendezni őket!

Conor:

- Az én problémám elrendezni őket! – fejeztem be a mondandómat, és ezzel már le is zártam volna ezt a kis beszélgetést, de nem hagyta.

- Chh! – horkantott fel. – Már becézed is, akkor tényleg ismerheted! – gúnyos mosolya mindent elárul mit gondolhat most rólam. – De tudod mit? Nem engedem, hogy játszd a macsót, mert ez rám is tartozik ha veszélyezteti a családomat!

- Milyen családodat? A saját szüleidnek halvány gőze sincs mit csináltál kb az elmúlt 10 évben, majd pont Clare-éknek lesz! – csúszott ki a számon. Abban a pillanatban megbántam. Szemén láttam, hogy pofonként csapja ez a mondat.

- Nem érdekel a véleményed Conor! – sziszegte válaszképpen. – Főleg nem az mit gondolsz rólam és a családomról. De mondok neked valamit! Én ugyanolyan jó védelmező vagyok akárcsak te, és te vagy a megmondhatója hogy hányszor segítettelek ki és mentettem meg azt a rohadt hátsódat és semmit nem kértem tőled! – kösz Ally! Emlékeztess még jobban milyen szar barátod voltam! – Ha viszont is engem is ugyanolyan jól ismersz akárcsak Kathrinet akkor tudhatnád hogy mondhatsz nekem bármit akkor is lesz közöm az ügyhöz. De mondok neked pár okot miért: - vigyorgott negédesen, majd ujjain elkezdte sorolni az okait. – Te vagy az egyik opcionális célpont, ez azt jelenti a húgod is az! És találd ki kivel jár a húgod jelen pillanatban? Na kivel? – vonogatta szemöldökét. – Hát persze hogy az én elmebeteg kuzinommal. Ami azt jelenti, hogy ő is célponttá válik. Ahogyan Kelley és Clare is. Ezek után már kurvára az én ügyem is. Tudod nekem hármójukat kell mindenpillanatban megvédeni, de neked csak Cartert kell! – csak nem burkolt célzás akart lenni arra, hogy nincs senkim.

- Miért akarod magad belekeverni? – ráztam meg a fejem megadóan. – Semmi közöd nincsen hozzájuk, se hozzánk vagy hogy miért akarnak minket holtan az őrzők!

- Chh! – ciccegett. – Kiválasztott. – csak ennyit mondott és sarkon fordult a bejárati ajtójuk felé.

- Véres? – próbáltam kipuhatolni a Katy által megnevezett becenév eredetét. – Nem is tudtam hogy újabban ilyen névvel is illetnek az elmebeteg után?

- Fogalmad sincs miért kaptam azt a becenevet. – felelte arra sem méltatva, hogy megforduljon. – Ha ismernél tudnád és sikítva menekülnél előlem! – oldalra fordított a fejét és egy félmosolyát elkaptam. – Fogadjunk hogy Carter is többet tud Kathrine Ciprianóról mint amit nekem valaha is el fogsz mondani. Ebben csak annyi a vigasztaló, hogy a húgodban jobban megbízol mint bennem! – kuncogott. – De miért is figyelnél rám egyszer is? Hisz te mondtad bocs, nekünk semmi közünk egymáshoz. – már csak az ajtó csapódását hallottam.

Miért van az, hogy a lányok minden mást elfelejtenek de bármit mondasz nekik azt soha sem? Anya, egyetértek azzal az állítással amit 15 éves koromban fogalmaztál rólam. Hülye vagyok a nőkhöz!

- Kijöhetek? – dugta ki Carter a fejét a bejárati ajtón. – Már nincs semmi robbanékony?

- Gyere! – halványan rámosolyogtam. Becsukta maga mögött az ajtót és megállt velem szemben.

- Ugye ha megkérdezlek mi volt, nem fogod elmondani nekem? – kérdezte ráncolt homlokkal.

- Pontosan. – feleltem kurtán.

- Gondoltam. – dünnyögte.

Katie:

- Mégis mit akarsz Alisontól? – kérdezte az öcsém felnézve laptopjából. – Miért olyan fontos, azt hittem csak Carter és Conor kell? – elmosolyodtam. Ó drága kis tudatlan Scotty.

- Pont olyan mint én! – feleltem közben lapozva a magazinomban. – Tökéletes szövetséges lehetnek belőle ha tekintettel vesszük a képességeit és a tudását. Csak provokálni kell egy kicsit és amint elveszti a fejét már a kezünkben van!

 - És mi lesz akkor Conorékkal? – kérdezte a következőt.

- Ó hidd el nekem amint meg van az egyik, jön a másik! – vigyorogtam és fejben többször is pacsit adtam magamnak a kivételesen okos terveimért.

- Bárki fel tudja magát edzeni arra a szintre mint ő, Katie! – tiltakozott Scott. – Szerintem kiiktatni kéne, vagy elrabolni hogy Conorra frászt hozd!

- Milyen gonosz gondolatok! – jegyeztem meg, majd újra elmosolyodtam. – Az én öcsém! – majd folytattam. – Nem tervezem kiiktatni. Túlságosan a szívemhez nőtt, még jól szórakozom vele. De elrabolni még nem most fogom. Kivárom még összevesznek olyan szinten, hogy Conor belepusztuljon az eltűnésébe.

- És van bármi haszna a saját személyes szórakoztatásodon kívül? – vonta fel szőke szemöldökét. Bólintottam.

- Ő az egyetlen ember a földön aki meg tudja mondani hol van Jeveviel apja. Amint elárulja hol van már a kezembe lesz és én irányítom a szálakat. – kuncognom kellett ahogy elképzeltem szomorú keserves fejét, előttem térdelni és halkan lassan motyogja a tartózkodási helyét annak a szemétnek. – És tudod hogy Jeveviel mindent megtenne a drága kis családjáért! Hisz ilyen volt mindig is, vakon segít mindenkinek. Lane-ék, DiLaurentsek, Ciprianok. Felelősséget érez irántuk azok után, amik miatta történtek. – szélesebb vigyorra húztam kirúzsozott ajkaimat. – És pontosan ezért fogja azt tenni amit mondok neki.

<<56. rész

58. rész>>