52. rész - Little by little, piece by piece...

 Vmiért kitörölte ezért van itt, mert újra feltöltöttem (62. rész ott lent!!)
Sziasztoook! Nálam őrültek háza van konkrétan és azt sem tudom merre áll melyik fejem... Ráadásul minden bajom van, tanulni kell, meg jól teljesíteni itt és ott és mindenhol... #firstworldproblem. Ja és még beteg is vagyok, aminek minden normális diák örülne, de én nem. Mert nem tudod mi az igazi fájdalom addig amíg el nem kapod a náthát. A részre térve (azt a rímet nézzétek :D), remélem tetszeni fog és véleményt a komment részlegben, chatben és pipálgatással jelezhettek. Kérdésem pedig az lenne, hogy ti mit gondoltok Scott nővéréről? Kíváncsi vagyok kit hogyan fogadott az érkezése és milyen kilátásai vannak az elkövetkezendő részekre. :))

Conor:

Rápillantottam  az sms-re. Ismeretlen számról jött. Gondolhattam volna.

„Találkozzunk! Kat” – vagy 5 percig csak bámultam, nem tudtam mit kéne tennem. Majd felnéztem Allyre, aki a fákon ugrándozott, ha jól láttam Jev mozgását követte. Írtam neki egy gyors üzenetet, majd lemásztam a fáról és elkezdtem sétálni befelé az erdőbe, hogy onnan kerüljem meg az iskolát.

„Rendben. Hol?” – két perc se telt el és ott termett előttem.

- Szia! – villantotta mosolyát.

Hideg pillantásomra, viszont megállt. Oldalra döntötte a fejét és végig mért. – Jaj ne már Conor! Ne légy ilyen, ez olyan szomorú. Barátok nem lehetünk még? Légyszi! – olyan volt mint régen. Csak korban változott, de fejben még mindig 16 éves maradt.

- Átvertél és meg akartad ölni az egész családomat. Szerinted ezek után képes lennék valaha a szemedbe nézni megint úgy? – vontam fel a szemöldökömet. Lebiggyesztette a száját. – Hogy kerültél ide?

- Kocsival. – vont vállat. Ki akar hozni a sodromból.

- Úgy értem, hogy lehetsz életben?! – javítottam a kérdésen. Elmosolyodott.

- Úgy ahogy te! – karját maga mellé eresztette és közelebb lépkedett hozzám. – Nem haltam meg. – már alig 2 méter volt köztünk a távolság. Igyekeztem visszafogni a döbbenetem.

- Láttam ahogy lefejeznek téged és a szüleidet! Lehetetlen! – megint vállat vont.

- Nem tudom hogyan történt! Csak felébredtem egy sötét raktárban az öcsémmel. Azelőttről semmi emlékem nincsen.

- Mit akarsz itt? – sziszegtem.

- Ugyan már Conor! – lépett előre még egyet. Nem fogom mutatni neki, hogy mennyire félelmetes most. – Ne játszd nekem meg magad, hisz tudod hogy ismerlek! – nem eléggé! – Szeretnénk normális életet élni, ahogy ti is! Semmi hátsó szándék nem áll emögött.

- Az öcséd rengeteg olyan embert ölt meg, akik fontosak voltak nekem. – legyintett.

- Scotty még eléggé instabil, de dolgozom rajta. – felhorkantottam. Összehúzta a szemét. – Mi van?

- Megöltél több tucatnyi embert azon az estén, amikor találkoztunk. – visszanyeltem minden szitokszót a nyelvemről. – És annál is többet azon az estén, amikor utoljára láttalak! Miért kéne hinnem neked? – megszüntette köztünk a távolságot. Feltűrte blézere ujját és karjait a vállamra helyezte nyakam mögött összekulcsolva.

A szemembe nézett és mosolygott. – Mert még mindig szeretsz! – suttogta. A nyakamhoz hajolt és csókokat lehelt rá. – Még mindig szeretsz annak ellenére, amit tettem. Látom rajtad, érzem! – mormogta. – Ha nem szeretnél és annak gondolnál, aminek mondasz már rég megöltél volna ott helyben az iskolában. – ajkai feljebb haladtak a nyakamon. Fogai az államat súrolták. – Ne ellenállj nekem Conor, mert én eddig tartottam magam! – ujjai hajamba csúsztak.

Kezemet derekára vezettem, majd erősen belemarkolva egy közeli fának nyomtam a hátát. Kéjes mosolyra húzta száját és már hajolt volna közel hozzám, de elhajoltam. – Nem érzek irántad semmit! – szűrtem ki fogaim közt. – És annak gondollak, aminek mondalak. Egy gyilkos ribancnak!

A fa törzsének döntötte a fejét és úgy nevetett. – Ez édes volt! – ujjait levezette és a mellkasomon keresztül húzott velük egy csíkot a szívem fölött. – Azt hiszed őt szereted, pedig tudom hogy nem! – tessék? Egy hang nem jött ki a számon. – Ha szeretnéd, nem hagytad volna ott. Engem nem hagytál el azon az estén, ha már akkor nem érzel irántam semmit megöltél volna, én pedig hagyom! – kék szemei a mellkasomat pásztázták. – A szíved mélyén… - vezett jobb kezét a szívem fölé. – Te is tudod, hogy szeretsz engem. Adj nekem egy esélyt Cono…

- Nem! – feleltem. – Semmit nem érzek irántad a szánalmon kívül, és ez nem is fog változni! Az az Ő akire gondolsz, őt pedig hagyd ki belőle. Semmi köze!

- Pontosan tudod kire gondolok! – suttogta közel hajolva arcomhoz. – Ő nem jó, ő gonosz! Ő a véres…

- Nem értem miről beszélsz! – ráztam a fejem.

- Nem is kell. – felelte. – Majd rájössz te magad! Vissza foglak szerezni!

- Soha nem is voltam a tiéd! – dühösen néztem a szemében, míg az övében játékosság csillogott.

- Az majd még meglátjuk! – kacsintott. Kicsusszant a kezeim közül és oldalra lépett. Elugrándozva intett egyet és eltűnt a fák között. Mióta váltott erre a… nőiesebb stílusra? Blézer, meg ing, rövid haj?

Rengeteg kérdés cikázott bennem. Miért nem ölt meg? Nem tette és ez idegesít a legjobban, még csak kísérlettel sem próbálkozott.

Véres. – lebegett a szemem előtt ez a szó és Ally arca. Katie így hívja őt, és nem először. Tegnap is ezzel a névvel illette.

„Bár a pletykák szerint a neved nem illik össze azzal amit csinálsz,véres!” Mire célozhatott ezzel? Ismerem Allyt, jobban mint bárki, de mit tudhat ő amit én nem? Mi történt az elmúlt 7 évben hogy ezek megismerték egymást? Úgy néztek egymásra, mintha bármelyik pillanatban képesek lettek volna megölni egymást. Ugye csak nem…?

Nem az nem lehet, soha nem is tettem említést róla. Allynek fogalma sincs kicsoda ő, de teljesen biztos hogy találkoztak. Ki kell derítenem hogyan és mi volt Katie célja ezzel. Megkérdezhetném Allyt is, de nem válaszolna. Visszamentem és felmásztam a fára, szememmel és érzékeimmel próbáltam beazonosítani hol lehet Carter. A földszinten volt, valószínűleg Jevvel, mert nem éreztem a közelében Scott jelenlétét. Ally után kerestem, ő is a földön volt. Az épületben.

A telefonomra néztem. 2 sms érkezett tőle. Az egyik akkor, amikor én küldtem neki, hogy tartsa a frontot, a másik alig 2 perce.

„Gáz van.”

Ally:

Feltűnés nélküli lökdösődést elég nehéz volt megoldani. Szememmel a folyosót pásztáztam Carter után kutatva, de sehol sem találtam. Ahogy Jevet és Kelleyt sem.

- Ally! – lépett elém mosolyogva Nick. – Rég láttalak, mi járatban erre? – alig méltattam arra, hogy ránézzek, még mindig próbáltam átlátni a tömegen hiába valóan.

- Semmi különös, nem tudod hol van Jev? – kérdeztem. Összeráncolta a homlokát. – Elfelejtettem kaját csinálni neki és hoztam pénzt rá. – hazudtam ő pedig megértve dilemmám, bólintott.

- Enni mentek Carterrel. – felelte. – Valahol az ebédlőben megtalálod őket.

- És Kelley? – a terembe intett. Én behajoltam az ajtón, Kelley pedig szendvicsét majszolva telefonozott. – Oké, köszi. – intettem neki. Alig léptem kettőt, valaki elszáguldott mellettem engem majdnem fellökve. Utána fordultam, ahogy az illető is utánam.

Scott Ciprianoval álltam szemben. Egyik kezében a táskája, másikban a mobilja amin épp beszélt valakivel. Nagy szemekkel nézett rám, majd át a vállam fölött végül elfordult és a tömegbe olvadva a kijárat felé tartott. Menekül.

Visszafordultam és nem igazán tetszett az amit láttam. Az a nyomozó volt, aki Jevéket is kihallgatta, de Conor és miattam elviharzott. Mögötte még 2 férfi volt, akiknek a nyakában az ezüst pentagramma lógott. Bal csuklómon éreztem egy furcsa bizsergést. Mind a hárman azok voltak. Rám kapták a tekintetüket, majd a nyomozó gonoszan elmosolyodott és fejével intett a társainak, majd megindultak felém. Nick kezébe nyomtam egy 10-zest és odavakkantottam hogy adja oda Jevnek vagy Kelleynek kajára.

- Igen? – vettem fel a csörgő mobilom.

- Hogy érted azt, hogy gáz van? Mi történt? – sorolta Conor a kérdéseit. Ha nem foglalkoztatna most sokkal fontosabb dolog rábasztam volna a telefont, de nem tettem.

- Akadt egy kis problémánk. – feleltem közben kezemmel utat törve magamnak a tömörülő diákok közt. – Vagy inkább 3.

- Mik? – kérdezte Conor. Hallottam, ahogy leugrik a fáról és szél mozgásából, hogy elindult.

- Csekkold a húgodat, hogy minden rendben van-e, az ebédlőben vannak. – utasítottam, majd egy percre vállam fölött hátranéztem. A három őrző rendületlenül cikázott a gyerekek közt utánam eredve.  – Én elintézem ezt!

- Ally…

- Csak csináld! – sziszegtem. A zsebembe csúsztattam a telefonom. A jobb kézfejemre húztam a dzsekim és a pulcsim ujját, miközben megmarkoltam a tőröm markolatát. Megnyugtatott, hogy ott van a kezemben. Kiügettem az épületből a főútra elindulva felfele az utcán. A tarkómon érzett bizsergésből tudtam, hogy ott haladnak mögöttem, határozottan és biztosan. A mellkasomon is bizseregni kezdett az Ankh. Alvilági… Szembe jött egy csapat srác, akik halkan beszélgettek. Rám kapták a tekintetüket. Basszus!

Befordultam az erdőbe, mert kénytelen voltam valahogy elintézni őket. Csak a pisztolyom volt nálam és egy tőr. Ha szerencsém van még pár kisebb kést is találhatok a nadrág zsebeimben, de tegnap eldobáltam majdnem az összeset.

Ahogy hallottam a gyorsabb lépteket futásnak eredtem. A hideg szél csípte az arcomat, és minden mozdulat fájdalmat okozott a sebek miatt. Ám amikor egy hatalmas világos barna szőrű vérfarkas kiugrott elém megtorpantam.

Az őrzők beértek és körül álltak engem. Kivont kardokkal álltak, annál a nyomozónál viszont 9mm-es pisztoly volt. 9 golyóm volt, amihez szerencse kellett, hogy eltalálja a farkast és mind a 8 őrzőt. Az őrzők arcára mosoly ült ki.

- Úgy tűnik a kis vérfarkas barátunk mégis eljött. – mondta Wilson. Farmert és edző pólót viselt kezében pedig a pisztollyal és a tőrrel fenyegetőnek érezte magát. Érezze is, várok egy kicsit, míg majd engem gondol fenyegetőnek.

- Nem udvariatlanság 9 férfinak így rárontania egy hölgyre? – kérdeztem nyugodtan Wilsonra nézve. Fél szememmel a farkast néztem és figyeltem a mozdulatait. Nem mozdult, csak támadó állásban vicsorgott rám. Bal mellső lábán egy vágás hegét láttam.

- Nem vagyok az udvariaskodás híve. – felelte Wilson engem végig mérve. – Azt hitted te kis védelmező, hogy megvédheted a kis Carter Lanet. Tudtuk, ha idejövünk vagy te vagy a bátyja eljön érte.

- Miért, csak nem autogramot szeretnétek? – gunyoros hangommal próbáltam elterelni a figyelmüket arról, hogy fejben 50 menekülési és támadási tervet eszeltem ki. – Elintézhetem nektek, ha… - idegesen félbeszakított.

- Minket nem érdekelnek a Lane-ek, pedig tudom hogy valaki nagyon jó pénzt adna a fejükért. – mutató ujján pörgette a fegyvert. – De én most érted jöttem Alison!

- Ó, csak nem ismerjük egymást? – kaptam döbbenten a mellkasomhoz „megbánó” tekintettel. – Őszintén sajnálom, de halvány fingom nincs arról, hogy te ki vagy! – csak elmosolyodott.

- Mond neked az a név valamit, hogy Damien? – vonta fel szemöldökét. Basszus! Körbenéztem az őrzőkön, majd a farkasra futattam a pillantásom. Lehet hogy vicsorgott de a szemében mást láttam. Sárga szemei ismerősek voltak, ez a pillantás…

- Mit akar Damien? – tudakoltam.

- Nem tudom, de azt mondta ha valaha látunk téged újra vigyünk el neki. – vont vállat. – Nem nagyon érdekelt, mert az amit mondott sokkal inkább lekötött. Mindegy volt neki, hogy élve vagy holtan, csak kellesz.

- Ő pedig azt hittem már meghív egy második körre. – biggyesztettem le a számat. Istenem de áldom a dráma tanáromat a külön órákért! – Bár nem hiszem, hogy nekrofil de hát ki tudja manapság! – csacsogtam próbálván húzni az időt és megtudni honnan ismerem azt a farkast.

- A főnök biztosan jól megfizet ha elviszlek neki. – vigyorgott diadal ittasan. Ne bízd el magad ennyire, még a végén megbánod és a tőröm landol valahol benned! – Szóval döntsd el, hogy élve vagy holtan szeretnéd meglátogatni!

- Ha nem jár érte keksz, akkor passzolom! – legyintettem.

- Ne szórakozz velem! – csattant fel a dühtől Wilson. – Ha te meg vagy, még el kell kapnom Ciprianót és őt is leszállítani! – szóval Scott tőle menekült. Míg idegesen hadonászott és átkozott engem, a zsebembe nyúltam. Találtam egy kést, amit ha eldobok elvonja a figyelmüket, míg vagy meglépek vagy rájuk támadok. Célszerűbb ha a támadok mielőtt Damien erősítést küld utánam. Neki is most kell megjelennie!

Tenyerembe zártam, majd a farkasra pillantottam, aki most már nem vicsorgott. A tenyeremre pillantott. Csak ne leplezzen le, bólintott és támadó állásba állt.

- Te kis… - sziszegte Wilson, de nem tudta befejezni, mert a dobókésem állt bele a nyaka hajlatába, pont az ütőere alatt. Nyakához kapott. – Kapjátok el! – adta ki a parancsot. A többiek előre indultak, mire a farkas ugrott egy nagyot át felettem és a mögöttem álló srácot cincálta szét és hajította félre. Élettelenül hullt oda, és testében egy hatalmas harapásnyom volt.

A vérfarkas fejével fellökte a mellette állót, aki rátámadott. Én pedig mellbeszúrtam az egyiket aki rám akart támadni. Az egyik őrző ráugrott a hátára és már döfni akart tőrével. Előrántottam a pisztolyom és egy golyót eresztettem a nyakába. Ahogy a farkas ráugrott egy másik őrzőre, le is csúszott a hátáról az előbbi halott.

Kivédtem a támadást, majd kivertem a kezéből a kardot, ami a kezembe repült. Azzal szúrtam le és el is engedtem, mielőtt maradandóbb égési sérüléseket okozna. A vérfarkas elintézte a másik kettőt. Wilsonhoz léptem, akiben már alig maradt élet, és csak ömlött a vér sebéből. Egyszerre fogott el a hányinger és az az érzés, hogy még több vért lássak.

- Te szuka… - sziszegte halkan. Nyöszörgött és alig mozgott már. A kést kihúzta magából a balga. – Ezért még megfizetsz… - csuklott el a hangja.

- Azt mondtad Damien többet fizetne! – villantottam rá mosolyomat. Összehúzta a szemét, majd úgy maradt és meghalt.

A farkas felé fordultam. Nem tudtam mit mondhatnék. – Köszönöm! – feleltem végül. – Megmentetted az életem annak ellenére, hogy én megtámadtalak. – a farkas csak megrázta a fejét és mondhatni „mosolygott” rám, már ha azt annak lehetett nevezni. – Ismerjük mi egymást? – bólintott. Majd futásnak eredt és hangosan trappolva eltűnt az erdőben.

Jev:

- Tessék! – nyújtottam át Carternek a csokis muffint, meg a kólát. Összeráncolt szemöldökkel meredt rám. – Lógtam eggyel. – magyaráztam. Leültünk egy asztalhoz, ám Emily csapódott le a másik oldalamra.

- Szia Jev! – nyávogta. – Mizuuujs?

Carterre pillantottam, aki semmit sem reagált ebből. Csak felbontotta a kóláját és elkezdte leszedegetni a papírt a muffinjáról.

- Semmi Emily. – válaszoltam. – Épp enni akartam, ha megbocsátasz.

- Neked bármikor! – csapott játékosan a vállamra. Kinyújtott kezére dőlt az asztalon és Carterre nézett. – És te Carter mi járatban erre? Nem látom a papírt és a tollat, meguntad a színlelést?

- Igen, Emily. – bólintott Carter, majd negédes mosollyal felé fordította az arcát. – Túl unalmas volt és klisés.

- Gondoltam. – húzta össze kék szemeit a lány. – Tudod csak azért, mert Jev segített neked kijutni még nem kell vele lógnod! Nem várja el, hogy szolgaként kergesd.

- Nem is kergetem szolgaként. – rázta meg a fejét Carter. – De ha elvárná, se tenném meg! – elmosolyodtam, ahogy a szendvicsembe haraptam.

- Akkor meg mit keresel mellette? – vinnyogott Emily. – Most már elmehetsz, Jev biztosan jobban élvezné a társaságom!

- Ha te így gondolod! – vont vállat, majd ivott egyet a kólájából. Azt hittem tényleg feláll és elmegy, de nem tette.

- Mire vársz tapsra? – vonta fel szőke szemöldökét Emily. Majd kétszer tapsolt. – Tessék megkaptad, most tűnés! – majd rám emelte a tekintetét. – Jeeev! – nyávogta már megint azon az idegesítő hangján. – Ülj át hozzánk, ott nem kapod el a leprát!

Carter szemét forgatta, és beleharapott muffinjába. Emily felé fordultam. – Emily, jó fej vagy meg minden… De szívesebben töltöm az időmet a barátnőmmel, mint azzal aki leleprásozza. – vontam vállat. Kirúzsozott száját eltátotta és kicicomázott szemei elkerekedtek.

- Hogy mi? – visította. – Te most hülyéskedsz velem?

- Nem. – hajtotta a vállamra a fejét Carter és szempilláit rebegtette. – Totálisan járunk!

- Jev! – sipítozott Emily tovább. – Ez csak egy rossz vicc lehet. – most már mindenki minket nézett. Emily barátai ott termettek és próbálták lenyugtatni.

- Emm nyugi, mond el… - kezdte Cornelia, mire Emily kitépte magát a barátai köréből. Hangosan fújtatva kiviharzott az ebédlőből becsapva maga után az ajtót.

- Ez mégis mi volt? – ült le velünk szembe Nick. Vállat vontam.

- Mit tudom én, hiszti rohama lett! – Nick szokásosan kiröhögött.

- Ugye tudod valahányszor mondasz neki valamit, mindig nekünk panaszkodik?- kérdezte még mindig röhögve.

- Legalább van lány aki szóba áll veled, még ha kényszeresen is de szóba áll. – összehúzta szemét. Carter csak szemöldök ráncolva figyelt engem, ahogy húzom a legjobb haverom agyát.

- Esküszöm egyszer még elpáhollak ezért! – morogta Nick. Most rajtam volt a sor, hogy nevessek.

- Van már partnered a halloween-i bálra? – vonogattam a szemöldököm. – Vagy megint szeretnéd, hogy valakit küldjek neked aki normális?

- Szemét vagy Jev! – jelentette ki Nick. – Tessék! – nyújtott át nekem egy 10-est.

- Mi ez? – meredtem a pénzre. – Már fizetsz is nekem, ezt korábban miért nem tetted?! – Nick megrázta a fejét.

- Ally volt itt az előbb. Téged keresett, majd a kezembe nyomta, hogy adjam oda utána elrohant. – vállat vont. – Pedig beszélgettem volna vele még egy kicsit.

Összeráncoltam a homlokom. Talán ennek volt köze ahhoz, hogy pár perce az a nyomozó tegnapról megjelent és körbenézett az ebédlőben még kettő másik pasassal. Szerencsére sorban állás közben mindenki kitakart minket. Majd elmentek.

- Ja Carter! – szólt oda neki, mire az odafordította a fejét. – Asszem a bátyádat láttam kint, nem érted jött? Gondolkozott egy kicsit, majd felállt az asztaltól.

- Mindjárt jövök! – fordult felém.

- Elkísérlek! – álltam fel én is. Majd Nick felé fordultam. – Eszedbe se jusson megenni a szendvicsemet!

Carter jóval előttem haladt, így utána rohantam. – Hé! – állítottam meg egy percre. – Minden oké? Kiborultnak tűnsz!

- Persze. – rázta meg a fejét. – Csak nem tudom, hogy miért van itt a bátyám!

- Összevesztetek vagy mi? – vállat vont. Fogalmam sincs miért vannak ennyien a folyosókon ebédszünetben, de alig lehetett mozogni.

- Mi ez a rohadt nagy tömeg?! – morogta Carter, valaki meglökte oldalról a táskájával, vállánál fogva elkaptam mielőtt láncreakciót indít. – De utálok ilyenkor kicsi lenni! – elmosolyodtam.

- Srácok! – üvöltöttem el magam. Egy pillanat alatt mindenki felénk fordult. – Egyetek már valahol ott, ahol nem közlekednek! Mondjuk egy teremben!

Olyan tömegmozgás indult meg, mint a népvándorlások Ázsiában. Többen bementek abba a terembe, ahol órájuk lett volna, mások pedig az osztálytermükbe. Pillanatok alatt járhatóvá vált a folyosó.

- Egy kibaszott varázsló vagy! – suttogta Carter elképedve nézett végig a folyosón.

- Évek alatt kialakított tekintély. – válaszoltam.

- Ugye tudod, hogy ha ezt nem számítjuk 1 éve vagy itt? – vonta fel jobb szemöldökét.

-  A külsőm dolgozik helyettem. – villogtattam ezer wattos mosolyom. – És amúgy is én menő voltam, mert kihagytam 1 évet!

- Lógós. – indult meg újra a kijárat felé. Conor Lane kint ácsorgott autója előtt, kezében a telefonjával amit folyamatosan a füléhez tartott, de úgy tűnik az illető nem vette fel, így újra és újra próbálkozott. Idegesen járkált fel-alá autója előtt. Vártam, hogy Carter mikor mondja, hogy várjam meg valahol, de nem tette így követtem Conorhoz.

- Mi történt? – kérdezte aggódva Carter, nos én ugyanígy reagálnék ha Kelley haját tépve járkálna fel s alá.

- Semmi, csak… - majd megrázta a fejét, majd visszacsúsztatta telefonját a zsebébe. – Hol van Scott? – mi köze van mindehhez Scottnak??

- Nem tudom. – válaszolta homlokráncolva Carter. – Conor mi történt? – Conor rám pillantott, majd vissza a húgára.

- Úgy érzem mindjárt jövök! – feleltem. Ha a csajod bátyja úgy néz rád, mint az előbb Conor rám jobban teszed, ha tovább állsz mielőtt kinyiffant valamivel.

Halkan beszéltek hogy véletlenül se kapjak el egy mondat foszlányt. Sikerült, de Conor arckifejezéséből ítélve nem számíthattam semmi jóra. Viszont annyi nyugtatott meg hogy Carter arcára kiült az a bizonyos mi-a-franc-van nézés. 

<<51. rész

53. rész>>