Vivi:
- Nem mehetnénk ki és intézhetnénk
el, mint eddig? – kérdeztem visszadőlve az ágyamra.
- Látom nem fogod fel annak a
fogalmát, hogy egy ceruzával is kibelez. – forgatta meg szemeit Kirah,
kortyolgatva az ebédjét.
- Éhes vagyok. – mondtam miközben
a véres zacskóra pillantottam.
- Ha adok belőle értelmet nyer a
fajotok elnevezése! – mosolyodott el. Most rajtam volt a sor, hogy szemeimet
forgassam.
- Elmegyek kaját venni! – álltam fel
az ágyról és már indultam, hogy lekapjam a dzsekimet. Kirah vámpírsebességével
az ajtó előtt termett.
- Ki akarsz menni? – nézett rám
nagy szemekkel.
- Nincs semmi kajánk, és veled
ellentétben én fogok az erdőben nyulakra vadászni. – kezdtem felvenni a
cipőmet.
- Elkísérlek! – vetette fel.
- Magasan van a nap, hólyagosra
sülnél! – beszéltem le. – És amúgy is Kirah. Védelmezőnek születtem, tudok
kardot forgatni nem is kicsit.
Visszasétáltam a bőröndömhöz és
kivettem belőle a harci öltözetem egy részét. Majd felcsatoltam az alkaromra a
tőröm és rávettem a dzsekimet. Táskámat a földről felkapva sétáltam az ajtóhoz,
ami előtt, még mindig Kirah támaszkodott.
Ő is felöltözött, mint aki készen
áll egy útra. – Kirah! – szóltam rá. Csak vállat vont.
- Mondtam, hogy elkísérlek.
Akármilyen jó védelmező is legyél, fogalmad sincs mivel állsz szemben. Én
legalább tudom, hogy menekülj el tőle! – vette ki kezeimből a kulcsot.
Az egérlyuknak kinéző házra –
amiben Kirahval laktunk pár hete – mindig árnyék esett. Most ugyanilyen
egérlyukban lakunk, amire viszont csak akkor vetődne napfény, ha piros hó esne.
A többi rendezett családi háztól eltérően ez jóval beljebb helyezkedett az erdő
felé, mint a többi. Nagyon öreg volt és rozoga és a felső emelete
használhatatlan volt, annyi minden volt besuvasztva oda. Egy öregházaspár
lakott benne, de már vagy 10 éve meghalhattak, amikor mi idejöttünk.
Mindegyik háznak kicsi előkertje
volt, de a miénknek vagy minimum 10-15 méter hosszú. Kirah érdekében minden
háznak sötét vagy állandóan árnyékos helyen kellett lennie. De mondjuk az
ellentmondásos, hogy Kirah a legnaposabb helyeket választja. Jártunk már Los
Angelesben, Miamiban is.
Amióta összeálltam Kiráhval, csak
annyit kért, hogy a városokat meg a lakhelyet bízzam rá. Mondhatni olyan régen
van már ebben a szakmában, hogy már pronak is lehet mondani. Mondjuk nem
annyira mint Carter és Conor Lanet. Mindenkire számítottam, de pont rájuk
kettőjükre.
Utoljára akkor láttam őket, amikor
együtt jártunk az Internátusba Emmával és Jareddel. Majd két évvel később
leléptek, utána pedig a nővérem is lelépett a barátaival. Aztán Jared és Emma
is elmentek pár héttel utánuk Broken Arrowba. Én pedig egyedül maradtam. Lehet,
hogy pontosan ez magyarázza, hogy most vérfarkas lettem.
Kirah elvált tőlem, hogy az
erdőben folytassa tovább az utat. Száz méterre is mehetett volna, tudta volna pontosan
merre járok. Az utca végén volt egy vegyes bolt, így nem kellett messzire
menni.
Mivel gondoltam, hogy valószínűleg
most indul mindenki haza biztosan nem találkozom össze egyik osztálytársammal
se. Nos tévedtem. Éppen a rágcsáknál voltam, hogy valamit vegyek, amikor egy
ismerős hangot hallottam meg magam mellől.
- Szia Vivi! – kurjantotta felém
Nick. Egy szőke hajú lány sétált mellette, akinek feltűrt ujjú pulcsija
megmutatta az Ankh keresztet balcsuklóján. Kézen fogva haladtak felém. –
Miújság? Újabban nem voltál suliban!
- Beteg voltam. – feleltem hihetőbb
arccal.
- Csak nem telihold volt? – mért
végig a lány.
Nick értetlenül fordult felé. –
Mi?
- Nem mondtam semmit. – mosolygott
rá kedvesen a lány. Megéreztem, ahogy zsebében matat valami után. Beledobtam a
kosaramba, amit akartam ezzel is jelezve, hogy már mennék.
- És jobban vagy már? Kicsit
sápadt vagy még. – érdeklődött kedves mosollyal. Hasonlított Jevre. Nem vagyunk
barátok és alig ismerjük egymást, mégis képes kedvesen viselkedni. Pedig ahogy
eddig tapasztaltam a kis városi emberek, mindig utálatosak az újakkal.
- Persze, de mennem kell. A mamám
vár a főzéssel. – mutattam a kosárra.
- Oké, hát akkor jobbulást! –
integetett nekem. A lány pedig támadásra készen állva várt mellette.
Gyorsan befejeztem a vásárlást és
kiiszkoltam a boltból. De csak egyre rosszabbra fordult a helyzetem. Kiráhnak
igaza volt. Fogalmam sincs mivel állok szembe.
- Szia Vivien! – lazán dőlt neki a
bolt oldalának. Bőrdzsekijének ujját ő is feltűrve hordta és izmos karjait mellkasa
előtt keresztbe fonta. Haja kuszán állt az égnek, ragyogó kék szemeit egy
pilóta fazonú napszemüveg takarta.
- Scott… - csak ennyi jött ki
belőlem. Határozottan felismertem. Mert már láttam. Pár éve megjelent az
ajtónkban, Ally után kutatva. Egy szőke lány volt vele, azt mondták, hogy a
rokonai, és azt hitték ott lakik ahol mi. Utána persze arról faggatóztak, hogy
hol van. De akkor egyáltalán nem éreztem ekkora lökés hullámként, hogy a világ
egyik legféltebb őrzője áll velem szemben.
- Á, szóval már hallottál rólam. –
mosolyodik el. – Nem láttalak, amióta összefutottam Kiráhval. Esetleg valami
gond van otthon? – egy lépést tett felém, mire hátráltam egyet. – Na! –
biggyesztette le a száját. – Ennyire azért nem kell félned tőlem!
- Mit szeretnél, hogy kiharapjam
vagy vágjam a torkod? - kezeim ökölbe
szorultak. Próbáltam a hallásommal beazonosítani Kiráht de nem tudtam.
- Hú de tüzes lett valaki! –
nevetett. – Csak nem párzási időszak van? – gúnyos mosolya idegesített. Nagyon.
De főleg megrémített. Nem válaszoltam, szememmel menekülő utat kerestem. –
Eszedbe se jusson! – figyelmeztetett. Zsebéből előhúzta mobilját és majd felém
fordította a képernyőt. A szemem majdnem
kiesett a helyéről, ahogy megláttam az ismerős telefonszámot. – Csak egy
gombnyomás és már közlöm is vele, hogy itt vagy.
- Honnan van meg a száma? –
remegett a hangom. Jaj, ne…
- Mondjuk azt, hogy eléggé hasznát
vettem korábban neki és a hordájának. – vont vállat rejtelmesen. – Bár
szerintem te is hallottad szegény Mira történetét nem igaz?
- Te… Te ölted meg őt! – hebegtem.
- És Collint is. – a sírás határán
álltam. Számhoz kaptam. – Még az utolsó pillanataiban is olyan jó kis fiú volt.
Nem árulta el a barátait. És tudod kit nem árult még el? – tolta fel
napszemüvegét a homlokára. Kék szemei csillogtak. – Carter Lanet.
- Azért ölted meg… - szipogtam. –
Mert… Nem árulta el… Hol van? – bólintott.
- Még sem vagy te olyan üresfejű,
mint gondoltam. – vigyorgott. – Akkor legyél megint okos kislány Vivi, és tedd
azt amit mondok. Ha csak nem szeretnéd, hogy idejöjjön… Érted.
- Tűnj a közeléből Cipriano! –
sziszegte mögüle Kirah. Az árnyékba húzódott, szemei vöröse csillogtak, és
agyarai támadásra készen álltak.
- Á, rég láttalak Kirah. Szívás
még az élet? – próbált poénkodni. Mivel semmi reakció nem volt rá, megforgatta
szemeit durcásan. – Pedig igazán jó poén volt.
- Azt mondtam, tűnj a közeléből
Scott! – ismételte meg újra.
- És ha nem? – vonta fel szőke
szemöldökét az őrző. Kirah csak vérengzően elmosolyodott.
- Akkor te leszel az ebédem!
- Bon Appetit! – szólt vissza
Scott, majd ujját a telefon hívás gombjára helyezte.
- Ne! – kaptam utána, de ellépett
tőlem és majdnem orra estem volna, ha Kirah nem terem ott és kap el.
- Ugye tudod Vivi, ha idejön már
nem lesz idő elmenekülni? És azonnal szét fogja cincálni mindenkidet, akit
szeretsz. Kiráhval kezdve. Utána pedig a nővéred jön. Úgy tudom Alison
Montgomeryvel el lehet érni, hogy idelátogasson. – sorolta Scott. Kirah
ráakarta vetni magát, de magragadtam a karját.
- Mit akarsz mit tegyek? –
kérdeztem. Nem volt más lehetőségem. Ha nem teszem meg ide fog jönni, elvisz
engem a többieket pedig mind megöli. Ha pedig engedelmeskedem, lehet hogy csak
engem öl meg.
- Mindkettőtöknek vissza kell
mennie a Magic Ville gimibe. Csak ennyit kérek! – Kirah homlokát ráncolta.
- Mégis minek?
- Mert ahhoz, hogy a tervem teljes
legyen, nektek ott kell lennetek. – felelte, majd gyorsan hozzá tette. – Ha
hallgattok rám és visszamentek, ígérem nem esik bántódásotok. És egyikőtök
drágalátos alvilági exe sem tudja meg a hollétetek. – Kirah is megmerevedett. –
A tervem részei vagytok.
- Honnan tudjuk, hogy nem versz
át? – kérdeztem, elnevette magát.
- Egy csónakban evezünk Vivi. Én
ugyanúgy bujkálok, ahogy ti. – válaszolta. – A szabadságomat akarom megváltani.
Csak azt akarom, hogy szemtanúi legyetek, hogy ti is szabadok lehessetek.
- És mégis mivel akarod megváltani
a szabadságod? – tudakolta Kirah gyanakvóan. – Amit feltétlenül látnunk kell.
- A Kiválasztottat akarom. De őt
megszerzem én. Azt akarom lássátok, miként bukik el a nagyrabecsült Védelmezők
népe egyetlen ember miatt. – ünnepélyes hangon beszél. – Ti a dolgotok annyi,
hogy hozzátok el nekem Alison Montgomeryt. Élve vagy holtan nem érdekel, csak
kell nekem.
- Minek neked a Townsondok
kuzinja? – vonja fel sötét szemöldökét Kirah.
- Nem neki kell. – szólalt meg
mögülünk egy női hang. Megfordultunk és egy harmincas éveiben járó nő sétált
felénk. Nagyon hasonlított Scottra és ő volt az a nő aki a házunkhoz is eljött.
– Nekem kell. A vérével véget vethetek egy átoknak, ami régóta kínozza a Lane,
Townsond és Cipriano családot. És az ő vérével életben maradhatok.
Hát akkor ő hármójukról szól az
átok. Felhorkantottam.
- Azt hiszed elárulnám a nővérem
legjobb barátnőjét a családi átkotok miatt? – a nő elmosolyodott.
- Nem hiszem drágaságom. Tudom. –
mosolya még ijesztőbb mint a Scotté. – Jobb belátásra is bírhatlak, a nővéredhez
eljutni eléggé könnyű…
- Őt hagyjátok ki ebből! – lépett elém
Kirah. Hangja ellentmondást nem tűrő volt. – Majd én elhozom nektek Alisont! De
Vivit hagyjátok ki belőle, nem hagyom, hogy elárulja a családtagjait. – gúnyos nevetés
hangzott fel mindkét oldalról.
- Milyen bájos, nem Scotty? –
nézett a nő Scott felé.
- Hát hogyne Katie. – újra a nő
vette át a szót.
- Mindketten kellettek. Csak úgy
lehettek mindketten szabadok. – közeledett felénk kecses, macskaszerű
léptekkel. – Ha elhozzátok nekem Alison Montgomeryt, minden szükséges
hozzávalót odaadok ahhoz, hogy visszafordítsátok az Alvilági létet. És ha élve
kapom meg Allyt a varázsigét is odaadom. – Kiráhval egymásra néztünk.
Ez volt a pillanat. Ahol vagy
lemondunk arról, hogy újra emberek lehessünk, vagy pedig ellent mondunk minden
erkölcsi értékünknek, és holt biztos, hogy sokan halnak meg. Nem adhatom fel
Allyt. Nem tudnám ezt tenni a nővéremmel, bármennyire haragszom is rá. Kirah
szemében láttam, hogy ő sem akarja ezt tenni.
Idő! Ez az amire szükségünk van!
Húznunk kell az időt, hogy kitaláljunk valamit.
- Kell egy kis idő, hogy ezt
átgondoljuk! – mondta Kirah helyettem is. – A gimibe visszamegyünk, nehogy azt
higyjétek lelépünk ezek után.
- Amúgy se jutnátok messze. –
mosolygott negédesen a Katienek nevezett nő. – De legyen. Ha meg van a döntés
megtaláltok minket.
Mindketten bólintottunk. Mielőtt elmentek volna a nő visszafordult. –
De nehogy csalódnom kelljen bennetek!<<58. rész
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése