63. rész - A Randi (part 2)

Sziasztook! Hát wow! A múlt héten nálam kiakadt a mérő, tekintve hogy 98 oldalmegjelenítést elértünk egy nap alatt és hát ez... húú! Nagyon remélem, hogy tetszett nektek ez a kis betekintés a szereplők múltjából és nagyon remélem többször tudok majd ilyet csinálni. Na hát ma meg pedig a kis Randinknak hoztam a második fejezetét. Remélem tetszeni fog. :) Ps: Annyi hogy akit érdekel egy másik blogba kezdtem, ami nem történetes, hanem egy személyes blog, ahova a random dolgaimat írom. Érzések, ajánlások és fangörcsök. Ha érdekel valakit a linkre kattintva megtalálja: The feeling of the Sunlight

Jev:

A buszon Carter sóhajtva levágta magát az egyik székre. Én leültem mellé táskámat kezembe véve.

- Conor meg fog ölni… - nyöszörögte.

- Szerintem engem előbb, mint téged… - húztam a számat.

- Hidd el, előtted még bőven vannak a halál listáján. – válaszolta. Kérdőn fordultam felé.

- Mi?

- Semmi. – legyintett nevetve. Ma kivételesen forgalmas volt a busz, valamiért 3 főnél többen ültek már majdnem 7-en rajta. Ez is ritka itt nálunk.

- Tessék! – túrtam a táskámba, hogy kivegyem a zacskót amit Kelley az orromra kötött, hogy ne egyek meg hanem adjam oda neki.

- Muffin? – nézett be a zacskóba. – A húgod megint meg akar ölni a papírfecnijeivel?– fordult felém felvont szemöldökkel.
Vállat vontam. Amíg elfogyasztott egy papír mentes muffint, addig végig mértem. Farmere szokásos fekete és fekete tornacipője sem maradhatott el. De viszont bőrdzsekije alatt egy sötét kék felső virított. Barna haja frissen volt mosva és még szerintem most is érzem az illatát. Kivasalta mint mindig, de állandóan arcába lógó fufruját oldalra tűzte.

Határozottan tetszett. Én pedig alul öltözöttnek éreztem magam mellette, eddigi tapasztalataim alapján.

- És hová megyünk? – fordult felém.

- A belvárosban kezdünk. – feleltem. Meglepődött. – Mi az?

- Azt hittem ilyen kis városoknál csak isten háta mögött és sokkal isten háta mögött létezik. – magyarázta.

- Nagyjából, de nálunk nagyobb a forgalom, mint a szomszédos városokban. – vontam vállat. – Eltegyem? – mutattam a muffinokra.

- Ja, nem kell. – nézet le rájuk.

- Egész úton azt akarod hozni? – vontam fel szemöldököm. Vállat vont. – Nyugi, nem húzom be tekintve, hogy otthon még minimum 8 tepsi van. – vettem el tőle és visszatettem a táskámba. Carter gyanakodva végigmért. – Mi van?

- Nem látszik rajtatok, hogy laziba benyomtok 8 tepsi muffint! – jegyezte meg. – Mik vagytok ti luxenek?

- Lux… mik? – ráncoltam a homlokom, majd felnevettem. – Anyának csinálta a tanácsra. Anyánk ilyen kedves, hogy velünk sütteti a dolgait.

- El merem képzelni mennyi hasznodat vehetik! – húzta apró mosolyra a száját.

- Látnod kellett volna ma Allyt. – kezdtem mesélni neki. – Lejött a muffin szagára, Kelley kérdezte hogy akar-e segíteni mire azt felelte: Isten ments, tönkre megy a Metallicás pólóm! Majd visszament valószínűleg aludni.

- Ki nem nézném az uncsitesódból, hogy oda lenne a Metallicáért!

- Senki sem hiszi el neki. – legyintettem. – És te?

- Mi van velem? – ráncolta homlokát. Úgy tűnik a mai nap sok homlok és szemöldök ráncolásból fog állni.

- Te milyen zenét szeretsz? – vállat vont. – Carter!

- Mi az? – háborodott fel.

- Így nem jutunk előrébb. – jegyeztem meg.

- Mivel? – értetlenkedett. Rá meg magamra mutattam.

- A kapcsolatunkkal. Ha nem mondasz nekem semmit. Én jártatom a számat, de te pedig csak hallgatsz és hallgatsz.

- Nem szeretek magamról beszélni. – tisztára, mintha Allyt hallanám.

Megráztam a fejem. – Itt nem arról van szó, hogy beszélned kell magadról. Hanem arról, hogy beszélgessünk. Nem azt kérdeztem hogy hogyan érzel a kognitív disszonanciáról, hanem hogy milyen zenét szeretsz!

- Rockot. – felelte idegesen. – Most jobb?

- Sokkal. – dőltem hátra a székemben sértődötten. Remek, ennél már csak jobb lehet egy randi.

- És te milyen zenét szeretsz? – morgolódott.

- Vegyes. – vontam vállat.

- Remek. – válaszolta.

Csak ültünk csendben. A busz pedig haladt.

- Ennyi erővel maradhattam volna otthon. – gondolkodott hangosan. – És most mondhatok búcsút valaminek, csakis azért mert mi dühösen ülünk egymás mellett! – nem válaszoltam. Az már az ő baja! Nem tehetek róla, hogy valamilyen oknál fogva utál a bátyja. Pedig nem tettem ellene semmit.

- Egyáltalán nem fogod fel azt, amire célozni akarok, igaz? – fordult felém felvont szemöldökkel.

- Mit kezdjek azzal, hogy a bátyád utál engem? – pillantottam rá.

- Mondjuk ne üljünk sértődötten egymás mellett, ha már egyikünk úgyis kapni fog tőle. – majd hozzá tette. – Aki valószínűleg én leszek! – elfordultam tőle. – Hé! Nagy lelkesítő szöveget mondtam és te szarsz az egészre! – csapott a vállamra. – Tudod, mit akkor durcázz be, nekem mindegy! – lökött meg, én pedig elkapva kezét felrántottam. A busz fékezve megállt a nyitott ajtón pedig lehúztam.

- Megérkeztünk!  - jelentettem ki mosolyogva.

- Te végig megjátszottad? – mért végig döbbenten. – Te… - harapta el mondata végét. – Utállak! – jelentette ki összefont karokkal. Kezeimmel átnyúlva válla fölött rátámaszkodtam.

- Mondtad már! – hajoltam füléhez. – De mikor mondod azt, hogy ’szeretlek’? – leengedte karját. Arcára pillantottam már amennyire tudtam.

- Ez soha nem fog megtörténni. – jelentette ki határozottan. De győzedelmesen figyeltem meg vörösödő arcát.

- Ha te mondod! – hátráltam el tőle. – Mielőtt neki indulnánk, tisztázzuk a szabályokat! – kérdőn felém fordult.

- Szabályok? – vonta fel fél szemöldökét. És igaza volt, valóban csak a jobbat tudja. – Nem hiszem, hogy erre fizettem be! – elmélkedett.

- A buszon állítottam őket! – magyaráztam. – Fogalmam sincs eddig milyen tapasztalataid voltak pasik terén, hogy belőlem a szuszt és képes lennél kiverni ha felhúzlak! DE – hangsúlyoztam ki. – ma úgy viselkedünk, mint az Emily féle nyálas lányok és pasijaik.

- Bebújunk az első bokorhoz? – mutatott az említett növények felé. Kajánul elmosolyodtam.

- Nem feltétlen, de ha szeretnéd! – vonogattam szemöldököm. Barna szemeit megforgatta.

- Majd ha szerzel egy pasit, talán akkor!  - színpadiasan a szívemre tettem a kezem.

- Ez fájt!

- Csak hogy ne legyen akkora az egód! – mosolygott rám. – Nekem is lenne egy szabályom! – homlokomat ráncoltam.

- Itt csak én állítok szabályokat!

- Kapcsolat. – mutatott kettőnkre. – „Megosztás”. – kapart idézőjelet a levegőbe, majd folytatta onnan ahol abbahagyta. – A szabály pedig az lenne, hogy nem kérdezhetsz az exeimről. Semmit.

- Miért nem? – ráncoltam homlokom.

- Mert én azt mondtam. Ez a feltétele, hogy elmegyek veled!

- Ezt nem említetted. – akadékoskodtam.

- Te se a szabályokat! – vágott vissza.

- Touché! – húztam össze a szemem.

- Valami csak ragadt rád franciából! – nevetett fel.

- Legyen nem kérdezek rólUK. – hangsúlyoztam ki a többes számot. Szóval volt több is. Nem tudom ki volt olyan elvetemült mint én, hogy ilyennek próbálkozott. Bár ha náluk is ilyen ritka látvány volt, akkor megérte. – Mehetünk?

- Persze. – bólintott.

Carter:

Azt hittem Jev csak mondani fogja a hülyeségeit „idegenvezetés” céljából, de tévedtem. Valóban elment volna egy hivatásosnak is. Mielőtt Conor bejelentette, hogy ide jövünk kicsit utána néztem a múltjának és nem találtam többet, mint azt hogy csendes telepes város volt alapításától kezdve.

Ahogy a kis forgalmú boltok mellett haladtunk pár szóban mondott róluk valamit, majd vicces régi történeteket mesélt, hogy a korai 20-as évek elején milyen volt. Azt mondta sokkal forgalmasabb volt, mint régen, mert a helyezkedése és a közeli folyó miatt sokan jártak ide vadászidény alatt.

Tudta, hogy mit szeretnék hallani a városról és nem olyanokat mondott, mint például hogy hol tudok leértékelve pólót venni, vagy moziba menni mint a többi lány. Bár nem hiszem, hogy a találkozásunk óta is gondolt rám úgy mint a „többi lányra”. Mert azt még én is el tudom mondani, hogy tökmindegy milyen városba megyek, senki nem gondol úgy rám mint a többi lányra a környezetébe. Mert mindig én vagyok a furcsa gyerek feketében, aki a bátyjával él.

Jev viszont… Lehet ezért kedvelem, mert ő is más.

Ahogy mesélt a szemben utcában lévő régi fodrászatról megállt én pedig neki mentem.

- Bocsi. – léptem el tőle.

- Megérkeztünk! – állt meg valami kávézó előtt. Felpillantottam, az üvegek sötétítettek voltak és fölötte pedig sárgás-zöld táblán fehér betűkkel ez állt: Coffe Ville. Milyen eredeti kisvároshoz képest. – Gyere! – intett maga után. Tartva nekem az ajtót előre engedett én pedig bámészkodva nézelődtem. Eddig még nem voltam a „belvárosában” annyira Magic Villenek de leginkább a Kansas-i kocsmákra emlékeztetett a kialakítása a helynek. De határozottan emlékszem, a helyre, csak akkor nem tudtam alaposabban szemügyre venni, amikor Ally és Conor után nyomozgattunk.

Jobb kézre találtuk a hatalmas pultot, ahol bárszékek sorakoztak és a pult mögött egy ajtó helyezkedett el, ahol a pincérek hozták a műanyag tányérokat rajta az ennivalóval. A pult mögött ha nem 100 féle kávés zacskó állt és hasonló mennyiségben alkoholként is működött.

Körülöttünk kerek fa asztalok hasonló székekkel, majd a falaknál bokszok és a bal oldali sarokban 2 biliárdasztal, egy darts tábla és persze a karaoke állomás is, ami most üresen állodált.

- Mit csinálunk itt? – néztem Jevre, aki egy üres boksz felé indult.

- Eszünk. – felelte, mintha olyan egyszerű lenne. Nálam viszont nem volt pénz, mert ki hitte hogy ez be akar ülni valahova enni. Azt hittem csak járkálunk és kész. Az egyik sarok bokszhoz ült be és intett nekem, hogy üljek be mellé. – Mit kérsz? – nézett rám elhúzva az asztal közepére rakott lapot, amin gyanítom valami étlap volt.

- Ööö… A muffint? – néztem rá. Homlokráncolva megrázta a fejét.

- Úgy értem az étlapról! – tolta elém.

- Jev, nincs nálam pénz tehát csak muffint fogom enni. – magyaráztam.

- És ki mondta, hogy nem hívlak meg? – nézett rám ugyanazzal az arckifejezéssel. – Hisz randizunk.

- Ne hívj meg csak azért, mert randin vagyunk! – toltam vissza elé az étlapot.

- Úriember vagyok! – tolta vissza elém.

- Mióta? – toltam vissza elé. Lassan ott tartottunk hogy szétszakítjuk szerencsétlen lapot.

- Mindig is az voltam. – erősen elém tolta a lapot. – Rendelj amit csak szeretnél!

- És ha megrendelem a fél étlapot? – vontam fel fél szemöldököm.

- Akkor meghívlak a fél étlapra! – vont vállat. Én is vállat vontam, hát legyen. Úgyis vissza fogja vonni, amit mondott. Lenéztem az étlapra és tudtam mit kérek.

- Egy nagy zsíros baconos hamburgert, hagymakarikával, hagymás szósszal, házi sültkrumplival és kólával. Sok jéggel. – negédesen mosolyogva felnéztem rá, mire döbbenten nézett rám, majd elmosolyodott. – Mi az?

Megrázta a fejét és egy Alison kora körüli pincér fiú lépett oda hozzánk. – Hé szia Jev! – koccoltak egymással. – Mizujs? – kezdett beszélgetni vele.

- Semmi. – vont vállat. – Veled?

- Általában semmi. – zöld szemei rám siklottak és tetőtől talpig mért, majd vigyorogva Jevre nézett. – Csak nem randi? – vonogatta szemöldökét.

- De az. – bólintott Jev. – Carter bemutatom neked Lúzer Joeyt! – mutatott a fiúra, aki hasonló stílusban kezdett Jevről beszélni.

- Jev már megegyeztünk, hogy te vagy a lúzer én pedig a Townsond molesztáló! – legyintett primadonnásan. Jev röhögött, majd lepacsiztak a fiúval.

- Bocs, elfelejtettem! – mondta Jev, amikor befejezte a röhögést. – Amúgy szimplán Joey! – mutatott be minket egymásnak normális módon is.

- Ha jól hallottam te pedig Carter vagy! – biccentett felém kedvesen a fiú. Köszönésképpen bólintottam.

- Nem éppen az a beszédes fajta. – magyarázta Jev.

- De beszélni tud, nem? – próbált viccelődni, de Jev ezt kicsit sem vette viccnek.

- Most már! – próbálta rávezetni a fiút valamire, aki pár másodperc után kapcsolt is.

- Ó basszus! – kapott homlokához. – Ne haragudj, hallottam mi történt, amikor… - akadt le a hangja. – Tudod… amikor megtaláltak. Nem sértésnek szántam, tényleg!

- Semmi baj! – válaszoltam.

- Fúú! – mondta kínosan a srác tarkóját vakargatva. – Inkább felveszem a rendeléseteket utána eskü itt se vagyok!

- 2 házi krumpli, hagymás szósszal, hagymakarikával és extra baconos hambi. – sorolta Jev. – Ó és kóla. Sok jéggel! – pillantott rám, én meg akaratlanul is elmosolyodtam. A fiú kérdőn nézett rám megint. Nos igen az alakom nem éppen azt árulta el hogy szabad időmben Cheetosszal és pizzával tömöm a fejem.

- Oké, máris hozom! – ment el a srác.

- Bocsi miatta! – kezdte Jev a szabadkozást, de félbe szakítottam.

- Miért kérsz mindig bocsánatot az emberek nevében? – lefagyott. Nem tudta mit mondjon. Gondolkodott, míg végül azt felelte.

- Nem tudom. – egy vállvonás kíséretében. – Talán azért, mert pont azoknak nem kérnek bocsánatot, akik megérdemlik.

- És szerinted én miért érdemlek bocsánatot? – néztem rá egyik kezemre támaszkodva az asztalon.

- Mert nem tettél ellenünk semmi. – felelte. Kék szemeim láttam, hogy itt valami többről is van szó.

- És még én nem mondok el semmit! – mosolyogtam rá. Tudta mire gondolok és ő is csak egy halvány mosollyal nyugtázta az egészet. – Oké, témák terén béna vagyok, szóval ha van valami vidámabb témád hallgatom!

- Mesélj magadról te! – adta át nekem a szót.

- Mégis miről? – piszkálgattam körmömmel az étlap szélét.

- Hogy milyen volt a hely, ahonnan jöttél? Milyen volt ott az élet? – támaszkodott ő is kezére engem utánozva. – Mert nálunk borzasztó unalmas.

- Ott se volt jobb. – mondjuk nem volt annyira unalmas mert Conorral rekordot döntöttünk a repülés terén. A gimiszrekordok könyvét néztük, hogy egy stewardess mennyiszer utazott géppel. Vagy nem tudom hány száz repülés nyugdíjazásig, de mi megdöntöttük. És persze ha azt vesszük amikor Conor hagyott rohangálni a székházakban, parlamentekben és kastélyokban, míg neki dolga volt.

- Nem tudom máshol mennyire lehet unalmas az élet, hogy arra vetemedtetek, hogy ide gyertek. – jegyezte meg aprón felnevetve. – Hol laktatok Magic Ville előtt?

- Sok helyen laktunk, Conornak mindig máshol akadt olyan munkája ami jól keresett. – füllentettem, mint általában. Ennyit elég tudnia, amúgy se mondhatom el és estig itt lennénk ha elkezdeném sorolni hol voltunk.

- A szüleitek miatt? – kérdezett rá. Hogy ez mennyire beletrafált! – Nem kell beszélned róla, ha nem akarsz csak hallottam, hogy meghaltak.

- Azt mondtam az exeimről ne kérdezz, de ki tudod te fogni a legkényesebb témákat! – próbáltam nevetéssel leplezni hogy valójában mennyire zavarban vagyok. Remek imprózó voltam ha hazugságokról volt szó, de a költözés és a szüleim voltak a legkényesebb téma amiről hazudnom kellett. Nem emlékszem sokra a szüleimből, sőt szinte semmire és az is kevés amit Conor elmondott. De akkor is fáj ha rákérdeznek.

- Bocsi… - húzta száját.

- Kettő se voltam még, amikor meghaltak. – feleltem. – Conor 17 volt és hirtelen a nyakába szakadt egy csecsemő akiről gondoskodnia kellett. A házunkat nem tarthattuk meg, így el kellett adnunk a cuccok nagy részével együtt. – nos ha azt vesszük a tűz ami leégette a házunkat jó áron tette, mert por és hamu áll a Lane ház helyén Cadairban.

- Ó… - csak ennyit tudott mondani. – Pedig a mondatod előtt még meg akartam kérdezni, hogy milyenek voltak de jó hogy nem tettem. – gondolkodott hangosan. Elmosolyodtam, örültem hogy lazán veszi és nem fagy jéggé mint a többi ember ennek a sztori hallatán. Amíg Internátusban éltünk (hála Angyalnak eddig csak kettőben), addig volt néhány felnőtt védelmező aki jéggé dermedt pusztán csak hogy meglátott. Először mennyi lehettem 6-8, aztán meg mennyi 12-13? Hú hát aztán tényleg félelmetes lehettem.

- Nem szívesen beszélünk róluk, különösen Conor nem. El tudod képzelni mi a különbség ha 2 évesen és ha 17 évesen veszíted el a szüleidet! – ahogy végig mondtam a mondatot meg is bántam. Basszus de hülye vagyok. Hogy felejthettem el, hogy ott hagyta az apja.

- El tudom. – bólogatott összeszorított szájjal. Én meg játszhattam tovább az ártatlant, mintha semmiről se tudnék.

Joey előbukkant a semmiből kezében az italainkkal. – A hamburgerek mindjárt készen vannak! – hadarta majd sietve távozott vissza a konyha részleg felé.

- Kérdezhetek valamit? – váltottam témát. Bólintott. – Mindig is kíváncsi voltam, hogy te meg Emily… Hogy ti? – mutogattam összevissza a kezeimmel. Jev homlokát fogva elröhögte magát.

- Soha. – válaszolta. – Emily tud kedves lány is lenni, de bottal se piszkálnám! – tiltakozott és most rajtam volt a sor hogy röhögjek.

- Csak mert Emily szerintem úgy tekint rád, mintha rajtad lenne a neve. – nem válaszolt csak mosolyogva nézte barna szemeim. – Csak nem? – vontam fel szemöldököm. Megint elnevettük magunkat.

- Neem. – rázta meg a fejét. – Ennek hosszú története van, hogy miért ilyen Emily.

- Most képzeljek el egy drámai flashbacket a fejedben.

- Azért ne annyira drámait. – vigyorgott. – Óvoda óta ismerem Emilyt. Ráadásul a nagybátyja a polgármester.

- Szóval ezért van eltelve magától, annyira! – szűrtem le. – Már minden világos.

- Néha elgondolkozom, hogy Emily biztos nem-e az ő lánya, de aztán a szülei megerősítenek hogy nem.

- Még mindig nem tudom rólad elképzelni hogy gondolkodni is tudsz Jev!  Bocsi. – rántottam meg a vállam.

- Kösz, ezt bóknak veszem. – bólintott. Most viszont ő váltott témát. – Most én kérdezek valamit. Conor meleg? – a kérdés hallatán elröhögtem magam. – Mi van? – döbbent meg.

- Néha én is elgondolkozom ezen. – próbáltam visszafogni a vigyorom. De nehezen ment. Na igen, ezt mindenkitől meg kapom. A védelmező világban az emberek azt hazudják a ’melegség’ nem baj, amit részben elhiszek nekik, de tudom hogy azt gondolják természet ellenes mert…na értitek! És eddig bárhová mentem mindenki megkérdezte, hogy Conor biztosan nem meleg-e. – De tudomásom és fogalmazása szerint annyira hetero, mint az amerikai sör.

- Értem. – bólintott ráncolt szemöldökkel. – Biztos? – kérdezett azért vissza.

- Biztos. – bólintottam. – De miért érdekel ez téged?

- Ez olyan kérdés volt, mint neked az Emilys.

- Jogos. – Jev kezdett visszatérni önmagához és átvette újra a kérdező szerepét.

- Akkor beszéljünk még rólad egy kicsit! – mielőtt bármilyen kérdést fel tett volna közbeszóltam.

- Jev, nem cserélünk? Utálok magamról beszélni!

- Meg akarlak ismerni! – ellenezte felvetésem. – Meg ne kérdezd miért! – akadályozta meg következő kérdésem. – Mondtam, nem kérem hogy meséld el nekem kit öltél meg tavaly nyáron! – elkerekedett a szemem. Ez az én szememben egészen durva poénnak számított. – Hanem arra, hogy miket szeretsz! Mit csinálsz ha unatkozol? Mi tesz boldoggá?

- Ennyi erővel interjúra is felkészültem volna. – ráztam a fejem. – Annyira nem értelek! – homlokát ráncolta. – Annyira más világban élünk. Azóta se értem hogy te miért akarsz velem olyan nagyon járni? Komolyan mondom neked Jev, hogy nálam csak jobb fogás van a piacon!

- Tudom. – szája sarkában mosoly bujkált. – De nekem te kellettél a piacról! Tudod anyám mindig arra tanított vásárlásnál, hogy a jókat fogjam ki! – az asztalra könyökölve felé hajoltam.

- Csak, hogy én kicsit sem a jók csapatában játszom. – figyelmeztettem. Szélesebb lett mosolya. Csak vállat vont.

- Nos az én szememnek te voltál a jó!

- Szemüveget kéne hordanod! – jegyeztem meg visszadőlve.

- Neked pedig pozitivitást! – tette hozzá. Felnevettem.

- Én és a pozitivitás nagyon régen találkoztunk! Utoljára szerintem akkor amikor megszülettem. – elém hajolt és hirtelen megcsókolt.

Lágyan és finoman. Kezét arcomra csúsztatta és maga felé kezdett húzni, hogy ne kelljen annyira kitekerednie mint az előbb. Hüvelykujjával arcomat simogatta. Levegő hiányban elhajolt tőlem.

- Kár! – jegyezte meg egy levegő vétel után. – Pedig nagyon jól állna! – tarkójára csúsztattam a kezem és visszahúztam magamhoz. Ilyenkor örültem hogy a hülye fufrum nem lógott a szemembe.

Mikor megint elszakadtunk egymástól Jev észrevette Joey idehozta a kaját a csókunk közben.

- Ez mikor került ide? – fordult felém pimasz kis mosollyal az arcán. – Észre se vettem annyira el voltam foglalva! – kacér vigyor ült ki arcomra.

- Jaj még el ne vegyem az étvágyad! – visszahajolt hozzám és számba suttogta.

- Csak éhesebb vagyok! – vállánál fogva eltoltam magamtól.

- Akkor jó étvágyat! – mosolyogtam rá. Magamhoz húztam az adagot és elkezdtem enni, míg Jev tátott szájjal bámult rá. Igyekeztem elkerülni pillantását hogy ne vegye észre de belül vigyorogtam, mint a vadalma. Na és persze a vendégek tekintetét is kerültem, akik lassan azt hitték hogy egy kandikamerás csók pornóban vesznek részt…. El sem merem képzelni ezek után Emilyvel milyen lehet valakinek a randija.

Ally:

A mai napom is a remekebbek közé tartozik amikor 2 órát tudtam csak aludni, majd az csengőkre feküdve kit találok az ajtó előtt. Hát persze, hogy Conort! Mert miért ne? Be kell valljam korábban örültem volna, ha hirtelenjében felbukkan az ajtóm előtt. De 1, ez nem történt meg, 2, nem tudta hol lakok, 3, a közelébe se voltam annak a helynek ahol kereshetett volna.

Mivel semmit sem reggeliztem és tegnap kaja közelébe sehol sem voltam, így a gyomrom úgy morgott mint egy éhes grizzly a téli álmából. Conor telefonjában a villogó pöttyös követve Magic Ville leghíresebb és legelviselhetőbb étterme/kávézója szemben parkolt le. Én meg mivel helybélinek számítok félig és mivel éheztem mondtam hogy egy perc múlva jövök és egy jó kora mennyiségű kajával visszatértem.

Conor összevont szemöldökkel meredt rám. – Te mit csinálsz? – kérdezte amikor elővettem a sört és egy Cheetos zacskó is felbukkant.

- Reggelizem. – válaszoltam. Számára ez nem volt annyira egyértelmű. Kibontottam a chipset és felnyitottam a sört a régi csavard le a kupakot elvvel.

- És nekem nem hoztál? – nézett bele a zacskóba. Fejénél fogva visszatoltam a helyére.

- Miért hoztam volna? – értetlenkedtem.

- Az én kocsimban ülünk! – vágta rá.

- De miattad kell itt ülnöm! – vágtam vissza. – Tudom hogy az én Cheetosszom mindig finomabb mint a másé, de nem kapod meg! – jelentettem ki. Istenem 30 éves elmúlt… És még én vagyok a gyerek!

Kifordult az ablakon és a kávézót figyelte. Á kicsit se feltűnő, hogy 2 felnőtt ember bámul egy kávézót.

- Nesze! – ejtettem az ölébe a másik zacskó chipset és még egy sört. Kérdőn nézett rám. – Csak hogy ne nézzenek idiótának amiért a kocsiban ülve bámuljuk a kávézót!

- Már miért néznének?

- Conor! Ez egy kisváros, itt ha nyilvánosan fingasz rád hívják a diliházasakat. – magyaráztam meg. – Szóval csak csinálj úgy, mintha 2 haver lennénk akik a kocsidban ülve Cheetost esznek sörrel.

- Tudod ez szinte lehetetlen tudván a tényt, hogy utálsz!

- Akkor vesd be minden színészi képességed! – zártam le. Nem történt semmi különösen furcsa. Leszámítva a smár csatát, amit az a kettő bent leművelt. Szerencséjük van, hogy Conor nem látta mert azonnal szétszedte volna őket. Nyugodtan eszegettek, nevetgéltek és beszélgettek. Egészen addig, amíg egy kicsit sem gyanús Scott Cipriano fel nem tűnt a színen. Azonnal kiszúrtuk, ahogy útja egyenesen a kávézó bejárata felé vette.

- Én ezt most nyírom ki! – indult neki Conor de vállánál fogva visszahúztam. – Mi az?! – mordult rám.

- Nem ronthatsz neki!

- Miért nem? – kérdezte felháborodva.

- Mert nyilvános helyen vagyunk, a másik pedig hogy most akarod magatokat lebuktatni?! – soroltam. – Én mire hasznosítsam azokat amiket tanultam tőled, ha te sem használod őket?

- Ebben a mondatban csak annyi volt a vigasztaló, hogy tanultál tőlem valamit! – ült végre nyugton a helyén. – És most mit csináljak. Üljek tétlenül tudva hogy egy gyilkos a húgommal egy légtérben tartózkodik?

- Igen, mert lebuktatnád magatokat. – feleltem. – Pontosan ezért megyek én! – jelentettem be.

- Viccelsz? – mért végig. – Pont te nem leszel feltűnő! – forgatta meg szemeit.

- Csak hogy tudtodra adjam drága Conor Lane! – mosolyogtam rá negédesen. – Az itteniek sokkal régebb óta ismernek, mint te hiszed. Szóval én nem leszek itt feltűnő, nem úgy mint te! – nyitottam ki az ajtót. – Te csak légy jó kis fiú és várj itt, amíg vissza nem jövök! – szálltam ki és becsapva magam után az ajtót a jól ismert kávézó felé vettem az irányt.

Carter:

Minden tök jól ment. Jevvel röhögtünk a sulis dolgokon. Nem úsztam meg hogy magamról beszéljek, de minimális szinten tömören elmondtam neki a dolgokat amiket szeretek. Ő is beszélt magáról amikor én kérdeztem. Kiderült, hogy van egy rakat unokatesója és rokona. Élnek rokonai szinte mindenhol, Londonban, Texasban, New Yorkban, Los Angelesben, Párizsban. Telezabáltuk magunkat zsíros krumplival és hagymakarikával. Jev nem lepődött meg azon, hogy ugyanannyi adagot mint ő képes voltam simán benyomni. És kezdtem jól érezni magam. Egészen az elmúlt öt percig.

Az ajtóban megjelent Scott, bennem pedig megfagyott a vér is és azonnal tőröm után kaptam. Bizonyos szinten lenyugtatott a tudat hogy ott van a kezemben készenlétben. Lesütött szemekkel hallgattam a sztorit amit Jev épp mesélt ami Nickkel volt kapcsolatos.

- Elmehetünk ha akarod! – súgta Jev a fülembe. Kiszúrta Scottot. Rápillantottam és kék szemeiben komolyságot láttam. Nyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de megelőzött. Ó hogy az a….

- Ó csak nem a gimi legismertebb gerlepárjával találkoztam? – kérdezte gúnyosan. – Remélem nem zavar ha csatlakozom hozzátok? – ült le mellénk. Nem ült le közvetlen mellém, mert Jev derekamnál fogva odébb húzott ő is velem mozogva.

- Dehogynem. – vágta rá Jev. Scott mintha meg se hallotta volna.

- Termetes adagot ehettetek. – jegyezte meg tányérjainkra biccentve. – Nem is tudtam hogy ennyi is fér beléd... Angyalom. – tette hozzá. A tenyerem súlyos pofon osztogató viszketegségben szenvedett.

- Angyalom? – fordult felém Jev felvont szemöldökkel. – Scott nem is említetted, hogy ilyen jóba lettél Carterrel! – éreztem a hangján hogy ideges. – Ez nagyon kedves tőled! Figyelembe a tényt, hogy Carter a barátnőm! – hangsúlyozta ki az utolsó szót.

- Ó csak nem randin vagytok? – mutatott körbe. – Mert ő nem igazán van oda az ilyen helyekért! – felpillantottam rá. Kék szemei engem pásztáztak, mint egy éhes kígyó áldozatára. – Sőt különösen utálja! Mi anno olyan helyekre mentünk, amiket különösen élvezett! Megismételhetnénk egyszer, Angyalom! – Jev kezének a szorítása egyre szorosabb lett. Lehet hogy nem direkt volt, de szinte belém vájta ujjait.

- Elmehetsz a tudod hova Cipriano! – mosolyogtam rá negédesen. Igyekeztem a látszatát tenni, hogy teljesen ura vagyok a helyzetnek. Aminek nem voltam. Oké lehet Conornak igaza volt…

- Hééé! – vinnyogott mellőlünk egy hang. – Szia Jev! – vigyorgott unokatestvérére Alison. Remek, már csak ez hiányzott!

- Te nem aludtál mikor még eljöttem? – nézett kérdőn rá Jev.

- Már be se jöhetek a kedvenc helyemre? – tettette a felháborodást, de mosollyal az arcán. – Olyan rég voltam itt, de látom jól döntöttél randi helyszínt illetően. – barna szemei Scottra vándoroltak. – Nem tudtam, hogy dupla randit tartotok!

- Nem is! – ráztuk a fejünket Jevvel egyszerre.  Szorosan Scott mellé ült le, velünk szemben.

- Akkor megismerhetem a barátotokat! – támaszkodott az asztalra Scottot figyelve.

- Scott Cipriano! – mutatkozott be. – A nővéremmel már találkoztál a szülői alatt.

Mosolyra húzta a száját, ám szeme elárulta hogy ő sem nagy szeretettel néz Scottra. – Bírom a kölyköt, tegez! – dőlt vissza, majd Jevre emelte tekintetét. – Te egy idegent az én koromban mernél tegezni, Jev? – megrázta a fejét. Felém fordult. – Te Carter? – vállat vontam. Visszanézett a szőke őrzőre. – Furcsa modort tanít neked otthon a nővéred!

- Nos nekem legalábbis jobbat, mint neked! – jegyezte meg. Ally szemei elkerekedtek, ahogy a mieink is.

- Tessék? – hüledezett Ally.

- Jól hallottad Alison! – mosolygott rá gúnyosan.

Alison felénk fordult és kedvesen ránk mosolygott. – Megbocsátotok egy percre? – közben erősen megragadt Scott-ot tarkójánál fogva és felrángatva a bokszból maga után vonszolta ki az utcára. Jev zsebéből egy kis pénzt elővéve az asztalra dobta és mindketten a kirakathoz rohanva kinéztünk az utcára. Viszont Ally és Scott sehol se volt. De egy valami viszont volt. A túl oldalon a bátyám kocsija.

Ally:

- Eressz el te vénasszony! – kapálózott Scott. A bolt mögötti parkolóba vittem, ahova a lélek se parkol Joeyn kívül. Meglökve de elengedtem. Fegyvert rántva visszafordult felém. – Hogy mersz hozzám érni, te…! Démon fajzat! – fröcsögte sértéseit felém. Bár mennyire felnőttnek tűnik ugyanolyan gyerek, mint Carter vagy Jev.

- Most meg kérne sértődnöm? – vontam fel szemöldököm. Keresztbe fontam a karom. – A helyedben vissza mennék sírni a nővéredhez és nem szadizni a Lane kölyköt.

- Szerinted van bármi ami eltántorítson? – mosolygott gonoszan. Viszonoztam mosolyát.

- Igen. Én. – felé sétáltam. – Most pedig Scotty, szépen haza mész a nővéredhez vagy hívd aminek akarod, és megmondod neki ha még egyszer meglátlak titeket darabokra szaggatom!

- Jót fog nevetni! Főleg azok után, hogy fél kézzel elbánik veled!

- Ne becsüljön alá engem! – forgattam meg a szemem. – Le tudom őt győzni úgy, hogy hozzá sem érek!

- Na azt megnézem! – rámosolyogtam.

- Ó csak várjátok ki! – sarkon fordultam. Hátulról elkapta a nyakamat és valamit a nyakam hoz érintett. Egy tűt.  Csuklójánál megragadva fordultam ki szorításából és hátra csavartam a kezét. Egy tűt szorongatott a kezében, amit azonnal elvettem tőle. Hátulról megrúgva térdét a földre küldtem kezénél fogva. Csavartam még a kezén mire elharapva fájdalmas kiáltását tűrte. Elengedtem mire a elhasalt a betonon. Csattanva földet ért valami mögöttem. Scott hátra pillantott és ahogy meglátta Conort felállt és rohanásba kezdett.

Mellkasánál fogva állítottam meg Conort. – Hagy fusson csak! Lehet hogy volt rá egy kis hatásom.

Felvettem a földről a injekció kupakját és rátettem, majd ujjaim közt forgatva szemügyre vettem a fekete löttyöt. – Az mi? – nézett le vállam fölött Conor.

- Elnézést, de önök mit csinálnak a személyzeti parkolóban? – hallottam meg egy ismerős hangot mögülünk. Mindketten a hang irányába fordultunk. – Ally? – mért végig Joey. Rengeteget változott amióta láttam. Sokkal magasabb lett, nem volt olyan nádszál gyerek akire emlékeztem. Mikor megbizonyosodott, hogy én vagyok az elmosolyodott. Lette a zsákot, amit a kezében tartott és nagy léptekkel felém sietett. Gyorsan farzsebembe rejtettem az injekciót. És sikerült is mielőtt felkapott és megpörgetett a levegőben. Miután le tett alaposabban végig mért.

- Ezer éve nem láttalak Ally! – vigyorgott. Ujjai közé fogta egyik vörös tincsem. – És hova lett az a gyönyörű hosszú hajad.

Conorra sandítottam, aki oldalra fordulva nézett az égre. – Történt egy kis baleset és le kellett vágatni! – válaszoltam.

- Hallottam, hogy a városban vagy, de azt hittem már rég visszamentél. – mesélte Joey. – És hogy vagy? Milyen hosszú ideje, 10 éve?

- Igen. – bólogattam. – Nagyon régen találkoztunk Joey. De velem nincsen semmi, mint általában. És veled?

- Itt? Szerinted bármi izgalmas is történt mióta elmentél? – nézett rám hihetelenül. – Egyetemre mentem, levizsgáztam és most én vezetem a boltot.

- Ez remek! – mosolyogtam rá.

- És te? – kérdezősködött, én pedig kezdtem egyre inkább kellemetlenül érezni magam. Conornak kérdései voltak amiken életek is múlhattak. De Joeynak is, akit közel 10 éve nem láttam. – Hogy megy a sorod? Sikerült a művészeti? – éreztem hogy Conor pillantása arcomat és válaszomat lesi.

- Nem. – húztam színpadiasan a számat. – Máshova bekerültem és nekem is sikerült levizsgázni.

- Ó. – tűnt el a mosoly az arcáról. – Hát ez kár, de örülök hogy azért máshova felvettek. – bólintottam. Szemei Conorra ugrottak. – És ő itt a barátod? Vagy esetleg már a férjed? – nagyokat pislogtam.

- Nem! – vágtuk rá Conorral egyszerre. – Soha!

- Oké! – vágott értetlen képet és közöttünk kapkodva tekintetét. – Akkor csak barátok vagytok!

- Nem! – válaszoltam én. – Inkább csak ismerjük egymást! – mi és a barátság? Ugyan már, a kapcsolat se ment nekünk, nem hogy a barátság menne! – Vagy hogy pontosabb legyek munka társak vagyunk! – oké ez jó lesz! Hisz mindketten védelmezők vagyunk szóval rá lehet fogni.

- Rendben! – váltott témát. – Akkor nem ugortok be egy kávéra esetleg? Ház ajándéka.

Megelőztem Conort bármi féle válasszal. – Szívesen mennénk! – átkaroltam Conort. – De még millió dolgunk van, amivel megbíztak minket! – elkezdtem húzni kifele a parkolóból. – Örülök hogy találkoztunk Joey és ígérem egy sörre biztos összeülünk még! Szia! – integettem és kihúztam az utcára.

- Ez meg ki a szösz volt? – mutatott utánunk. Szerencsémre annyira elterelte a figyelmét, hogy a injekcióról meg is feledkezett. – És milyen művészetiről beszélt?

- Semmilyen. – legyintettem.

- Te művészetire akartál menni? – ráncolta homlokát értetlenkedve.

- Én? Dehogy! Annyit értek a művészethez, mint csirke a pároláshoz! – argh hülye texasi mondások miért maradnak meg a fejemben. Meg hát kinek lett volna kedve művészetire mennie azok után, hogy minden társa megutálta gimiben átkerült egy Internátusba, ahol megutálták azután hogy a leghíresebb védelmező szárnyai alá vonta, utána pedig otthagyta egyedül! Pont nekem? Ugyan! – De figyelj csak! – vetettem fel az ötletem. – Mi lenne ha innentől kezdve egyedül folytatnád a húgod és az uncsim kukkolását, megtartva a chipset és a sört és én visszamegyek aludni? Nos örülök, hogy ebbe megegyeztünk, szia! – hadartam el és sietős léptekkel távoztam. Farzsebemben egy injekcióval ami kicsit se vészjósló rám nézve és tele olyan kínos élményekkel amikkel szét szivatom Joeyt bosszúból.

Conor:

Carter előtt igyekeztem haza érni. És pont akkor csuktam be magam mögött az ajtót, amikor a busz megállt a szemközti megállóban.

A függönyön át leskelődtem, de semmi borzasztó nem történt. Beszélgettek és Jev valóban nem tett semmit vele amikkel Ally cukkolt reggel. Mondhatnám azt is, hogy úriember volt vele. Elköszöntek egymástól a kis Townsond pedig búcsúzkodásképp megcsókolta. Elfordítottam a fejem és próbáltam megnyugtatni magam, hogy nem fogja bántani a húgomat. Hogy nem valami furcsa lény aki el akarja rabolni és megkínozva megölni.

Mikor Carter elindult a bejárati ajtó felé gyorsan felkaptam a távirányítót és a kanapéra ülve azt tettetem mintha csatornákat váltogattam volna egész nap.

- Na milyen volt? – kérdeztem ahogy belépett az ajtón.

- Miért nem mondod meg te? – ült le mellém. – Tudtommal annak is tanúja voltál amikor Alison kirángatta Scott-ot a kávézóból!

- Én ott se voltam! – játszottam az ártatlant. – Mondtam hogy nem jó ötlet, bár nem hittem hogy ő is felbukkan mellé.

- Scott felbukkant és leült hozzánk majd a semmiből felbukkant Alison aki kirángatta utána pedig eltűntek. Neked pedig véletlenül ott parkolt szemben a kocsid!  - félig felvont szemöldökkel felnézett rám. – Kicsit sem furcsa?

- Itt ültem egész nap és fortyogtam magamban! – bizonygattam.

- Hát persze akkor hogy lehet, hogy 5 kilométerrel többet mutat a számláló a kocsiban mint tegnap? Ja és persze a Cheetos és a sör amit egyáltalán nem értek.

- Hosszú volt a reggel Carter! – álltam fel mellőle és a konyhába mentem valami innivalóért kutatva. Utánam jött.

- Kicsit sem aggódsz Ally miatt, hogy vajon Scott mit tehetett vele?

- Ha ki tudta rángatni őt valahonnan, akkor nem hiszem sokat árthatott neki. – próbáltam kikerülni a témát.

- Jevvel körbejártuk az épületet, de sehol se találtuk őt. Conor… - félbeszakítottam.

- Nem aggódom Carter! Mert tudom, hogy jól van! – zártam le a témát. – És végre befejeznéd azt hogy vele szadizol majdnem minden nap?!

- Soha nem mondasz nekem semmit! – ült le az asztalhoz velem szemben. – Azt mondtad nagyon közel állt hozzád, de a többiről fogalmam sincs. Aztán meséltél erről a Jason nevű barátodról de arról sincs több információm. Azt se tudom bíznom kéne valamelyikükben, mert nem adsz okot rá!

- Jason megmentette az életem, Allyben pedig bízhatsz, mert… - elakadtam.

- Mert? – vonta fel kérdőn szemöldökét.

- Miért érdekel ez téged annyira? – próbáltam elterelni figyelmét.

- Érdekelhetne a mai randim is, de engem az érdekel hogy veled mi van! – felelte.

- Pedig velem nincsen semmi, mint általában! – vontam vállat.

- Hát persze, nekem még kék nyuszifüleim vannak! – forgatta meg a szemét. – Figyelj Conor, életemben nem beszéltem senkivel ennyit mint ma Jevvel ebben a pár órában. És most hogy belegondolok ez kiakasztó hogy mennyire keveset beszélünk!

- Carter az teljesen más, hogy te faggatsz engem a múltammal kapcsolatban mint az hogy leülünk beszélgetni valamiről! – jelentettem ki.

- Bezzeg neked tudnod kell mindenről amit én csinálok, de én semmit se tudhatok rólad!

Carter:

- Bezzeg neked tudnod kell mindenről amit én csinálok, de én semmit se tudhatok rólad! – vágtam a fejéhez.

- Testvérek vagyunk, születésed óta ott voltam melletted.

- De Alisonnal nem előttem találkoztál! – emlékeztettem. – Azt mondtad akkor amikor New Yorkban voltunk. Mégis soha egy szót sem mondtál róla!

- Mert nem akartam, hogy tudd!

- Miért?

- Mert kicsi voltál. – ült le szembe velem az álldogálás után.

- Már akkor is gondolkodtam azon, hogy biztos nem vagy-e meleg! Conor a húgod vagyok! Olyan testvéreknek kéne lennünk akik mindent elmondanak egymásnak! – panaszkodtam. – Semmit sem tudok arról, hogy milyen voltál a születésem előtt. Soha nem beszéltél arról hogy lennének-e barátaid akikre támaszkodhatsz. Anyáékról kettő szónál többet nem vagy hajlandó beszélni.

- Annak meg van az oka. – akadt el a szava.

- Mégis mi? Mi tart vissza, hogy a saját szüleimről mesélj valamit? – vontam kérdőre kétségbeesetten. – Tudom hogy fáj, nekem is fáj. De az arcukra se emlékszem annyira kicsi voltam. Anya naplójából se tudtam meg többet, mert úgy ír hogy olvashatatlan és ha évente kétszer írt valamit abba a füzetbe.

- Nem fogok regényeket mesélni róluk, mert az nem hozza vissza őket! – állt fel kezében egy üveg vízzel. – És nem akarom hogy jobban fájjon neked az emlékük. Már ígyis sok mindent cipelsz nem kell még több! – hátat fordítva nekem a szobájába sétált és becsapva maga mögött az ajtót elzárkózott. Mint mindig.

- Argh! – hajtottam le a fejem az asztalra. – Néha szörnyű vagy Conor! – suttogtam magam elé.

<<62. rész

64. rész>>