75. rész - He might catch you in the back

Sziasztoook!
Yaay újabb rész! ^-^ Esküszöm ez a pénteken fénypontja amikor ezt írom. Engem nagyon lefárasztott a suli. Ahhoz is 10 perc kellett, hogy leessen vége volt a napnak. Csak én érzem úgy, mintha már egy féléve járnánk suliba? És egy hete nem aludtam ki magam, sőt még az se segít hogy a Mad Hatter üvölt minden reggel. Na de mindegy is rólam! Veletek mi van? Milyen suli, kinek hogy telt a hete/napja? Nézzetek hülyének de szükségem van emberek jó történeteire, hogy jobban érezzem magam. :D De nem fosom a szót, jó olvasást! ;)

Ally:

Az arcon csapás hirtelen ért. Oldalra estem és arcomon valószínűleg egy hatalmas piros lapát folt lett. Valószínűleg egy csontom is megrepedt az államban. Nyelével a gerincembe csapott. Hallottam ahogy oldalra dobja a lapátot az alak és a kocsi felé sétál.

Jev gyorsan előre nyúlt, hogy bezárják az ajtókat. A férfi lassú bizonytalan léptekkel ment a kocsi felé. Kezei eldeformálódtak, csöpögött belőle a vér mindenhonnan. Kelley bátyjához bújva takarta el magát a férfitől. Testemben hirtelen fagyott meg minden. A szemem előtt a kép jelent meg, amikor eldördült a pisztoly és orrom előtt vetette le magát a tetőről. A nap amikor az égő házukkal szemben álltam. És ott is csak dermedten álltam. Ökölbe szorítottam a kezem. Szememet a jól ismert vörös köd borította el. Feltoltam magam a földről. Felkaptam az ásót és megkopogtattam vele a földet.

A férfi felém fordította az arcát. Valahonnan borzasztóan ismerős volt az arca, de teljesen más kötötte le a figyelmem. Szeme vöröslően fénylett akár csak az enyém. Szemében félelem volt, ahogy felém fordul. Nyakán szúrásnyomok voltak.

- Te olyan vagy, mint én? – kérdezte felém lépve egyet. Pont köztem és a kocsi között helyezkedett el. Tennem kellett, hogy hozzám legyen közelebb.

- Nézzük meg én kitudom-e tépni a szívedet! – mosolyodtam el. Muszáj voltam eltüntetni a vörös ködöt a szemem előtt, mielőtt rajta kívül bárkiben kárt okoztam volna.

- Én nem akartam megölni! – emelte fel kezét védekezően. Hangja remegett. –Soha ne bántanám a saját fajtám! – akkor vettem észre, hogy a nyakában ott lóg pentagramma. – A mesterem sem erre tanított!

- Mester…? – gondolkoztam. Rájöttem honnan ismerem. Damiennek volt a kis tanítványa. Egyszer be is mutatott minket egymásnak. Mostanra már 20 éve lehet. – Te Damiennek dolgozol nem? – vontam fel a szemöldököm. A vörösség eltűnt a szememből, de az érzékeimnek hosszabb idő kell a kikapcsolásra. – Ő küldött?

- Alison? – kérdezte és boldog mosoly került az arcára. – Én vagyok az, Chris! – mutatott magára. Eldobtam a lapátot és megkönnyebbülten felsóhajtott. Kezem a zsebemben lévő bicskára ugrott. – Ne kérlek! – mondta. – Igen, Damien valóban érted küldött aztán pár várossal távolabb elkaptak és itt kötöttem ki. Aztán azt vettem észre, hogy ezt az embert ölöm.

- Kitépted a nyakát a helyéről Chris! – emlékeztettem a vérfoltra a szája körül.

- Tudom, de úgyis őrző vagyok! – próbált viccet csinálni belőle. – Ha egy legyet öltem volna meg akkor is meg fogsz ölni!

- Ha Damient nem öltem meg azonnal téged sem foglak! – tettem el a késemet. – De el kell tűnnöd innen! – ha valóban olyanná tették mint én akkor meg kell állítani. Nem ránthattam elő a tőrömet, mert volt bennem annyi emberség hogy nem vadászom le pont őt. Rengeteg emberét öltem már meg felindulásból, de tettem már kivételt is. És amúgy is segítségre van szüksége. Akár vissza is fordíthatjuk nála, vagy megtaníthatjuk használni. – Keresned kell egy olyan helyet ahol egyetlen ember sincs! Tudsz ilyet? – összeráncolta a homlokát.

- De miért kéne elmennem?

- Mert ha nem, több embert fogsz ölni! – figyelmeztettem. – Segíteni akarok neked, hogy ne kelljen így élned! – elmosolyodott. Viszont mosolya gonosszá deformálódott.

- Ó mindig is milyen naiv voltál! – nyitotta ki száját megvillantva agyarrá változott fogait. Kezei is karmokká alakultak és szemei még vörösebben izzottak.

Lehunytam a szemem, hogy visszahívjam. Döntsd már el mit akarsz! – suttogta a fejemben. Mire kinyitottam a szemem újra vörösben láttam mindent. Ő pedig előttem termett rám vicsorítva fogait. Kezét felemelte hogy megüthessen, de én gyorsabb voltam. Mindig gyorsabb vagyok.

Felkiáltott amikor elkaptam a csuklóját és kicsavartam a csuklóját. Térden rúgtam ezzel a földre kényszerítve. Fel kell tartanom. Reménykedtem hogy Jevék hívták már a zsarukat. Bár nem hiszem hogy ezzel sokat tudnának kezdeni. Hol a picsában van ilyenkor Conor? Neki biztosan lenne valami elterelő mozdulata Jevékre nézve. Baszki biztos amiatt a rohadt csók miatt van!

Senkit sem érdekelnek a szerelmi gondjaid! – magamban megforgattam a szemem.

- Hogy tudod rezzenéstelen arccal végig nézni? – nézett rám könyörgő szemekkel. – Azt hittem soha nem bántanál minket! Te szörnyeteg! – fröcsögte. Gunyorosan elmosolyodtam.

- A nyakadat is kitörhetném mosollyal az arcomon! – válaszoltam. – Fogalmad sincs kivel állsz szemben!

- Képes lennél megölni és utána Damien szemébe nézni? – vonta fel a szemöldökét. – Mekkora gyilkosnak fog gondolni téged?

- Eléggé nagynak hogy elkerüljön. – virítottam a fogsorom. – Segíteni akartam…

- Milyen kár, hogy nem tudsz! – viszonozta mosolyom. Megragadta karmaival lábam és kihúztam alólam. Hátra estem beütve a hátam. Olyan erővel tette hogy éreztem ahogy megint forrni kezdenek össze a csontjaim belül. A halott őrzőhöz sétált, míg én felkapartam magam a földről.

Viszont ő egy pisztolyt fogott rám. Hátrált tőlem pár lépést. – Közel harcban soha nem voltam jó! – nevetett fel. – De tudom hogy te igen! Eszedbe se jusson bármit csinálni különben centinként tépem le a bőrüket! – intett Jevék felé. – És meglőve nem hiszem hogy sokra vinnéd.

Istenem de okos voltam, hogy bent hagytam a kocsiban a kulcsot!

- Tényleg segíteni akartam neked Chris! – emeltem fel lassan a kezem. – De kezdem elveszíteni a türelmem!

- Hidd el én is! – lőtt el mellettem. Odakaptam a fejem. Conor kitért a golyó előtt és oldala mellett rejtegette fegyverét.

- Az időzítésed tökéletesen tökéletlen! – förmedtem rá. – Hol voltál az elmúlt 5 percben?

- Kábulatban! – forgatta meg a szemét.

- Jaj de cuksi, mindjárt hányok! – fegyverét Conorra szegezte. – A helyedben nem mozdulnék!

Szemem sarkában mozgolódást láttam. Conor kocsija pontosan mögöttünk parkolt le de Carter nem ült a kocsiban. A miénk felé vette az irányt.

Chris visszaemelte a fegyvert felém. Ujját a ravaszra csúsztatta, de keze nem mozdult. Hiába rángatta nem engedelmeskedett neki. – Mi a…? – szemét rám kapta. Karja lassan és akadozva saját maga felé fordult. Majd hirtelen a saját állához szorította. Szeme ellágyult és kedvesen elmosolyodott. – Sajnálom! – elkerekedett a szemem.

- Ne! – suttogtam és utána kaptam, de meghúzta a ravaszt. Conor megragadta a derekam és elhúzott onnan. Kapálóztam de csak a mellkasába nyomta az arcomat és hátat fordított a szét fröccsenő démon vér elől. Kipillantottam a háta mögül és ellöktem magamtól. Chrishez térdeltem.

- Basszus, basszus! – túrtam a hajamban. Szeme elkerekedett és eltűnt belőle a vörösség. Karmai és agyarai fájdalmas lassúsággal visszahúzódtak. Nyakából ömlött a vér és kezdte elvegyíteni a másik örzőével. Conor felrángatott a földről és maga mellé húzott. Kezem combomhoz nyúlt és a tőrhöz, és ő is saját fegyveréhez kapott.

- Te is érzed ezt? – kérdezte egyfolytában körbe tekintgetve. A kocsira néztem és Jevék már nem voltak benne. – Mintha ott lennének…

- Mindenhol. – fejeztem be a mondatát. Majd hirtelen eltűnt az érzés. Csak Conor és Carter közelségét éreztem.

- Eltűnt. – rejtette vissza fegyverét. – Lehet hogy a démon volt! – bökött fejével oda. Rám kapta a pillantását és végig mért. – Te jól vagy? Megsérültél?

Chrisre néztem. A nyakán a két szúrás beforrt mintha ott se lett volna. És akkor bevillant a szemembe. Scott a múltkor valamit belém akart szúrni. Milyen kicsi az esélye, de Kathrine tudja hogy mi vagyok!

- Engem akarnak! – motyogtam magam elé. – Én vagyok a célpontjuk!

- Kinek? – kérdezte Conor az arcomat fürkészve. Meghallottam a szirénázást, és Carteréket is láttam előbújni a kocsi mögül. Lábaim felmondták a szolgálatot. Conornak estem aki elkapott.

- Ally! – mondogatta a nevem halkan. Homlokomat mellkasának döntöttem. – Mi a baj? – suttogta.

- Elfáradtam! – sóhajtottam fel.

Conor:

Ahogy a rendőrök kiszálltak a kocsiból Ally visszaszerezte az egyensúlyát és eltolt magától. Átkarolt magát és hátrált tőlem pár lépést. Barna szemei folyamatosan a fiú testét figyelték. Ismerte volna?

A rendőrök azonnal átvették a Townsondokat. Négyen voltak rendőrök de miután meglátták a két hullát azonnal riasztották a mentőket akik pillanatok alatt itt termettek. Clare is idejött és sértetlenül (mint kiderült azóta otthon is volt). Egy a két testvért kérdezte ki, míg az egyik Allyt faggatta. Nekünk is felvették a nagyon rövid monológunkat, de főleg Allyvel foglalkoztak. A mentősöket is az érdekelte hogy úszta meg pár karcolással a támadásokat. Tudtam hogy a két testvér sokkban volt, de úgy számoltak be Allyről mint ha csak egy könyvet olvasnának fel. És ahogy belehallgattam valóban ismerhette a fiút.

Clare a gyerekeit pátyolgatta tudomást sem véve a többiekről. És Allyről sem. Tegnap sem érdekelte hogy a keresztlányát laposra verték.

Kész tömeget csődítettek ide, helyszínelők is jöttek, halottkém is feltűnt. Én és Carter a kocsiban ültünk le persze nyitott ajtók közt. A szemem le sem vettem a vörösről aki maga elé meredve ült a mentő platóján. A mentősök folyamatosan teákat és gyógyszereket nyújtogattak neki a náthája miatt. De csak a takarót fogadta el, amit a vállára terítettek.

- Ismerte a fiút? – érdeklődött Carter.

- Ez a tippem! – bólintottam.

- Belehallottam Jevék vallomásába. Megszállta volna egy démon a fiút? – támasztotta meg a fejét az ülésen. Ő hátul ült és a nyitott ajtón keresztül figyelte az eseményeket, míg én a vezető ülésről.

- Valószínűleg! – bólintottam. – De az utolsó pillanatban visszavette az irányítást.

- Az az őrző feküdt mellette aki tegnap minket támadott meg. – folytatta.

- Tudom.

- Szerinted jól lesznek? – bökött Jevék felé.

- Feldolgozzák, még tart a sokk. – vontam vállat.

- És Ally?

- Erős lány! – méregettem innen a vörös arcát. Semmi érzelem nem tükröződött az arcán, valamit az ujjai közt szorongatott.

- Azt észrevettem, hisz még él! – halványan elmosolyodtam.

- Mondtam hogy nem kell félteni. – válaszoltam.

- De ő feldolgozza majd?

- Remélem! – sóhajtottam.

- Aggódsz? – nézett fel rám. Megráztam a fejem. – Conor! – szólt rám.

- Ha úgyis tudod, hogy hazudok minek kérdezed? – dőltem az ülésemnek. Idegesen doboltam az ujjaimmal a térdemen.

- Mert nem akarom kierőszakolni belőled! – rázta meg a vállát. Haját már szétszedte és most kiengedve hullott a vállára. – Odamehetsz hozzá akarsz!

- Nem akarom felhúzni!

- Nem hiszem, hogy azután a smár után felhúznád! – vigyorodott el. – Az a fej amit mindketten vágtatok…! – emlékezett vissza nevetve. Ragadós volt mosolya.

- Mit mondhatok? – simogattam meg az állam. – A nők csak úgy omlanak a karjaimba.

- Azért ne szállj el bátyus! – bökte meg a vállam.

- Én? Ugyan! – legyintettem. – Hé most nem cikiztél ki!

- Még megkísérhetjük a sorsot! – vonogatta ördögien szemöldökét. Megforgattam szemem. – És te sem cikiztél ki engem.

- Meg se hallottad volna, hisz el voltál foglalva azzal, hogy ledugd a nyelved a Townsond kölyök torkán! – elgondolkozva döntöttem oldalra a fejem. – Furcsa gyilkolási mód, és nem is tőled vártam volna.

- Kíváncsi lettem volna Alison mikor fog így megölni téged! – húzta össze szemeit.

- Ő nem így ölne meg! – nevettem fel. Fejemben még tisztán él az emlék amikor kijelentette hogy végez velem ha megcsalom. – Ő majd elhiheti velem hogy minden rendben van, majd elvisz magával egy Spártai nyaralásra és valamikor lerúg a Taigetoszról. – idéztem a szavait.

- Eredeti, ezt akkor találta ki amikor anno te dugtad le a nyelved a torkán? – vágott vissza gonoszan mosolyogva.

- Asszem’ két ágytorna között! – vonogattam a szemöldököm a húgomra nézve. Elfintorodott.

- Oké nyertél! – hátrált vissza. – És fúj! Erre a húgod nem volt kíváncsi!

- Pedig te voltál felháborodva hogy nem kezellek felnőttként! – szívattam tovább. – Tessék ez elég felnőttes téma neked!

- Elég volt egyszer amikor próbáltad elmagyarázni a méhecskékkel és a virágokkal! – emlékezett vissza. Felnevetettem.

- Igen, akkor örültem ennyire hogy milyen hasznos az internet!

***

Carter elhatározta, hogy odamegy lenyugtatni a Townsondokat és valahogy elhitetni velük hogy csak képzelődtek amikor karmokat és agyarakat láttak. Ott ült a két Townsond között míg Clare egy rendőrrel beszélt, hogy pontosabb infót kapjon. Én pedig lezárva a kocsit a figyelmen kívül hagyott vöröshöz sétáltam. Lábát lóbálta míg valami kis szösszel játszott a takaróján.  – Szia! – álltam meg előtte zsebre tett kézzel. – Hogy érzed magad?

- Most képzeld el, hogy a szarnak 50 szinonimáját felsorolom! – válaszolta még mindig a távolba meredve.

- Közel állt hozzád? – mértem komoran.

- Csak egy ismerősömnek volt a barátja. De hozzá közel állt! – vonta meg a vállát legyintéssel kísérve. – Csak… - előre hajolt és kezébe temette az arcát. Leültem hozzá és megsimogattam a hátát.

- Hé, semmi baj! – felemelte a fejét és összehúzott szemöldökkel felnézett rám.

- Te most komolyan engem vigasztalsz? – alig bírta visszatartani mosolyát.

- Nem vagyok lelketlen pöcs! – villantottam 1000 vattos mosolyom.

- Ezzel vitatkoznék! – túrt bele kiengedett hajába. – Figyelj, bocsi azért a csókért meg ilyenek! – szabadkozott. – Nick sosem ilyen, biztos túl sok részeg lehelt az orrába. És ki voltam már akkor is akadva…

- Semmi gond! – vontam vállat. – Tudom hogy semmit sem jelentett!

- Pontosan! – bólintott. Azért ez fájt. Bár meg tudom érteni, valóban egy lelketlen pöcs tudok lenni.

- Kérdezhetek valamit? – fordultam hirtelen felé. Hümmögött valamit. – Clare idejött hozzád azóta? – meglepődött.

- Miért?

- Csak kérdezem. – ráztam meg a vállam. – Na?

- Egyszer, de elküldtem. – válaszolta még mindig furán méregetve engem.

- Miért? – ráncoltam most össze én a homlokom.

- Mert nem kell a sajnálkozó pillantása senkinek! Egy életre eleget kaptam. – a rendőr tűnt fel tegnapról.

- Szia Ally! – mosolygott rá kedvesen. Pont azzal a sajnálkozó tekintettel amiről beszélt. Megértettem. – Kell egy ölelés?

- Kösz, meg vagyok! – húzta szorosabban maga köré a takarót. Vissza kellett fognom magam, hogy ne röhögjek fel. Ha így töri össze a szíveket akkor igazán büszke exe vagyok!

A fiú egy percre lefagyva és tanácstalanul állt velünk szemben. – És hogy érzed magad?

- Jól. – bólintott.

- Hallottam apától mi történt, gondoltam rád nézek! – magyarázta mosolyogva. Amikor észrevettem a gödröcskéit Allyre sandítottam. Mindig is a gyengéje volt ha valakinek gödröcskéje volt. – Ha szeretnél beszélni valakivel, tudod hol találsz!

- Kösz Leon! – biccentett Ally.

- Rendben akkor én megyek is! – intett maga mögé a fiú. – Még rá kell néznünk a részeg városvezetőkre! – magyarázta nevetve. – Akkor szia Ally!

- Csövi! – intett neki Ally. Majdnem feltettem a kérdést: Erre minden pasi ráhajt? Aztán elég volt csak az arcát végig néznem. Álla vonala, ahogy a nyakához kapcsolódott. Az apró ráncok a szeme körül amikor mosolyog. Azok a mély barna szemek. A válasz igen. És nem is lepődnék meg. Ha nem ismerném, én is mint minden pasi biztosan ráhajtanék.

- Tényleg sokat lehettél itt! – jegyeztem meg kezemet tanulmányozva.

- Életem egy ötödét itt, egy ötödét a nagyimnál, egy ötödét Clarerel, egy ötödét otthon a többi meg már történelem! – magyarázta.

- Eljutottál a 2 meg 2-ről idáig? – vontam fel a fél szemöldököm. – Lenyűgöző Montgomery!

- Fogd be Lane! – boxolt a vállamba mosolyogva. Felhúzta a lábait, hogy törökülésben ülhessen. Felsóhajtott és tekintetét az égre emelte. – Tiszta ma az ég!

Felnéztem én is a csillagos égre. – Valóban. – bólintottam. Annyira sok emlék pörgött le a szemem előtt. Amikor még minden éjjel a tetőn ültünk és a csillagokat bámultuk. Amikor majdnem lerepített Linda fülét az íjjal a tetőről, és amikor csirkeszárnyat zabálva hallgattuk a baseball meccsnek a közvetítését miközben alig 5 saroknyira volt a stadion.

- Szerinted lesz valaha egy nyugodt éjszakám? Amikor nem kell éberen aludnom és minden rezzenésre felkelni? Amikor nem kell hátra fordulnom és a zsebemben fegyver után kapkodva? – gondolkodott hangosan.

- 14 éve űzöm ezt a szakmát és tudom, hogy soha nem lesz ennek vége! – válaszoltam. – Ez is egy hátránya annak amik vagyunk.

- És még rengeteg hátránya van! – majd felhorkantott. – Mik ezek a szabályok, amiket most akar állítani a Tanács? Hogy Cadairban kell jelentést tenni személyesen? – fordult felém, de rögtön elharapta mondatát. – Inkább nem fojtatom, mert szeretnék fizetést kapni! – kapta el a fejét. Felnevettem.

- Tőlem emelést kapnál! – ajánlgattam. Vállon bökött.

- És hogy-hogy eddig nem kaptam? – böködte vádlón a vállam.

- Nem volt ki aláírja a csekket! – hajoltam hozzá közel mintha bennfentes infót akarnék neki mondani.

- Rossz kifogás! – hajolt közelebb.

- Tudom! – bólintottam ezzel közelebb kerülve hozzá. – De ez van! – vontam vállat.

- Ja! – bólogatott. – Ez van! – tekintetünk összeakadt. A szeme ugyanolyan varázslatosan csillogott, mint amire emlékeztem. És az emlékezett vörös pötty az íriszíbében ugyanott volt amire emlékeztem.

Szeme arcomat fürkészte, mintha meg akarna győződni. Ez viszont elég okot adott hogy szemem ajkaira futassam. Azokra a vastagon kikent rózsaszín ajkaira. Újra egymás szemébe néztünk. A szél söpört végig kettőnkön neki haját arcába fújva. A kezem automatikusan indult arcához. Füle mögé tűrtem még mindig rövid tincseit. Szemével követte a kezem mozdulatát, majd újra a szemembe nézett.

Alig észrevehetően előre dőlt, automatikusan közeledtem hozzá én is. Szemem le sem vettem az övéiről. Mintha egy hullámhosszon kapcsolt volna az agyunk. És akkor megszólalt a rendőrautó dudája.

Megijedve ugrottunk hátra. Az aszfalton álltunk egymást nézve. Kezemmel eltakartam az arcom felét, hogy ne látszódjon a vöröslő fejem. Oldalra néztem, de nem bírtam hogy szemem sarkából ne őt figyeljem. Arcát a pokróc mögé rejtette és csak szemei látszódtak ki, amik engem figyeltek.

- Lehet, hogy mennünk kéne! – mutattam a kocsim felé. Heves bólogatásba kezdett.

- Szerintem is! – értett együtt. Lecsavarta magáról a takarót és a mentő autóba tette. Maga köré fonta karját, hogy melegítse magát. Megint a késztetést éreztem hogy magamhoz szorítsam. Egymást mellett csendben haladva indultunk a családjaink felé. Ally csendben megállt Clare mellett. Carter felnézve rám elköszönt Jevtől. Egy pár percre elfordultam hogy el tudjanak… búcsúzni. A húgom követett a kocsi felé, halvány mosollyal az arcán. Beszállt mellém, nekem pedig éreztem szétrobban a fejem. A kormányra hajtottam és mélyen beszívtam a levegőt.

- Hé Conor jól vagy? – nézett rám aggódva Carter. – Rosszul érzed magad? Fáj a fejed? Hányingered van? Tudsz vezetni?

- Jól vagyok… - motyogtam nem valami érthetően.

- Mi a baj? – kérdezte.

- Utálom a dudákat! – dőltem hátra és beindítottam a motort. Lassan kitolattam a kocsi tömegből és haza felé vettem az útvonalat. Ez nagyon közel volt. Alig volt 10 centi köztünk. Bármennyire akartam nem belebonyolódni Alison Montgomery hálójába annál inkább beleragadtam. Minden erőmmel azon voltam hogy ne nézek oldalra és ne nézzem meg őt utoljára.

- Biztos minden rendben van? – érdeklődött a húgom amikor hazaértünk. – Ally fejbevert vagy mi?

- Érezted már azt az érzést, amikor akartál valamit és valami eltiporta mint egy rendőrautó? – fordultam felé. – Nos velem ez történt!

- Túl sok fájdalom csillapítót nyomtam volna beléd? – gondolkodott hangosan Carter. Az ágyamban feküdve beletúrtam a hajamba. Meg akartam érinteni az arcát, a haját. Vele akartam beszélni, hülyülni, viccelődni. Basszus és annyira meg akartam csókolni. Megint.

Vissza kell fognod magad Lane. Nem gondolkozhatsz a pöcsöddel. Az nem vezet sehova. Hisz Allyvel is így jöttél össze, mert nem az eszeddel hanem a rohadt farkaddal gondolkoztál!

Lehet hogy Carternek tényleg igaza van és a kávé nem való beteg embernek…


----------
Ui.: Bocsi hogy csak ilyenkor ment fel a rész, teljesen elbambultam meg tanultam is :D Na sziasztook! - Kukorka


<<74. rész

76. rész>>