2015. november 7., szombat

82. rész - Az őrült Townsond és vallomások

Sziasztoook!
Most sikerült egy kis szünetet vennem a tanulásból. Phuh, hosszú egy hét volt az biztos. És a következő is az lesz. De ha szerencsém van és túl élem tz-ket akkor szombaton kábé ugyanekkor fent lesz a következő rész. Ha nem akkor egy kimaradt jelenettel kárpótollak titeket, majd valamikor utána.
Elmesélem az új élményemet. Úgy írok most már bármit is, hogy angolul pörög a fejemben, magyarul írom le, de franciául mondom ki... Oké ez a világ leghülyébb megfogalmazása, de lassan annyi szó kavarog a fejemben, hogy elfelejtem az anyanyelvem. Mondjuk ha védelmező lennék nem tudom hogyan tanultam volna meg 20 nyelven. Naaa mindeegy! Remélem tetszeni fog ez a rész is, és kellemes hétvégét és dogák nélküli hetet >.<. 


Ally:
- Jézusom Ally jól vagy?! – sietett mellém Conor, de én akkorra már felpattantam és úgy csináltam, mintha semmi se történt volna.
- Persze, persze! – legyintettem hátat fordítani neki. Nem szerettem volna, ha látja a csalódott arcomat. Legalábbis igyekeztem a legkevésbé csalódott arcomat felvenni. – Vadászat, hm? – gondolkoztam a hűtőben kutakodva az összetevők után. – Mire vadászunk?
- Pontoson nem tudom, de sok furcsaságot jelentettek a városból. Gondoltam utána járhatnánk!
- Azt mondod, nem lesznek őrzők a közelben? – hajoltam bele lassan a fél hűtőbe.
- Igen. – válaszolta.
- Nos én benne vagyok! – vontam vállat. – És Cartert hova akarod tenni? – próbáltam témát váltani.
- Van egy ismerősöm az Internátusban, gondoltam őt megkérem hogy kerítsen neki szobát arra a pár napra. Csak egy hétvégére lennénk távol. – magyarázta.
- És szerinted beleegyezik? – érdeklődtem. – És hogy magyarázod el neki, hogy én is veled megyek?
- Szerintem a te képzelőerőddel, nem fog vetekedni. – fonta keresztbe karját.
- Jogos. – bólintottam. – Na akkor kiviszel a reptérre? – kérdeztem tőle, visszalépve a pulthoz.
- Tessék? – ráncolta  a homlokát.
- Reptér, fuvar! – magyaráztam neki címszavakban. – Akkor jövő hét pénteken kiviszel a reptérre, hogy segítsek beköltözni a barátnőmnek? – vontam fel a szemöldököm. Leesett neki a tantusz.
- Ó, persze! Bármikor! – legyintett mosolyogva. – Akkor benne vagy?
- Benne! – bólintottam. – Viszont most ha megbocsátasz! – mutattam végig az alapanyagokon. – Még ebédet kell főznöm.
- Oké, akkor még megbeszéljük! – bólintott és a bejárati ajtó felé fordult.
- Tudod,  hozzánk is hozhatod Cartert! – bukott ki a számon hirtelen. – Claret nem zavarná és Kelley örülne neki.
- Na és Jev? – fordult vissza felvont szemöldökkel.
- Ő pedig moderálja magát!
- Még meggondolom! – vont vállat. – Szia! – köszönt el és bezárta maga után az ajtót. Felsóhajtva a pultra dőltem.
Basszus! Remélem nem látta rajtam az izgatottságot. Fogalmam sincs mi ütött belém, hogy azt hittem… Hogy ő meg én… Kettesben… Romantikázva…
Ne is gondolj rá Alison! – figyelmeztettem magam. Túlságosan elkalandoztam, ahogy visszagondoltam a felsőtestére… És arra hogy milyen kettesben… öhm… „romantikázni”.
Igaza volt, túl nagy a képzelő erőm. És milyen béna voltam már előtte. Még el is estem. Annyira ledöbbentem amikor kimondta hogy vadászat,  hogy a levegőben akartam megtámaszkodni. Csoda hogy nyálcseppeket nem csorgattam. Tapsot érdemlek! 15 centis magas sarkúban egy komplett breakdance-et lenyomok, de Conor előtt még a saját lábamon se tudok megállni. Őszinte gratulációm Alison Montgomery, hány éves is vagy, 24?
Még az ideges zöldség és csirke aprítás sem nyugtatott meg. Abban a pár órában amíg egyedül voltam mindennel próbálkoztam, hogy ne gondoljak vissza Conorra. Olvastam, filmet néztem, játszottam, vásároltam, de semmi.
Végül odajutottam és az utolsó mentsváramként a rajzfüzetemért mentem. Na az dupla annyira nem segített a rajzokat látván.
A füzetem lapozgattam és a tűzhely felé sétáltam, hogy megmelegítsem a kaját. Jev pont akkor viharzott be és idegesen becsapta maga mögött az ajtót. Lerúgta a cipőjét és trappolva elhaladt mögöttem. Én pedig felhúztam a lábamat ezzel kibuktatva őt, aki táskástul mindenestül orra esett.
Megpördültem és rá mosolyogtam, amikor ideges fejjel felnézett rám. – Sziaaa! – kurjantottam hónom alá csapva a füzetet. – Nem láttad a húgod? – kérdezősködtem.
- Edzés! – morogta és próbált felállni, de nem hagytam. Ráültem a hátára és újra lapozgatni kezdtem füzetet. – Ally! – kapálózott.
- Addig nem szabadulsz míg meg nem tudom a probléma okát! – válaszoltam. – Hallgatlak!
- Szállj le rólam! – próbált kiszabadulni. – Tönkre teszed a könyveim!
Felhorkantottam. – Mintha annyi mindenre használnád!
- Ally! – nyafogott. – Mi bajod van neked?
- Csak érdekel mi van veled! – vontam vállat. Az arcához hajoltam. – Ez olyan nagy baj, hogy aggódom érted?
- Te csak ne aggódj! – kapálózott. Még kapálózott egy kis ideig.  – Oké, oké! – hagyta abba. – Ha leszállsz rólam elmondom!
- Biztos, hogy nem! – helyeztem magam kényelembe.
- Ally! – kérlelt.
- A-a! – ráztam a fejem.
- Az isten szerelmére! – dőlt jobbra így én hátra estem. Levette a hátizsákját és oldalra dobta. Eltátott szájjal néztem fel rá.
- Ó te kis…! – ugrottam rá. Az emlékek visszajöttek, hogy komplett vresztling meccseket lenyomtunk gyerekként. És most is hasonlóan, egymást nem kímélve ütöttük egymást. Amikor volt ideje értékeit a szőnyegre dobta, hogy ne törjenek össze.
- Miért nem bírsz békén hagyni? – kérdezte épp az oldalam püfölve.
- Mert a kuzinod vagyok! – válaszoltam.
- Ez nem jelent semmit! – rázta a fejét.
- Hát akkor megtanulsz elviselni így is! – fordítottam meg és a lábaimat rákulcsolva tartottam. Épp egy barackkal ajándékoztam meg, másik kezemmel pedig nyakánál fogtam. – Hehe! – nevettem gonoszan.
- Ally! – kapált a kezeivel. Elkapta a hajam egyik végét és oldalra kezdte húzni.
- Jev! – üvöltöttem rá. – Engedd el a hajam! – erre csak jobban rántott egyet, hogy elengedjem. – Aú! – ütöttem a fejére.
- Ally! – üvöltött vissza.
Így forogtunk párat, amikor az ajtó kinyílt és két ember lépett be rajta. Az egyik Kelley volt, a másik pedig Conor. Ledermedtünk Jevvel.
Az a döbbenet az arcukon. El merem képzelni a miénket.
- Öhm… - próbálta valahova tenni a helyzetet Kelley.
- Biztos, hogy nincs valami fétised? – kérdezte Conor rám nézve. Ez megtörte a kínos csendet. – Úgy a korodtól távol álló fiúk felé? – mutatott Jevre. Megforgattam a szemem.
- Nem segítesz! – válaszoltam, mert még Jev mindig a hajamat húzta, de már nem akarattal. És mint minden drámai történetben itt is most kezdett rezegni Jev telefonja a földön. Odakaptuk a fejünket. Jev nyúlni akart érte, de szinte átmászva a fején a mobil felé kaptam és meg is kaparintottam. Felpattantam a fotelra és miközben felvettem Jevet fejénél fogva tartottam magamtól távol.
- Igen? – kurjantottam bele. – Ez itt Jev Szűz Townsond mobilja! Miben segíthetek? – egy percig néma csend volt a vonalban, majd az illető letette. Elemeltem a fülemtől a telefont és megnéztem a képernyőt.
Elkerekedett a szemem. Jev hátrált egy lépést és inkább felvette a cuccai a földről. Amikor felnézett odadobtam neki a telefont.
- Sophie keresett! – ugrottam le a kanapéról. Hallottam, ahogy Kelley élesen beszívja a levegőt. – Gondolom annyira nem volt fontos, ha a hangom hallatán rám baszta a telefont! – vontam vállat.
- A helyében én is ezt tettem volna. – morogta.
- Tessék? – kérdeztem vissza.
- Végül is a te hibádból lett a vita amúgy is. – mondta hangosan is vállat vonva. – Ezért ne lepődj meg ha rád cseszi a telefont. Hisz nagyapa is miattad nem jelen meg egyetlen családi eseményen sem, ahol valamelyikőtök ott van. – jéggé fagytam.
- Jev! – próbálta Kelley. – Ne légy ilyen!
- Milyen? – vonta fel a szemöldökét a húgára nézve. – Azt hiszed újra puszi pajtások lettünk, mert anya megengedte hogy itt lakj? – fordult vissza felém. – A helyedben utazgattam volna még többet ahelyett, hogy itt lakj velünk az isten háta mögött. Bár nem mintha hiányoztál volna az elmúlt 5 évben! – fordított hátat nekem. Felbaktatott az emeletre. Láttam Kelleyt utána rohanni, de csak Jev ajtójának csapódására ébredtem föl.
- Ally… - hallottam meg magam mögül Conor hangját. Felé fordultam és felnéztem rá. Az arcomat firtatta, én viszont még mindig úgy bámultam előre, mintha szellemet láttam volna. – Hé! – rázta meg kezét előttem. – Jól vagy?
- Mit keresel itt? – tértem ki a kérdés elől és a konyha felé vettem az irányt.
Út közben felkaptam a füzetem és a pultra tettem.
- Itt hagytam a tárcám. – vont vállat és követett a konyhába. – Jól vagy?
- Nem kéne Carter után kutakodnod? – kérdeztem össze-vissza kapkodva a pulton. – Esetleg követni őt?
- Ally…
- Nincs valahol dolgod Conor? – próbáltam kétségbeesetten utalni, hogy ideje lenne távoznia.
- De van. – szorította össze ajkát. – Kitalálok! – fordított ő is hátat nekem, mint Jev előbb. Kiment az ajtón és már finomabb de hasonló csapódással záródott a bejárati ajtó.
Próbáltam nekik ebédet szedni, de mikor eltörtem egy tányért nem bírtam tovább. Lecsúsztam a földre és fejemet a térdemre hajtottam. Minden erőmmel azon voltam, hogy ne bőgjem el magam. Újabban eléggé gyakran fordul elő. A könnyeimet sikerült visszafojtanom, de szívemben a szúró érzés nem hagyott alább.
Erőt vettem magamon, hogy feltakarítsak de semmi mást nem bírtam tenni. Felosontam a szobámban és még hallottam, ahogy Jev és Kelley veszekednek. De nem tudott érdekelni. Bezárkóztam a szobámban… Illetve szobába, hisz nem volt az enyém. Beledőltem az ágyba és magam köré csavartam a takarót. A mai nap már sok volt. Annyira utálom, hogy minden sértésnek van igazság alapja. És hogy mindig én vagyok érte a hibás.


Carter:
Mivel Jev mint egy őrült kiviharzott az épületből és majdnem kinyírta MVHS-nak a felét így ő lett a téma mire én kiértem a teremből.
Kelley köddé vált, és vele együtt Nick is. A többiek úgy néztek rám, mintha megöltem volna valakit. Míg Emily diadalittasan vigyorgott egész idő alatt. Mondhatom remek nap, volt hogy a további részében a hátam mögött suttogtak mindenfélét. Bár nem mintha nem lennék hozzászokva. Csak jó volt 1 hónapig nyugisan.
Otthon Conort nem találtam így felmentem házit írni, de nem volt kedvem semmihez így csak felkuporodtam a falnál a gépemmel. Először egy szimpla YouTube-ozásnak indult, és utána valahogy a Tumblr sötét bugyraiban kötöttem ki.
Hallottam, amikor Conor hazajött (fel is kiáltott nekem), majd percekkel később az ajtómnál toporgott.
Összeráncolt homlokkal néztem rá, ahogy az ajtó mögött lelt menedékre. – Neked meg mi bajod van? – kérdeztem.
- Én is kérdezhetném ezt! – felelte.
- Miért állsz ott, mintha mindjárt megölnélek?
- Már mindenre felkészülök! – nyitotta tágabbra az ajtót. – Townsondék után már nem merek veled beszélni!
- Mit kerestél te náluk? – ráncoltam a homlokom megint, majd feltettem a kezem. – Tudod mit inkább nem is akarom tudni!
- Miért? – vonta fel bal szemöldökét.
- Mert megint Alison-on vitáznánk! – legyintettem. Most már kinyitotta az ajtót és belépett.
- Ha már itt tartunk… - ült le az ágyamra. – Nem akarod elmagyarázni mit tettél Jev Townsonddal, amiért egy pöcs lett?
- Mire célzol? – valóban nem értettem mire akar ezzel kilyukadni.
- Csak nem szakítottál vele? – csillant fel a szeme hirtelen. Komolyan mondom, láttam benne azt az animés csillogást.
- Haha! – forgattam meg a szemem. – Miért is érdekel hányadán állunk Jevvel?
- A bátyád vagyok! – válaszolta. Nos szerintem a pillantásom mindent elárult, hogy mit gondolok erről. – Kíváncsi vagyok! – végül megtört. – Oké miután majdnem mosolyogva megmurdelte az uncsitesóját érdekelni kezdett.
- És most lettem kíváncsi, hogy mit is kerestél a Townsondoknál! – váltottam témát.
- Kérdezni akartam valamit Allytől! – mondott végre valaha igazat.
Felröhögtem. – Csak nem randira hívtad? – elgondolkozott.
- Ha azt vesszük igen! – a nevetésem eltűnt.
- Komolyan? – most nem tudtam ennek örüljek, vagy boruljak ki. Elvégre én Jevvel járok, és ha most Conor elkezdene Allyvel… Akkor nem lenne valami vérizé vagy mi? – És mit mondott? – szólaltam meg, de alig figyelhettem mert az agyam egy komplett biológia órán ment végig.
- Természetesen nemet! – válaszolta vállat vonva. – De nem is számítottam másra!
- Ó! – jutott el a tudatomig.
- Szóval most hogy rajtam túl estünk. Mesélj! – rebegtette szempilláit felém.
- Most nagyon őszinte leszek veled Conor: Fogalmam sincs hányadán állunk Jevvel! – válaszoltam és tekintetem visszaemeltem a képernyőre. Kezével lehajtotta a gépemet. – Épp olvastam! – durcáztam.
- Elhiszem, hogy a cuki lollita manga fiúk jobban lázba hoznak, mint a velem ücsörgés. – hadarta. – De nem hagyhatod lógva a kíváncsi bátyádat!
- A ’Fogalmam-sincs’ melyik részét nem értetted? – vontam fel a szemöldököm. – Tudod mit elmondom még párszor. Je n’ai pas idée. Nie mam pojęcia. No tengo ni idea. Ich habe keine Ahnung. Milyen nyelven szeretnéd még hallani.
- Ógörögül légyszi! – vigyorgott negédesen.
- δεν έχω ιδέα (Den écho̱ idéa.) – vágtam vissza. (Igazából ez szimpla görög, mert halvány lila gőzöm nincs hogyan van ógörögül. Majd ha az egyetem történelem szakán találok ógörögül tudó tanárt, esküszöm kijavítom. De most képzeljük azt a sztori kedvéért, hogy ez ógörög :D - Kukorka)
- Romlott a kiejtésed. – jegyezte meg Conor.
- Visszamegyek anyámba! – mutattam magam mögé.
- Carter! – szólt rám. – Érdekel mi van veled, olyan nagy baj?
- Nem! – vontam vállat. – Csak…
- Csak mi?
- Ki fogsz nevetni! – motyogtam.
- Már miért nevetnélek ki? – nevetett fel.
- Látod, most is nevettél. – mutattam a lényegre.
- Nem nevetlek ki! – ígérte meg, de a szája fülig ért. – Esküszöm! – nézett a szemembe.
- Összevesztünk. – böktem ki.
- És?
- Én berágtam rá, kiviharzottam, ő pedig ignorálni kezdett. – magyaráztam tömören.
- És még? – próbálta összerakni a sztorit.
- És most ez van! – vontam vállat.
- Jó de ugye nem azon vesztetek össze, hogy terhes vagy? – teljesen lefagytam és igyekeztem visszafogni magam, hogy a homlokommal lyukat üssek a tégla falba.
- Esetleg tudsz valamiről amiről én nem? – húztam fel egyik szemöldököm. És akkor kitört belőle a röhögés. – Ugye tudod, hogy utállak?
Hátára gördült és úgy kezdett nevetni. Kihúztam magam mögül a párnámat és elkezdtem ütlegelni vele.
- Jó jó befejeztem! – nyugodott le, amikor megakartam fojtani a párnával.
- Utállak! – összegeztem újra.
- Nem kellett volna kinevetnem! – törölgette a szemét mosolyogva. – Csak azt a poént nem hagyhattam ki.
- Ugyanezt mondtad, amikor Hayley megbukott és viccet csináltál abból, hogy Eugene miatt. Hayley szülei azóta nem kedvelik Eugenet.
- Oké, de az tényleg vicces volt.
- Egy hétig azt hallgattam, ahogy Hayley, Eugene és Hayley szülei nekem siránkoznak! Nem Conor. Egy kicsit sem volt vicces! – ráztam meg a fejem.
- Oké számomra az volt! – legyintett. – És min vesztetek össze?
- Az nem lényeges. – legyinttettem én is, mint ő az előbb.
- Carter…
- Ezek után nem bízom benned, ezért nem mondom el! – bár tudtam, hogy nem tudna kinevetni érte, mert átérezné.
- És ha én válaszolnék egy kérdésedre cserébe? – elgondolkoztam.
- Legyen! – egyeztem bele. 

<<81. rész

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése