Sziaaasztoook! Igen rávettem magam, hogy ma részt tegyek ki! :D Tudom nagy szó. És az is, hogy vasárnap teszem ki, mert szombaton nem voltam otthon. Hanem megint megcsodáltam a Star Wars 7 varászlatait, csak most épp egy másik városban, mert mér ne?! Na de mindegy is. Holnap kezdődik a suli, meg a hajtás szóval szurkoljatok nekem >.< De nem fosom a szót, jó szórakozást! :D
Jev:
Jev:
Másnap reggel nagyon sok kedvem
volt felkelni. Sőt felkelni se tudtam mert már ébren voltam. Carterrel
beszéltem hajnal háromig, bár ha a semmiről tudunk beszélgetni akkor már nagyon
haladunk valahova. Azt mondta jön suliba, mert jobban érezné magát, mint hogy
otthon kuksoljon. És egyet értettem vele. De leginkább csak azért volt kedvem
menni, mert ott lesz.
Ally ejtette a témát, amit az
igazgató hozott fel. És reméltem hogy a történtek után egy kis nyugtom lesz,
míg újra nem kezd szadizni vele. Egyszerűen nem ért a szóból. Neki miért
fontosabb az én életem, mint a sajátja. Neki is biztos van gondja, nem kell az
enyémekkel foglalkoznia.
A suliban Carter ott ült mellettem
és kifeküdve a padon aludt. Leültem mellé és hasonlóan lefeküdtem mellé.
Kinyitotta az egyik szemét és álmosan felpislogott rám. – Szia! – motyogta
álmosan.
- Szia! – köszöntem. Lehunyta a
szemét és folytatta az alvást. Én pedig csatlakoztam hozzá. Valamiért a suli
pad sokkal kényelmesebb volt, mint az ágyam a sok párnával és matraccal.
Kellemes álomba merültem, de fel
kellett kelnem. Egy hatalmas csattanást hallottam az arcom mellett. Kinyitottam
a szemem és felnéztem arra a balgára ki megzavarta álmom. És vajon ki volt az?
Mr. Melon… a naplóval. Carterre pillantottam, aki meg se rezzent aludt tovább.
Megböktem az oldalát mire
kinyitotta ő is a szemét és felnézett a tanárra.
- Nagyon örülök, hogy tartalmasan
telt az éjszakájuk, hogy az én órámon alszanak, Ms. Lane és Mr. Townsond!
- Szívesen! – hajtotta le újra a
fejét Carter, hogy aludhasson. Elmosolyodtam. Melon újra az asztalra csapott.
- Ms Lane ha nem kell fel ide
hívom az igazgatót! – Carter feltolta magát a padon, de még mindig félig rajta
feküdt.
- Szerintem ha önön múlna a pápát
is hívhatná, nem kelne föl! – jegyeztem meg Carterre mosolyogva, aki viszonozta
a mosolyom.
- Elég volt! – elégelte meg. – Az
igazgatóiba mind a kettő! – mutatott az ajtó felé. Feltápászkodtunk és a
táskánkat magunk után húzva ki mentünk az igazgatóiba. Benyitottam és a diri
már meg sem lepődött.
- Néha tényleg elgondolkozom, hogy
benned vagy Mr. Melonban van a hiba! – rázta a fejét. – Soha nem tudom
eldönteni. – majd a mögöttem álló Carterre nézett. – Maga Ms. Lane csak
elkísérte vagy párt fogolja? – vonta fel a szemöldökét.
- Ms. Lane csak aludni akar! –
vágta le magát az egyik székbe.
- Adom! – ültem le mellé.
- Jev nem tudod magad otthon
kipihenni? – kérdezte aggódóan a diri bá’. – Lenne pár ötletem, ha…
- Szép próbálkozás, de még mindig
nem! – röhögtem ki. – Ha most megbocsát és nem szeretne „megszidni” mi
aludnánk!
- Vissza küldenélek titeket órára,
de szeretném ha Mr. Melon még nem kapna agyvérzést! – dörzsölte a homlokát. –
De javaslom a könyvtári kanapét, az kényelmesebb, mint az én székem.
- Mi mentünk is akkor! – álltunk
fel Carterrel és át vándoroltunk a könyvtárba. Ami lényegében egy akkora helység
mint az egyik wc. A könyvtárosnak még egy rendes asztala sem volt, csak egy
kicsi sarok egyetlen árva géppel. Plusz a kanapé amit arra lehetett használni,
ha tényleg olvasni akartál. Én egyből ledobtam magam a kanapéra. Carter pedig
leült mellém. Ha lehet szépen mondani, de kakiltunk a világra.
Carter:
A kicsengő
zajára ébredtem fel. Ugyanott voltam, mint amire emlékeztem. Felemeltem a fejem
Jev válláról (ami ismeretlen módon került oda), és felnéztem a fali órára. Nos
az a 35 perc nem helyettesítette az átlagos 7 órás alvásom. De volt már rosszabb
napom is, mint ez.
Egy percig Jev
alvó arcát tanulmányoztam, és azon gondolkoztam vajon neki mi pörgött le a
fejében aznap este. Mert bennem akkor egy világ dőlt össze, amikor megláttam a
4 gyerek arcát. Akik jelen esetemben kiköpött másai az egyetlen és a legjobb
barátaimnak. De ő…
Mozgolódni
kezdett és egy percig azt is hittem, hogy felkel. De csak még jobban kényelembe
helyezte magát, az én vállamon. Fekete haja a szemébe lógott, bennem meg élt a
késztetés, hogy odébb seperjem.
Hagytam még
aludni 10 percig, majd amikor a becsengőt hallottam felébresztettem. Álmosan
felpislogott.
- Kicsengettek?
– kérdezte.
- Inkább be! –
mosolyogtam rá.
- Ó! – ült fel.
Összeráncolt homlokkal fordult felém. – Mióta vagy ébren?
- Úgy 10 perce.
– vontam vállat. – Miért?
- Miért nem
ébresztettél fel akkor?
- Olyan jól
aludtál. – válaszoltam. – Gondoltam szükséged van rá.
Még mindig
értetlenül meredt rám. Nem mondott semmit. Csak felkapta a cuccát és rám várt,
hogy induljunk.
***
***
Tesin megint
kint voltunk, mert a tanár nem tudott eredetibb ötlettel előrukkolni. Jevet
Nick elrángatta kosarazni, mert ember híján voltak. Én pedig Kelleyvel
ücsörögtem a padon.
- Már annyira
várom a jövő hetet! – jegyezte meg hirtelen Kelley.
- Miért? – érdeklődtem.
- Mert anyával
megyünk vásárolni. – argh. Kelley, miért vagy ennyire tipikus lány, akit már a
vásá szótag lázba hoz? – Igaz, hogy nem nekem. De akkor is imádok vásárolni.
- Hihetetlen,
hogy téged ennyi lázba hoz! – ráztam a fejem mosolyogva.
- Jó, jó!
Tudom, hogy Miss
Hú-de-menő-vagyok-a-fiúmmal-és-a-tökéletes-agyammal-és-testemmel-t egy szelet
pizza lázba hozza, de…
- Kelley csak
hogy tisztázzuk! – szakítottam félbe. – Egy szelet pizza még elmegy. De ha már
kettőről beszélünk, na akkor jöttem lázba. – csak megforgatta szemét. – És ki
beszélt tökéletes agyról és testről?
- Carter,
színötös tanuló vagy. Szinte anyanyelvi szinten beszéled a spanyolt. És olyan
fitt és jó alakod van és mint eddig megtudtam, édességen és pizzán éled az
életed. – sorolta. – Én mit nem adnék azért, hogy zabálással legyek vékony!
- Ez azért nem
teljesen így van! – oké tényleg pizzán, édességen és mireliten élek, de ez
Conor hibája. És az Conor hibája hogy így nézek ki. Normális emberek biciklizni
viszik a húgukat amikor 8 évesek. Mi mit csináltunk? Hegyet másztunk! Kötél
nélkül… Tudom, tudom egy elmebeteg mit is vártunk. Egy Lane…
- Oké inkább
beszéljünk, arról hogy mit fogtok venni! – váltottam témát.
- Hát úgy
minden félét. – vont vállat. – Kellenek ugye Hálaadásra egy pár dekorációs
elem. Egy csomó lufi és még krepp papír is kell hogy girlandokat gyártsak.
- Mi van anyud
elutazik, és bulit csapsz? – nevettem fel.
- Nem! – rázta
a fejét. – Csak hát 4 éve először összegyűlik a közelebbi család Hálaadást
ünnepelni. Akkor ugye még lesz Ally és Jev szülinapja is. Úgy hogy azokat is
meg kell ünnepelni valahogy ők hiába nem akarják.
- Öhm… Jevnek
szülinapja lesz? – próbáltam lazának tűnni. De belül megint előbukkant belőlem
az értetlen tini lány.
- Ja, 23-án. –
bólogatott. – Nem mondta?
- Nem tartozott
mindennapos témáink közé. – jegyeztem meg.
- Ha rajta múlt
volna, soha nem tudod meg. – legyintett. Mielőtt még mondhatott volna bármi
mást is, valaki megszólított minket.
- Elnézést,
hogy megzavarjuk a társalgásotokat! – a hang irányába fordultunk. Egy méz szőke
hajú nő állt előttünk. Barna szemei kedvesen néztek ránk. Valahol a harmincasai
végén járhatott. Sötét kék kabátot viselt egy sárga sállal. – Ez a 10/1
osztály? – és erős francia akcentusa volt.
- Igen. –
felelte Kelley.
- Ó remek! –
könnyebbült meg. – Már majdnem minden teremben voltam. – nevetett fel. – Akkor
Jev Townsond is ebbe az osztályba jár nem igaz?
- De. –
szólaltam meg én.
- Miért keresi?
– vette át a szót Kels.
- Ó, jaj csak
egy apró-cseprő dolog miatt! – legyintett nevetgélve. – És valahol itt van?
- Mi nem
láttuk! – közben próbáltam hárítani az épp oldalamba vágni készülő Kelleyt.
- Ez kár! –
sóhajtott. – Leülhetek? – odébb csúsztunk, hogy oda férjen mellénk. – Pedig már
azt hittem találkozhatok vele, de úgy tűnik csak a hétvégén kerül erre sor. –
hirtelen témát váltott. – Meséljetek nekem milyen gyerek, ez a Jev? Úgy
hallottam, hogy eléggé züllött. – nehezére esett nem zsevnek hívni Jevet.
- Attól függ
honnan nézzük! – hajolt közelebb Kelley. – Ha a tanárok szemszögéből nézzük,
akkor bajkeverő. Ha a diákokéből, akkor pedig egy tök jó fej gyerek.
- Értem. –
bólintott elemezve magában a hallottakat. – És mint ember milyen? Milyen a
jelleme?
- Laza,
könnyed. – válaszolta Kelley. – De szinte semmit nem tudni róla.
- Nem az a
megnyílós fajta?
- Hát nem
éppen! – vágta rá Kelley.
És akkor
emlegetett szamarunk megérkezett.
- Mi folyik itt?
– kérdezte Jev értetlenül kapkodva köztünk a tekintetét.
- Jevet
keresik. – mondta Kelley mielőtt még bármit mondhattam volna. – Nem láttad?
- Nem éppen.
Úgy hallottam a fiúktól, hogy megint elment a szomszéd városba az alkalmi
csajához. – vont vállat. – Miért?
- Nem lepődtem
meg. – vont vállat Kelley.
- És önnek
miben segíthetünk? – emelte Jev kék szemeit a nőre.
- Csak
beszélgettem a lányokkal. – mondta mosolyogva. – Mr. Townsondot kerestem.
- Hát őt keresheti! – horkantott
Jev. – Csoda ha az anyja látja otthon.
- Hát… öhm… köszönöm a segítséget
gyerekek! – próbált nem kínosan elosonni. Ahogy halló távolságon kívülre került
Kelley tarkón baszta a bátyját.
- Aú! – dörzsölgette a fájó
pontot.
- Ezért még otthon számolunk! –
fenyegetőzött Kelley. – Mi a szösz állított meg abban, hogy elmond ezt nekem?
- Nem mindegy az neked? – vágott
vissza Jev.
- Argh! – morogta Kelley és
elvonult.
- Akarom én tudni? – vontam fel a
szemöldököm. – Én is így fogok reagálni, mint Kelley?
- Fogalmam sincs! – ült le mellém.
– Róla tudtam, ismerem 15 éve. Téged csak 3 hónapja szóval nem tudom.
- Akkor inkább nem is firtatom. –
legyintettem. – Majd elmondod, ha akarod.
- Köszi. – bólintott.
- De a húgodnak elmondhattad
volna! – szólaltam meg hirtelen.
- Biztos te is voltál már úgy,
hogy nem mondasz el valamit a bátyádnak az ő érdekében. – sóhajtott. – Viszont
ez nem olyan egyszerű, amikor a saját testvéred szinte a seggedbe nőve él.
Felhorkantottam. – Akkor te még
nem láttad az én bátyámat! – értetlenül meredt rám. – Nem értelek ti fiúkat,
hogy mi olyan baromi nehéz abban, hogy meg osszátok velünk amit gondoltok! És
ezt a mi-érdekünk címszó alatt le is rendezitek magatokban.
- Mert így is van. Mert mondjuk
nem szeretném, hogy hasonlóan reagálj, mint a húgom.
- Itt nem arról van szó, hogy én
tudom-e vagy sem. Hanem arról, hogy a saját húgodnak nem vagy képes elmondani. –
felsóhajtottam. – Lehet, sőt biztosra veszem hogy a ti kapcsolatotok sokkal
jobb, mint az enyém Conorral. Ezért is akaszt hogy nem tudsz a húgodhoz méltóan
viselkedni.
- Várjunk…! – emelte fel a kezét. –
Te most épp kioktatsz?
- Veheted annak is! – fontam keresztbe
a karomat a mellkasom előtt.
- Mert teljesen úgy hangzottál,
mint anyám vagy Ally. És ez nagyon ijesztő! – válaszolta. – Kérlek istenem add,
hogy ne fertőzze meg Ally.
- Soha nem fogom a fiúkat
megérteni… - forgattam meg a szemem. És csak most jövök rá, hogy szerintem
Eugene lány, mert ő az egyetlen akit megértek.
Ally:
És én még azt hittem a pénzért
való dolgozás megterhelő. De tévedtem. Amikor ingyen csinálsz mindent, az
sokkal megerőltetőbb. Csodálom, hogy még nem adtam fel és kerestem rendes
munkát. Mondjuk inkább ez, mint a legbukás veszélye.
Konkrétan a környéket végig nyomoztam,
hogy biztosra menjek semmi őrző nyom nem maradt. És persze valakinek a
gyilkosságot is ki kell nyomoznia, mert szerintem inkább Conor elkerüli azt,
hogy bármilyen szinten a rivalda fénybe kerüljenek.
Még Jasont se hívhattam fel, mert
most abban a hitben van, hogy épp nyugisan töltöm a szabadidőm a családdal.
Jézusom ha tudná az igazságot élve megnyúzna. És szerintem vagy elküldene
anyámhoz, vagy a nagyapámhoz, ahol két lehetőségem van. Le se szarják… vagy
pedig úgy seggbe rúgnak hogy ötven éves koromig érezni fogom.
Fáradtan dőltem a kormánynak. És
még csak 2 sem múlt. Felsóhajtottam és próbáltam erőt venni magamon. Lehet le
kéne mondanom ezt a vadászatot Conorral. Annyi minden szakadt a nyakamba, hogy
már nem bírom. Ott van az általános feladatom. Megakadályozni Jevet hogy a Lane
lány megölesse. A képbe jött a Cipriano família is. Aztán pedig a Townsondok
személyes problémái is. Clarenek a polgármester nevezése, Kelleynek a
magányérzete, és persze Jev az aktuális hülyeségeivel.
És magamról ne is beszéljünk. Én
és a problémáim egy külön történelem könyv vagyunk.
- Jézusom, de hülye vagyok! –
vertem a homlokom a kormánykerékbe. Hogy is képzeltem én ezt? Eljövök egy
baromi régi utasításra, hogy megvédjem az unokatestvérem és a családját, akinek
egy pattanás vagyok a háta közepén. És mindenre felkészülök, csak arra nem hogy
a küszöbön Conor Lane toppan be. Azt vágom a fejéhez, hogy utálom, közben
pedig… Pedig mi? Pedig még mindig fáj a szívem amiatt amit tett velem? Pedig
még mindig mosolyogva hívom elő az emlékeinket? Pedig még mindig megdobban a
szívem ha rágondolok?
És most vele akarok kettesben
eltölteni egy hétvégét? Vadászat, mi? Foghatnám a pénzre is, hogy azért megyek,
de tudom hogy az elmúlt pár évben egyáltalán nem a pénzre ment ki az egész.
Nagyon nem kéne most annak a
fejemben járnia, hogy velünk mi lesz. Hisz már régóta nem vagyunk mi!
Az önsajnálatomban a telefonom
csörgése zavart meg. – Igen? – szóltam bele.
- Szia! – szólalt bele. Azt hittem
kiugrik a szívem és meg is szakad abban a szent minutumba.
- Szia! – dőltem hátra halvány
mosollyal. – Hogy vagy?
- Én szokásosan. – válaszolta
lazán. – És te? Rég nem hallottam rólad. Azt rebesgetik megint leléptél.
- Nincs olyan hely, ahol te ne
találnál meg. – suttogtam.
- Nem kell fényezned csodás személyem
ennyire, de tudom. – felelte. Megforgattam a szemem. – Milyen a
keresztanyádnál?
- Jó.
- Bővebben?
- Jó-jó pszicho mókus. – nevettem
fel. – Egész jó. Még Jev is elviselhetőbb, mint emlékeztem. – vakargattam a
fejem. – Kelley élénk, mint mindig. Clare pedig ragyog, ahogy kell neki.
- Hogy áll a Jev hadművelet? –
érdeklődött.
- Utál, de erre számítottam. –
vontam vállat. – Az ő olvasatában fostam a fejére, amikor a legnagyobb szüksége
lett volna rám.
- Volt neked is elég bajod akkor…
- Igaza van Jason! – vágtam közbe.
– Az én problémáimnak amúgy is mindegy.
- Miért érzem, hogy nagyon rossz
kedved van? – tért a lényegre.
- Nem tudom. – könyököltem a
kormányra. – Lehet valóban rossz kedvem van.
- Miért?
- Csak elgondolkodtam az élet nagy
dolgain… - sóhajtottam. – És arra jutottam, hogy az életem egy konzervált szardarab.
- Ez nem igaz!
- Nézz végig az életemen és
rájössz, hogy igazam van. – mosolyogtam. – Jason…
- Ne!
- Én viszont megyek!
- Csak azért mész, mert nem akarsz
velem beszélni? – vágta be a durcit.
- Dolgom is van. És nincs lelki
erőm kiönteni a lelkem.
- Neked olyanod soha nincs. –
vitatkozott velem. Letettem mielőtt elmegy egy fél órám arra, hogy vele
vitatkozom.
<<85. rész
<<85. rész
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése