2016. január 3., vasárnap

86. rész - Normális testvéri veszekedések - Townsond edition

Sziaaasztoook! Igen rávettem magam, hogy ma részt tegyek ki! :D Tudom nagy szó. És az is, hogy vasárnap teszem ki, mert szombaton nem voltam otthon. Hanem megint megcsodáltam a Star Wars 7 varászlatait, csak most épp egy másik városban, mert mér ne?! Na de mindegy is. Holnap kezdődik a suli, meg a hajtás szóval szurkoljatok nekem >.< De nem fosom a szót, jó szórakozást! :D

Jev:
Másnap reggel nagyon sok kedvem volt felkelni. Sőt felkelni se tudtam mert már ébren voltam. Carterrel beszéltem hajnal háromig, bár ha a semmiről tudunk beszélgetni akkor már nagyon haladunk valahova. Azt mondta jön suliba, mert jobban érezné magát, mint hogy otthon kuksoljon. És egyet értettem vele. De leginkább csak azért volt kedvem menni, mert ott lesz.
Ally ejtette a témát, amit az igazgató hozott fel. És reméltem hogy a történtek után egy kis nyugtom lesz, míg újra nem kezd szadizni vele. Egyszerűen nem ért a szóból. Neki miért fontosabb az én életem, mint a sajátja. Neki is biztos van gondja, nem kell az enyémekkel foglalkoznia.
A suliban Carter ott ült mellettem és kifeküdve a padon aludt. Leültem mellé és hasonlóan lefeküdtem mellé. Kinyitotta az egyik szemét és álmosan felpislogott rám. – Szia! – motyogta álmosan.

- Szia! – köszöntem. Lehunyta a szemét és folytatta az alvást. Én pedig csatlakoztam hozzá. Valamiért a suli pad sokkal kényelmesebb volt, mint az ágyam a sok párnával és matraccal.
Kellemes álomba merültem, de fel kellett kelnem. Egy hatalmas csattanást hallottam az arcom mellett. Kinyitottam a szemem és felnéztem arra a balgára ki megzavarta álmom. És vajon ki volt az? Mr. Melon… a naplóval. Carterre pillantottam, aki meg se rezzent aludt tovább.
Megböktem az oldalát mire kinyitotta ő is a szemét és felnézett a tanárra.
- Nagyon örülök, hogy tartalmasan telt az éjszakájuk, hogy az én órámon alszanak, Ms. Lane és Mr. Townsond!
- Szívesen! – hajtotta le újra a fejét Carter, hogy aludhasson. Elmosolyodtam. Melon újra az asztalra csapott.
- Ms Lane ha nem kell fel ide hívom az igazgatót! – Carter feltolta magát a padon, de még mindig félig rajta feküdt.
- Szerintem ha önön múlna a pápát is hívhatná, nem kelne föl! – jegyeztem meg Carterre mosolyogva, aki viszonozta a mosolyom.
- Elég volt! – elégelte meg. – Az igazgatóiba mind a kettő! – mutatott az ajtó felé. Feltápászkodtunk és a táskánkat magunk után húzva ki mentünk az igazgatóiba. Benyitottam és a diri már meg sem lepődött.
- Néha tényleg elgondolkozom, hogy benned vagy Mr. Melonban van a hiba! – rázta a fejét. – Soha nem tudom eldönteni. – majd a mögöttem álló Carterre nézett. – Maga Ms. Lane csak elkísérte vagy párt fogolja? – vonta fel a szemöldökét.
- Ms. Lane csak aludni akar! – vágta le magát az egyik székbe.
- Adom! – ültem le mellé.
- Jev nem tudod magad otthon kipihenni? – kérdezte aggódóan a diri bá’. – Lenne pár ötletem, ha…
- Szép próbálkozás, de még mindig nem! – röhögtem ki. – Ha most megbocsát és nem szeretne „megszidni” mi aludnánk!
- Vissza küldenélek titeket órára, de szeretném ha Mr. Melon még nem kapna agyvérzést! – dörzsölte a homlokát. – De javaslom a könyvtári kanapét, az kényelmesebb, mint az én székem.
- Mi mentünk is akkor! – álltunk fel Carterrel és át vándoroltunk a könyvtárba. Ami lényegében egy akkora helység mint az egyik wc. A könyvtárosnak még egy rendes asztala sem volt, csak egy kicsi sarok egyetlen árva géppel. Plusz a kanapé amit arra lehetett használni, ha tényleg olvasni akartál. Én egyből ledobtam magam a kanapéra. Carter pedig leült mellém. Ha lehet szépen mondani, de kakiltunk a világra.


Carter:
A kicsengő zajára ébredtem fel. Ugyanott voltam, mint amire emlékeztem. Felemeltem a fejem Jev válláról (ami ismeretlen módon került oda), és felnéztem a fali órára. Nos az a 35 perc nem helyettesítette az átlagos 7 órás alvásom. De volt már rosszabb napom is, mint ez.
Egy percig Jev alvó arcát tanulmányoztam, és azon gondolkoztam vajon neki mi pörgött le a fejében aznap este. Mert bennem akkor egy világ dőlt össze, amikor megláttam a 4 gyerek arcát. Akik jelen esetemben kiköpött másai az egyetlen és a legjobb barátaimnak. De ő…
Mozgolódni kezdett és egy percig azt is hittem, hogy felkel. De csak még jobban kényelembe helyezte magát, az én vállamon. Fekete haja a szemébe lógott, bennem meg élt a késztetés, hogy odébb seperjem.
Hagytam még aludni 10 percig, majd amikor a becsengőt hallottam felébresztettem. Álmosan felpislogott.
- Kicsengettek? – kérdezte.
- Inkább be! – mosolyogtam rá.
- Ó! – ült fel. Összeráncolt homlokkal fordult felém. – Mióta vagy ébren?
- Úgy 10 perce. – vontam vállat. – Miért?
- Miért nem ébresztettél fel akkor?
- Olyan jól aludtál. – válaszoltam. – Gondoltam szükséged van rá.

Még mindig értetlenül meredt rám. Nem mondott semmit. Csak felkapta a cuccát és rám várt, hogy induljunk.
***
Tesin megint kint voltunk, mert a tanár nem tudott eredetibb ötlettel előrukkolni. Jevet Nick elrángatta kosarazni, mert ember híján voltak. Én pedig Kelleyvel ücsörögtem a padon.
- Már annyira várom a jövő hetet! – jegyezte meg hirtelen Kelley.
- Miért? – érdeklődtem.
- Mert anyával megyünk vásárolni. – argh. Kelley, miért vagy ennyire tipikus lány, akit már a vásá szótag lázba hoz? – Igaz, hogy nem nekem. De akkor is imádok vásárolni.
- Hihetetlen, hogy téged ennyi lázba hoz! – ráztam a fejem mosolyogva.
- Jó, jó! Tudom, hogy Miss Hú-de-menő-vagyok-a-fiúmmal-és-a-tökéletes-agyammal-és-testemmel-t egy szelet pizza lázba hozza, de…
- Kelley csak hogy tisztázzuk! – szakítottam félbe. – Egy szelet pizza még elmegy. De ha már kettőről beszélünk, na akkor jöttem lázba. – csak megforgatta szemét. – És ki beszélt tökéletes agyról és testről?
- Carter, színötös tanuló vagy. Szinte anyanyelvi szinten beszéled a spanyolt. És olyan fitt és jó alakod van és mint eddig megtudtam, édességen és pizzán éled az életed. – sorolta. – Én mit nem adnék azért, hogy zabálással legyek vékony!
- Ez azért nem teljesen így van! – oké tényleg pizzán, édességen és mireliten élek, de ez Conor hibája. És az Conor hibája hogy így nézek ki. Normális emberek biciklizni viszik a húgukat amikor 8 évesek. Mi mit csináltunk? Hegyet másztunk! Kötél nélkül… Tudom, tudom egy elmebeteg mit is vártunk. Egy Lane…
- Oké inkább beszéljünk, arról hogy mit fogtok venni! – váltottam témát.
- Hát úgy minden félét. – vont vállat. – Kellenek ugye Hálaadásra egy pár dekorációs elem. Egy csomó lufi és még krepp papír is kell hogy girlandokat gyártsak.
- Mi van anyud elutazik, és bulit csapsz? – nevettem fel.
- Nem! – rázta a fejét. – Csak hát 4 éve először összegyűlik a közelebbi család Hálaadást ünnepelni. Akkor ugye még lesz Ally és Jev szülinapja is. Úgy hogy azokat is meg kell ünnepelni valahogy ők hiába nem akarják.
- Öhm… Jevnek szülinapja lesz? – próbáltam lazának tűnni. De belül megint előbukkant belőlem az értetlen tini lány.
- Ja, 23-án. – bólogatott. – Nem mondta?
- Nem tartozott mindennapos témáink közé. – jegyeztem meg.
- Ha rajta múlt volna, soha nem tudod meg. – legyintett. Mielőtt még mondhatott volna bármi mást is, valaki megszólított minket.
- Elnézést, hogy megzavarjuk a társalgásotokat! – a hang irányába fordultunk. Egy méz szőke hajú nő állt előttünk. Barna szemei kedvesen néztek ránk. Valahol a harmincasai végén járhatott. Sötét kék kabátot viselt egy sárga sállal. – Ez a 10/1 osztály? – és erős francia akcentusa volt.
- Igen. – felelte Kelley.
- Ó remek! – könnyebbült meg. – Már majdnem minden teremben voltam. – nevetett fel. – Akkor Jev Townsond is ebbe az osztályba jár nem igaz?
- De. – szólaltam meg én.
- Miért keresi? – vette át a szót Kels.
- Ó, jaj csak egy apró-cseprő dolog miatt! – legyintett nevetgélve. – És valahol itt van?
- Mi nem láttuk! – közben próbáltam hárítani az épp oldalamba vágni készülő Kelleyt.
- Ez kár! – sóhajtott. – Leülhetek? – odébb csúsztunk, hogy oda férjen mellénk. – Pedig már azt hittem találkozhatok vele, de úgy tűnik csak a hétvégén kerül erre sor. – hirtelen témát váltott. – Meséljetek nekem milyen gyerek, ez a Jev? Úgy hallottam, hogy eléggé züllött. – nehezére esett nem zsevnek hívni Jevet.
- Attól függ honnan nézzük! – hajolt közelebb Kelley. – Ha a tanárok szemszögéből nézzük, akkor bajkeverő. Ha a diákokéből, akkor pedig egy tök jó fej gyerek.
- Értem. – bólintott elemezve magában a hallottakat. – És mint ember milyen? Milyen a jelleme?
- Laza, könnyed. – válaszolta Kelley. – De szinte semmit nem tudni róla.
- Nem az a megnyílós fajta?
- Hát nem éppen! – vágta rá Kelley.
És akkor emlegetett szamarunk megérkezett.
- Mi folyik itt? – kérdezte Jev értetlenül kapkodva köztünk a tekintetét.
- Jevet keresik. – mondta Kelley mielőtt még bármit mondhattam volna. – Nem láttad?
- Nem éppen. Úgy hallottam a fiúktól, hogy megint elment a szomszéd városba az alkalmi csajához. – vont vállat. – Miért?
- Nem lepődtem meg. – vont vállat Kelley.
- És önnek miben segíthetünk? – emelte Jev kék szemeit a nőre.
- Csak beszélgettem a lányokkal. – mondta mosolyogva. – Mr. Townsondot kerestem.
- Hát őt keresheti! – horkantott Jev. – Csoda ha az anyja látja otthon.
- Hát… öhm… köszönöm a segítséget gyerekek! – próbált nem kínosan elosonni. Ahogy halló távolságon kívülre került Kelley tarkón baszta a bátyját.
- Aú! – dörzsölgette a fájó pontot.
- Ezért még otthon számolunk! – fenyegetőzött Kelley. – Mi a szösz állított meg abban, hogy elmond ezt nekem?
- Nem mindegy az neked? – vágott vissza Jev.
- Argh! – morogta Kelley és elvonult.
- Akarom én tudni? – vontam fel a szemöldököm. – Én is így fogok reagálni, mint Kelley?
- Fogalmam sincs! – ült le mellém. – Róla tudtam, ismerem 15 éve. Téged csak 3 hónapja szóval nem tudom.
- Akkor inkább nem is firtatom. – legyintettem. – Majd elmondod, ha akarod.
- Köszi. – bólintott.
- De a húgodnak elmondhattad volna! – szólaltam meg hirtelen.
- Biztos te is voltál már úgy, hogy nem mondasz el valamit a bátyádnak az ő érdekében. – sóhajtott. – Viszont ez nem olyan egyszerű, amikor a saját testvéred szinte a seggedbe nőve él.
Felhorkantottam. – Akkor te még nem láttad az én bátyámat! – értetlenül meredt rám. – Nem értelek ti fiúkat, hogy mi olyan baromi nehéz abban, hogy meg osszátok velünk amit gondoltok! És ezt a mi-érdekünk címszó alatt le is rendezitek magatokban.
- Mert így is van. Mert mondjuk nem szeretném, hogy hasonlóan reagálj, mint a húgom.
- Itt nem arról van szó, hogy én tudom-e vagy sem. Hanem arról, hogy a saját húgodnak nem vagy képes elmondani. – felsóhajtottam. – Lehet, sőt biztosra veszem hogy a ti kapcsolatotok sokkal jobb, mint az enyém Conorral. Ezért is akaszt hogy nem tudsz a húgodhoz méltóan viselkedni.
- Várjunk…! – emelte fel a kezét. – Te most épp kioktatsz?
- Veheted annak is! – fontam keresztbe a karomat a mellkasom előtt.
- Mert teljesen úgy hangzottál, mint anyám vagy Ally. És ez nagyon ijesztő! – válaszolta. – Kérlek istenem add, hogy ne fertőzze meg Ally.

- Soha nem fogom a fiúkat megérteni… - forgattam meg a szemem. És csak most jövök rá, hogy szerintem Eugene lány, mert ő az egyetlen akit megértek.


Ally:
És én még azt hittem a pénzért való dolgozás megterhelő. De tévedtem. Amikor ingyen csinálsz mindent, az sokkal megerőltetőbb. Csodálom, hogy még nem adtam fel és kerestem rendes munkát. Mondjuk inkább ez, mint a legbukás veszélye.
Konkrétan a környéket végig nyomoztam, hogy biztosra menjek semmi őrző nyom nem maradt. És persze valakinek a gyilkosságot is ki kell nyomoznia, mert szerintem inkább Conor elkerüli azt, hogy bármilyen szinten a rivalda fénybe kerüljenek.
Még Jasont se hívhattam fel, mert most abban a hitben van, hogy épp nyugisan töltöm a szabadidőm a családdal. Jézusom ha tudná az igazságot élve megnyúzna. És szerintem vagy elküldene anyámhoz, vagy a nagyapámhoz, ahol két lehetőségem van. Le se szarják… vagy pedig úgy seggbe rúgnak hogy ötven éves koromig érezni fogom.
Fáradtan dőltem a kormánynak. És még csak 2 sem múlt. Felsóhajtottam és próbáltam erőt venni magamon. Lehet le kéne mondanom ezt a vadászatot Conorral. Annyi minden szakadt a nyakamba, hogy már nem bírom. Ott van az általános feladatom. Megakadályozni Jevet hogy a Lane lány megölesse. A képbe jött a Cipriano família is. Aztán pedig a Townsondok személyes problémái is. Clarenek a polgármester nevezése, Kelleynek a magányérzete, és persze Jev az aktuális hülyeségeivel.
És magamról ne is beszéljünk. Én és a problémáim egy külön történelem könyv vagyunk.
- Jézusom, de hülye vagyok! – vertem a homlokom a kormánykerékbe. Hogy is képzeltem én ezt? Eljövök egy baromi régi utasításra, hogy megvédjem az unokatestvérem és a családját, akinek egy pattanás vagyok a háta közepén. És mindenre felkészülök, csak arra nem hogy a küszöbön Conor Lane toppan be. Azt vágom a fejéhez, hogy utálom, közben pedig… Pedig mi? Pedig még mindig fáj a szívem amiatt amit tett velem? Pedig még mindig mosolyogva hívom elő az emlékeinket? Pedig még mindig megdobban a szívem ha rágondolok?
És most vele akarok kettesben eltölteni egy hétvégét? Vadászat, mi? Foghatnám a pénzre is, hogy azért megyek, de tudom hogy az elmúlt pár évben egyáltalán nem a pénzre ment ki az egész.
Nagyon nem kéne most annak a fejemben járnia, hogy velünk mi lesz. Hisz már régóta nem vagyunk mi!
Az önsajnálatomban a telefonom csörgése zavart meg. – Igen? – szóltam bele.
- Szia! – szólalt bele. Azt hittem kiugrik a szívem és meg is szakad abban a szent minutumba.
- Szia! – dőltem hátra halvány mosollyal. – Hogy vagy?
- Én szokásosan. – válaszolta lazán. – És te? Rég nem hallottam rólad. Azt rebesgetik megint leléptél.
- Nincs olyan hely, ahol te ne találnál meg. – suttogtam.
- Nem kell fényezned csodás személyem ennyire, de tudom. – felelte. Megforgattam a szemem. – Milyen a keresztanyádnál?
- Jó.
- Bővebben?
- Jó-jó pszicho mókus. – nevettem fel. – Egész jó. Még Jev is elviselhetőbb, mint emlékeztem. – vakargattam a fejem. – Kelley élénk, mint mindig. Clare pedig ragyog, ahogy kell neki.
- Hogy áll a Jev hadművelet? – érdeklődött.
- Utál, de erre számítottam. – vontam vállat. – Az ő olvasatában fostam a fejére, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám.
- Volt neked is elég bajod akkor…
- Igaza van Jason! – vágtam közbe. – Az én problémáimnak amúgy is mindegy.
- Miért érzem, hogy nagyon rossz kedved van? – tért a lényegre.
- Nem tudom. – könyököltem a kormányra. – Lehet valóban rossz kedvem van.
- Miért?
- Csak elgondolkodtam az élet nagy dolgain… - sóhajtottam. – És arra jutottam, hogy az életem egy konzervált szardarab.
- Ez nem igaz!
- Nézz végig az életemen és rájössz, hogy igazam van. – mosolyogtam. – Jason…
- Ne!
- Én viszont megyek!
- Csak azért mész, mert nem akarsz velem beszélni? – vágta be a durcit.
- Dolgom is van. És nincs lelki erőm kiönteni a lelkem.

- Neked olyanod soha nincs. – vitatkozott velem. Letettem mielőtt elmegy egy fél órám arra, hogy vele vitatkozom.

<<85. rész

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése