2016. május 22., vasárnap

94. rész - A (non)alkohol-mámorban

Nem nagyon írtam, és mint láthatjátok egy hónapja nem posztoltam... Nem szeretném abba hagyni a blogot de nem látom nagyon értelmét folytatni 2 év után hogy úgy érzem mintha a falnak írnék. Lehet hogy gonosz vagyok most azzal a pár emberrel akiknek tényleg tetszenek (ha olvassa valaki) a részek és várják az újat... Próbálok írni majd ha lesz időm, de nagyon nincs kedvem... Én csak úgy szeretek írni ha tudom valaki várja, mert tetszik neki, ha pedig nem látom nem nagyon van kedvem folytatni... Szóval ha valaki TÉNYLEG olvassa akkor nem tudom valahogy jelezzen vagy küldje az égi sugárzást mert így semmi kedvem nincs, főleg nem úgy hogy nekem is plusz idő mert az életem közel 3 évének a háromnegyedét ennek a blognak a történetével töltöttem és alakítottam hogy tökéletes legyen. Lehet csak én eresztem itt ki a dühömet mert durva a suli és én meg öregszem és utálom a születésnapom, de az igazságot adtam át....

Jason: (Csak mert Kukorka végre erre várt! ^-^)
Ó hogy Alison Jane Montgomery verjelek a fél halálodra egyszer!
Hogy a picsába dőlhettem be „véletlen”  kártyának? Tudnom kellett volna, hogy hazudik. Már megint. Megígérte ha talál valamit, akkor szólni fog. Most meg ki fog nyírni engem az első adandó alkalommal, mert én is hazudtam neki. Most nem fogom vele közölni rögtön a szakítása és az összetörése után, hogy: Ja amúgy az exed a legjobb haverom és bármikor fel tudom hívni neked!
Mielőtt neki láttam volna annak, hogy feltúrom a várost a fogadott húgom után, még útba ejtettem egy a városhoz nagyon közeli motelt (senki nincs pénze arra, hogy egy fancy hotelbe menjen, mint Cassie).
Conor jutott eszembe már megint. Az a fej amikor meglátott. Aztán az amit mondott még jobban fejbe vágott. Talán le tudnám koptatni, ha eljátszanám, hogy valóban Ally után teperek. De az biztos, hogy soha nem bocsájtaná meg, és ott akarna véget vetni az életemnek.
Száz százalékosan biztos vagyok, hogy jobb és boldogabb életet tudnék biztosítani Allynek, de soha nem hajtanék rá. Szó szerint láttam, amikor először kakilt bilibe és azóta ismerem, ami elég régen volt már. Mondanám, hogy még a típusom is, de az előző mondatom indokolja, hogy miért nem az. Sokáig azt gondoltam tiniként, hogy valóban szerelmes vagyok belé, de amint védelmező lett rájöttem, hogy azért mert mindennél jobban féltem őt.
Viszont nem egy kisbaba, akit meg kell menteni állandóan, mint amilyennek Cassie és Conor hiszi. Sokkal szarabb dolgokon is túl esett (nos inkább estünk), mint a szakítás vagy a családtag elvesztése. (Bár az igaz, hogy a poklok pokla volt az amikor a nagyija meghalt.)
Visszatérve Conorra. Még ki kell találnom, hogyan érem hogy álljon tovább vagy kerülje el Allyt. Szemétnek hangzik figyelembe véve Ally érzelemeit, amik valószínűleg azóta sem változtak, de komolyan Ally érdekében teszem. Ha megint beleesne a csapdába ugyanúgy pofára esne, mint először. Conornak egyszer újra tovább kell majd állnia, és Conornak van annyi maradék esze, hogy ne vigye magával az érzéseitől függetlenül.
Carter viszont meglepett. Nem eltekintve attól, hogy elég kis dögös csaj cseperedett belőle, a nyelvét biztos valamelyik nagyszájú ősétől örökölte, mint akitől Conor is. Az nem volt meglepő, hogy Jev (aki basszus szintúgy felnőtt, már magasabb mint Ally elhiszitek ezt?) azonnal bele is esett. Viszont az igen, hogy Carter pedig összejött vele. Az biztos, hogy Conor megbolondulhatott vagy tényleg klimaxolni kezdett, hogy ezt egyáltalán engedte. A másik hogy Jev nem tudom mivel varázsolta el a Lane lány fejét, de nagyon jól mehetett neki. Ez valami vonás náluk. Biztos valami DiLaurents dolog, vagy lehet inkább Wood, mert a nagyanyjuk nagyon értett az elbűvöléshez.
Az első hely ahol kerestem az az összes létező hely, ahol nagy mennyiségben alkoholt is árulnak. De miután kilőttem azokat a kocsiját kezdtem el keresni. Miután azt megtaláltam egy fa eldugott árnyékában azon a területen kezdtem el keresgélni, de egy bő óra után se találtam meg 500 méteres körzetben.


Ally:
Lábamat lógatva dőltem neki a hideg fémoszlopnak. Ugyanis a két város határán lévő tévétornyon ültem. Épp azon a szinten kapcsolódtak a drótok a toronyhoz, én pedig a picivel fölötte lévő vastagabb pilléren ültem. A kocsimat a városban hagytam leginkább azért, ha Jason utánam jönne (amiben szinte biztos voltam), akkor megtévesszem. Nem voltam túlságosan beszélős kedvemben. Nem volt elég az a borzalmas véletlen, hogy Cassie és Conor majdnem megölték egymást. Aztán kiderült, hogy Jason és Conor ismerik egymást. És hogy Jason éveken át hazudott erről  a szememben, és minden segítséget amit kértem tőle Conorral kapcsolatban megtagadta tekintve, hogy nem is ismeri. Aztán persze megjelent életem értelme, akit legszívesebben az első csepp vízben ölném meg, ami a kezembe kerül. Sophie. Az anyám… Annyi volt a szerencséje, hogy még volt türelmem, mert tudtam hogy Jason és Conor ott van mellettem és ha megpróbálnám kinyírni azzal leleplezve magam ők megállítanának. Ja és persze, hogy az unokaöcsém elárult (amin már meg sem lepődök), azzal hogy idehívja azt a nőt, akit a legjobban utálok.
Nem volt ennél szarabb napom, komolyan? Ja bocs volt…
Csak csendet akartam. És lenyakalni azt a 2 üveg olcsó whisky-t amit vettem. Szarnak szar volt, de legalább hasonló íze volt, mint az életemnek. És ezt az idilli momentumot azon a büdös tévétorony tetején meg is kaptam. Senkit sem érdekelt kurvára, hogy én ott ülök, valószínűleg fel sem tűnt, mert szellemport szórtam az Ankhomra így nem is látnak. Különleges képességeimnek hála, még a nephilimek is alig vesznek észre, kivéve ha engem keresnek, ami alapjáraton a mondénokra lenne igaz. Viszont ki a faszomnak jutna eszébe a tévétorony tetején keresni engem. Még ha keresnének is nagyon jó szögből kell rám látniuk, mert mindenhonnan takarnak az oszlopok.
Keseregtem az életemen már vagy több órája, amikor ott ültem. Lassan már a 4 órához közelítettünk, én pedig az önsajnálatomban be is nyakaltam, mindkét üveg whisky-t. Már én éreztem, hogy a saját leheletem, hogy bűzlött mintha nyakon öntötte volna egy hordó alkohollal.
Felsóhajtva dőltem az oszlopnak magam mögött. Abból a 3 liter italból még mindig nem éreztem semmit. Ahogy az egész életem során soha. A szervezetem egyszerűen fel tudja dolgozni az alkoholt. Olyan gyorsan, hogy meg se látszik rajtam, hogy lenyakaltam 3 liter valamit. Persze a szagomat nem tünteti el, de egy tripla axelt simán lenyomok a sáros földön is, úgy mintha józan lennék. Bár ha azt vesszük az is vagyok.
Bár egyszer lehetnék részeg. Tudom hülye kérés, mert senki sem szeret részeg lenni, de én szeretnék az lenni. Csak egyszer. Úgy ki akarom magam ütni, hogy 3 napig fel se ébredjek. Addig akarok inni, míg el nem ájulok és nem ébredek fel következő hét vasárnap délig. Talán tiniként még hatott rám az alkohol valamilyen szinten, mert nem annyira jöttek elő a képességeim. Viszont amint Jeveviel a szárnyai alá fogadott, hogy tanítani kezd, hogy jobb legyek ez véglegesen megszűnt. Emlékszem amikor a nagyi meghalt miután kiöldöklöttem magam, egy nívós alkohol gyárban kuporogtam. Vagyis inkább a raktárukban. Megittam egy karton vörösbort, egy rekesz sört és 8 üveg 2 literes üveget az ország leghíresebb whisky-éből. És a vodkával már nem is baszakodtam az üvegek kinyitásával, hanem abból a 10 literes hordóból ittam meg, ami arra várt, hogy bepalackozzák.
Leszámítva a szagomat, mikor beállítottam Jasonhöz egy cseppet sem látszott rajtam, hogy ittam. Lehet ő azt hitte, hogy be vagyok állva, mert annyira sírtam, de én nem éreztem semmit. Nem fájt semmim, egy kicsit sem szédültem és a pupillám is azért volt kitágulva, mert végig sétáltam a kurva sötétben 7 órát, mire Jason kivilágított házába értem.
Furcsa nem? A legnagyobb alkoholista a földön nem érzékeny az alkoholra (semmilyen szinten). Bekaptam egy rágót, ha netalántán úgy döntök, hogy emberek közé megyek, ne hívják rám a járványügyiseket a szagom miatt. Ami lassan erősebb lehetett volna, mint a pestis. Így úgy döntöttem, hogy 1 helyett még 5-tel ajándékozom meg a számat hátha elfedi a szagomat.
Mikor épp nagyba a rágómonstrumon csámcsogtam, valamit érezni kezdtem. Azt hittem azért remeg a torony, mert lerúgtam az egyik üveg whisky-t és félúton eltört az egyik rúdban. De valami más miatt. Az Ankhomba beletért a bizsergető érzés, ami pontosan a lábáról jött. Magam mögé néztem, de nem láttam senkit. Lenéztem de ott se volt senki. Egy kocsi se láttam sehol. Az illető gyorsan mozgott, de nem olyan gyorsan, mint egy alvilági. Felém tartott. A hátamra kaptam a hátizsákom, hogy kevesebb dolog miatt aggódjak.
Hátat fordítottam neki és mikor legkevésbé számított rá, akkor vetettem rá magam. Elterültünk egy jóval szélesebb pilléren, én pedig egy kést szegeztem az illető torkának, míg a csípőjén ültem.
- Te most szopatsz engem? – emeltem el a tőrt Conor nyakától. Felemelte a fejét és rám nézett.
- Ez már ilyen szokás, hogy oda ülsz? – mutatott a helyre ahol ültem. Nos nem kicsit, oké nagyon az ágyékán ültem. Hátrébb csúsztam és a magam mögött lévő oszlopban felhúztam magam, és Conor is így tett. Én viszont nem álltam le vele cseverészni, hanem az egyik rúdban megkapaszkodva tovább lendültem és azon gondolkoztam milyen új búvóhelyet keressek.
- Hova hova? – kapott el derekamnál fogva hátulról. Az oszlopnak nyomott és derekamnál fogva ott is tartott. Önelégült vigyora az arcára fagyott, ahogy végig mért. – Sajnos elkaptalak, leszel te a hunyó? – vonogatta a szemöldökét.
- Jaj kopj le rólam! – próbáltam szabadulni, de nem engedett. Testével igyekezett rám nehezedni, hogy még véletlenül se szökjek meg.
- Tudod, mit gondolok a hisztijeidről. – mért végig, mintha még mindig együtt lennénk. Hogy mer egyáltalán kérdőre vonni.
- Miért is érdekel?
- Azért mert itt van az anyád! – szembesített vele megint. – Nem beszélve arról, hogy mint kiderült baráti köröd idetáborozott miattad. És tudom, hogy legszívesebben kiherélnéd Jevet és azzal fojtanád meg, de be kell fejezned!
- És... – de megint félbeszakított.
- Tudod, hogy Jason téged keres? – vonta fel a szemöldökét. – És Elena és Lissa is így tesz, Cassie pedig marcangolja magát. Clare kiakadt, hogy tényleg nem mész vissza miatta. A Townsondok pedig üvöltözve anyáddal egy jót leléptek idegességükben! – mesélte. – Még így sem érdekel?
- Kit érdekelnek?! – fordítottam el a tekintetem. – Mind a szemembe hazudnak.
- Mintha te nem ezt tennéd velük.
- Most azért jöttél, hogy baszogass te is, mint anyám vagy valami mást is akartál? – löktem meg felháborodva, de mintha meg se mozdult volna.
- Csak azt, hogy bírd ki amíg itt vannak.
- Egyáltalán miért szívnék egy levegőt olyanokkal, akik a szemembe hazudnak? – horkantottam fel. Cassien egyáltalán nem látszódott, hogy meg lenne lepődve anyámon. Aztán Jason is évekig a szemembe hazudott rólad. És te se mondtál erről semmit!
- Mégis honnan tudhattam volna? – engedett a szorításomon. – Soha nem mondott rólad semmit. Azt mondta, hogy van egy lány gyerekkori barátja, akivel jóban van, de soha nem mondott nevet. Még leírást sem. Én meg minek érdeklődjek? Mind kettőnknek volt elég baja. – felsóhajtott. – Én se mondtam rólad semmit. Ha azt vesszük rajtam kívül senki sem tudott arról ami volt köztünk.
- De viszont ő tudott rólad! – feleltem.
- Vettem észre, mert vajon a szöszi fúria miért akarná letépni a tökeimet. – forgatta meg a szemét. – Jasonnel együtt persze. Az áruló ördögfióka. – morogta bajsza alatt.
- Akkor sem mondott semmit! – duzzogtam tovább.
- Te se említetted soha Jasont. – vágott vissza. – Milliónyi alkalmad lett volna, de soha nem tetted. Hogy Jev nevét miért nem említetted azt megértem, de Jasonről simán beszélhettél volna.
- Mert semmi közöd nem volt hozzá!  - sikerült végre ellöknöm magamtól.
- Neked sem hozzá! – ordította utánam, mert elkezdtem lemászni a toronyról. Pillérről pillérre és rúdról rúdra ugrabugráltam, míg egy magasabb fához nem értem, ahonnan a földre ugrottam. Sajna viszont már Conor se volt az oszlopon így mikor fel akartam ugrani egy másik fára valaki elkapta a lábamat. Viszont mielőtt leestem volna magammal rántottam Conort is, aki egyenesen rám esett.
Mielőtt fel eszmélhettem volna, Conor a csuklóimat lefogva támaszkodott meg a fejem mellett. Perverzen rám mosolygott. – Pedig azt hittem te szeretsz felül lenni. – megforgattam a szemem, de belül elismertem elég jó poén volt.
- Kivételesen hagyom, hogy te irányíts! – szálltam be a játékába.
- Milyen ritka pillanatok! – gondolkozott. – Szinte egyenlőek a lehetetlennel.
- Szegény könyvelőkém ezt nem tudod kiszámolni? – ráztam rosszallóan a fejem.
- Hé! – nyomtam meg erősebben lábával az oldalam, amivel a kezeimet is fogva tartotta. – Nekem diplomám van belőle, szóval ne szólj be! – mosolyodott el. Én se bírtam visszafogni magam, muszáj voltam elmosolyodni. Csak a gondolat is, hogy Conor abban a fekete talárban és kalapban kimagaslik és átveszi a diplomáját. Viszont a szomorú érzet azonnal belém rúgott. Mert biztos voltam, hogy csak évekkel később tudta letenni és akkor is csak levelezőn, valami védelmező portálon keresztül. – Mi az? – kérdezte valószínűleg az elkomorodott arcomat látva.
- Semmi. – ráztam meg a fejem és mosolyt erőltettem az arcomra miatta.
- Ne rágódj anyádon! – gondolom ezzel keverte össze. Ebben a hitben akartam meghagyni.
- Azt se tudom miért segítesz nekem! – sóhajtottam, valahogy kiszabadítva a kezem.
- Mert te is segítettél nekem, és már ideje lenne visszafizetnem. – vonta meg a vállát. Pedig azt hittem egyenlítettünk, mert nem hagyott meghalni. – És mert tudom milyen a kapcsolatod anyáddal. Álmodban durva sztorikat tudsz mesélni!  - bólogatott.
- Kukkoló. – vágtam vállba.
- Amikor épp leütöttél, hogy ne horkoljak akkor nem tudtam vissza aludni, mert dumáltál. – vont vállat. – Magadat hibáztasd, mert beszélsz ne engem!
- Akkor miért nem mentél vissza a szobádba? – érdeklődtem.
- Mert nem akartam. – felelte hezitálás nélkül. Azt hittem meg áll a szívem örömömben. Tudtam, hogy valami hiper szuper szobája volt, szuper kényelmes cuccokkal. És mégis inkább ott maradt a dumáló tini énemmel, a kicsi és kényelmetlen ágyon, minthogy kellemesen aludjon a sajátjában.  Nem tudom eldönteni, hogy most sírjak vagy ugrándozzak. De mivel egyikre sem volt lehetőségem, így kabátja gallérjánál fogva magamhoz rántottam. Elvesztette egyensúlyát és rám esett, de baromira nem zavart. Arra foghatta, hogy véletlenül esett a számra, miközben kicsit sem volt véletlen.
- Mennyit ittál? – hajolt el tőlem hirtelen, újra fejem mellett támaszkodva.
- Nem eleget! – csúsztattam a nyakára a kezem és felemelkedtem, hogy elérjem ajkait. Talán mégis van hatalma az alkoholnak rajtam. Vagy csak Conor veszi el az eszem minden egyes alkalommal, amikor meglátom. Azt hittem el fog lökni, de meglepetésemre visszacsókolt. Sőt még a szájába is beengedett ezzel elmélyítve csókunkat. Fel akart húzni, hogy az ölébe üljek, viszont a csípőm neki ütődött ez érzékenyebbik részének így mindketten felnyögtünk, ami sajnos mindkettőnkbe életet lehetelt.
Eltávolodtunk egymástól és egymás szemébe néztünk. Teljesen ki volt tágulva a pupillája a vágytól, akár csak az enyém. Leszálltam az öléből és mindketten felálltunk egymásnak háttal. Eltakartam a vörösödő arcom, amennyire csak tudtam.
- Ne haragudj! – motyogta ő is a keze alól, amivel ő is arcát takargatta. – Nem kellett volna letámadnom téged.
- Pont fordítva történt! – temettem még jobban a kezembe az arcom.
- Akkor is… - suttogta.
- Szerintem épp most fog dolgunk akadni egymástól távol megúszva ezt a kínos helyzetet. – jelentettem ki és felé fordultam. Azért ő is ki volt pirulva egy kicsit, bármennyire is próbálta arcába húzni a sálját. Várjunk csak egy kicsit. Azt még én adtam neki. Ilyen nincs a földön!
- Egyetértek! – került ki és elsietett valamerre, én pedig lefagyva ott álltam.

Hogy én mennyire hülye vagyok? Már megint…

1 megjegyzés:

  1. Szia!
    Bocsi, az előző részhez küldtem véletlen a kommentet. De kérlek, olvasd el.

    VálaszTörlés