96. rész - Hibrid fájdalom

Should I? Should I? :D Na tegnap elfelejtettem kitenni, mert nagy írás folyamatba jöttem, tehát ha valaki szemfüles a részek fülnél (az a rész ami kész van címmel együtt fent van mindig csak nincs hozzá link), az rájött, hogy már a 98.-ik rész is kész van. Csak annyi lenne a kérdésem, hogy mi legyen a 100-ik rész??? Gondolkoztam hogy a senki emlékei 3 legyen, de akkor bele kell húznom >.<
Akinek valami jó ötlete lenne, az ossza meg, mert őszintén fingom sincs mi legyen a 100ikkal. De ha nem ír senki akkor valószínűleg a senki emlékei 3 lesz, ha addig nem lesz valami jobb ötletem. :D Na de hagylak titeket olvasni. (B.A.P - Warrior megy a fejemben. Legalábbis ez a sor, hogy pontos legyek:하늘아래 그댄 가려지지 않는다...숨어봐도 진실 앞에 무릎 꿇는다 ) (bár ezzel sokat mondtam nektek xdd)

Na az van, hogy ami nagyon spoilerezné a sztorit, azt mindig kihúzom feketével így csak akkor tudjátok megnézni, ha kijelölitek. Tekintve, hogy vannak utalások Allyre és a múltjára, aminek nem feltétlen most kell kiderülnie, de lehet sejteni. És bocsi skacok hogy nem tudom elmagyarázni pontosan az embereket, akik Ally életében részt vettek, mert ez is rejti a titokzatosságukat, mint pédául Jason és Ally közös múltja (bár azt már ellőttem), vagy a másik az Damien és Ally kapcsolata, hogy ki az a Damien már jó pár része. Tudom sok ilyen van, de mindegyik a drámai hatás kedvéért van eddig húzva. Ezért nem derült ki pontosabban Kathrine és Conor kapcsolata.

Jev:

- Csak fuss már az isten szerelmére! – rántottam rajta és felrohantam a dombon. Carter még mindig nem tért magához, csak ernyedten feküdt Nick kezei közt. Rohantunk pár méterig, majd átvettem tőle, de a hátamra kaptam, hogy könnyebben mozoghassunk.

- Mi a halál volt ez? – nézett vissza Nick lihegve, amikor úgy véltük elég távol vagyunk. – Az a csaj el akart minket gázolni! – lassú kocogásba kezdtünk.

- Fogalmam sincs! – ráztam meg a fejem. – De ha ezt túléljük rohadjak meg templomba fogok járni anyáddal vasárnap.

- Még áldást is mondok az asztalnál! – értett egyet a barátom.

Hirtelen egy éles visítás törte meg az erdő csendjét. Minden horror filmnél rosszabb volt ez a hang. Végül egy nagy csattanást is hallottunk.

- Ezért ötöst érdemlek tesiből! – dobtam fel Cartert, hogy kényelmesebb legyen és elkezdtünk Magic Ville felé rohanni.

Vagy pár perce rohantunk, amikor csörögni kezdett Carter telefonja. Amikor elhallgatott, megint csörögni kezdett. Mivel nem volt szabad kezem, sem szarom amit felajánlhattam volna, ezért nem nagyon érdekelt. De Carter nyöszörögni kezdett rajtam a hang és a valószínűleges rezgés hatására.

- Hmmm… - morgott Carter a nyakamban. – Puha… – fészkelődött.

- Nehogy visszaaludj nekem! – ráztam meg.

- He? – kapta fel a fejét. – Heeee? – szólalt fel hangosabban, amikor körbenézett.

- Na végre! – álltam meg két pillanatra és letettem. – Tudsz állni? – néztem rá.

- Persze, hogy tudok, miért ne…

- És futni? – néztem az út irányába.

- Mi? – megragadtam a kezét és rántottam egyet rajta, majd futottunk tovább.

- Mi elől futunk? – kérdezte.

- A csajszi aki megpróbált megmurdelni minket! – válaszolta helyettem Nick.

- Lehajtott a dombon és megpróbált elütni minket. – tettem hozzá. – Nem épp a legkellemesebb arckifejezéssel nézett rám, így azóta rohanunk.

- És én hol voltam eddig? – emelte égnek a tekintetét.

- Remélem kellemes volt az ájultság, bárcsak én is az lehetnék! – morgolódott Nick.

Ally:

Amikor meghallottam a visítást az érzékeim azonnal bekapcsolódtak. Nem tudtam kontrolálni. Mintha egy hívó szó lett volna. A hallószerveim felerősödtek, és azonnal hallottam az eseményeket.

Fuss! – mondta egy ismerős hang. – Csak fuss már az isten szerelmére!

- Jev… - ismertem fel. És a morgó hangot is, ami a háttérben kaparászott valamit. Hibrid… Méghozzá friss.

A környezetemre nem is fókuszálva öltem, meg a démont, ami épp rám akart ugrani. Elrugaszkodtam és amilyen gyorsan csak tudtam a „képességemmel” futni kezdtem a hang irányába.

Még hallottam, ahogy Conor értetlenül kérdezi Jason-t hova lettem. De nem tudott érdekelni.

Igyekeztem az erőhasználatom ellenére sem hagyni a vörös ködnek, de nagyon nehéz volt. Mint amikor az álmodban gyorsan akarsz futni, de nem sikerül… Majdnem ilyen. Csak rosszabb.

Mikor a helyszínre értem a lány már sehol sem volt. Egy üres kocsi volt a fának rohanva. A vezető ülés ajtaja összehorpadva pár méterre az autótól. Viszont éreztem a szagát, de valakinek a vére is folyt.

Követtem a vérszagot, mert biztos nem a hibridé volt. Valamelyik kölyöké volt.

Felugrottam az útra és egyre erősebb lett a vérszag. Telefoncsörgést hallottam a háttérben. Ez most komoly? – ismertem fel Nick hangját is.

Nincs szabad kezem nem látod? – vágta rá Jev. Mindketten eléggé kimerültek voltak. Lihegtek és nagyon hevesen vert a szívük. Muszáj volt, hogy velük legyen még valaki, mert 3 szívverést hallottam. Carter…

Miért nem tud otthon ülni, mint bármelyik taknyos? Megértem hogy tini és lázadni akar Conor és a hülye szabályai ellen, mert én is ezt csináltam. De akkor is van amikor jobb otthon maradni, mint menni és próbálni megmenteni annak az elmebetegnek az életét!

A fákon keresztül haladva gyorsan mozogva sikerült valahogy beérni. Nem voltam már olyan messze tőlük. Hirtelen valami oldalba kapott és levágott a földre. Oda kapták a fejüket és gyorsabban kezdtek futni Jevék.

- Meg vagy! – vigyorgott a lány. Azonnal felismertem. Lily. Damien egyik alkalmazottja, kiváló íjász, és sajna ismer engem. – Nem volt olyan nehéz találni rád kicsi Alison. – szinte már vicsorgott.

- Ki tette ezt veled? – néztem rá kérdőn. Ugyanolyan állapotban volt, mint Chris. Vörös szemek, karmok.

- Nem számít! – tekintett le rám pillái alól. – Én most meg foglak ölni Alison! – jelentette be. Sokkal inkább magánál volt, mint Chris. – Utána pedig megölöm magam!

- Lily ennek nem kell így mennie! – próbáltam a hittérítő szövegem. – Segíteni tudok! – nem akartam, hogy ennek is olyan vége legyen, mint Chris-nek. Tudtam, hogy csak üres hazugság az egész, ami elhagyja a számat… És ez is az volt. De nem érdekelt. Azt akartam, hogy ne fájjon neki. Egyetlen ember, őrző, védelmező akárki sem érdemli, hogy olyan fájdalmat éljen át, mint egy hibrid. Olyat, mint én…

- Miért akarnál segíteni? – vonta fel a szemöldökét.

- Mert te is segítettél nekem. – jutattam eszébe. Ő engedett ki. Ha nem segít szinte lehetetlen lett volna elsuhanni Damien őrei elől.

- Hülye voltam. – nyomott le jobban a földre. – Nézd meg mi lett belőlem.

- Ki tette ezt veled? – néztem rá.

- Nem tudod meg akadályozni azt amit tesz… - suttogta szomorúan. – Ha nem halsz meg, többet küld majd. Ha pedig megölöd mindet, akkor majd készít újakat.

- Készít? – döbbentem le.

- Sétáló tökéletlen bombák vagyunk Alison! – mérte végig az arcomat. – És te is olyan vagy mint mi!

Elmosolyodtam. Elbizonytalanodott. Felnevetettem. Egy hisztérikus ént is kihozott belőlem ez az állapot amiben voltam. – Fogalmad sincs mire vagyok képes! – nevettem az arcába.

Kezeit nyakamra vezette és elkezdett fojtogatni. – Engem viszont nem érdekel! – persze sokkal erősebb és gyorsabb voltam mint ő. Kezeimet kiszabadítottam és megragadva az övéit elrántottam magamtól őket, és felül kerekedve rajta a földre szorítottam.

- Lily segíts megkeresni, aki titeket készít, én meg megtanítalak élni ezzel! – ajánlottam fel. Tudni akartam ki az aki rám pályázik.

- Meg fogsz ölni, mint Chris-t! – nyögte, próbált szabadulni, de eltörpült mellettem.

- Chris magát ölte meg. – világosítottam fel. – Ő sokkal inkább elvesztette az eszét, mint te! – elkerekedett a szeme.

- Mi? – a szomorúság ült vörös szemeire. Chris-t mindenki szerette, olyan volt mintha mindenki öccse lett volna.

- Sajnálom. – éreztem együtt vele. Enyhült a rángatózása.

- Nem tudom a nevét a nőnek. – suttogta. – De egy fiúval dolgozik. És őrzők! Jók. Túlságosan is.

- Köszönöm! – enyhítettem a szorításomon.

- Csak légy gyors! – jelentette be szorosan behunyva a szemeit. – Nem baj ha fáj.

- Nem akarlak megölni. – engedtem el.

- Pár órán belül, úgyis olyan fájdalmaim lesznek, hogy magamat ölöm meg. – nézett rám könyörgően. – Ha valóban ugyanazt éled át… Akkor megkímélsz tőlük. – nyelt nagyot. Bólintottam.

Lehunytam a szemem és a következő amit hallottam, az a reccsenés volt. Hallottam a távolban, ahogy Cassie és Elena Jevékre bukkantak és már vitték őket a kocsihoz. Nem mondtak nekik semmit a történtekkel kapcsolatban.

- Ally! – ismertem fel Jason és Conor hangját. Csak ott térdeltem, Lily testével a kezembe, ami már vissza vette az eredeti formáját.

- Mi történt? – lépett közelebb Jason. Nem válaszoltam.

- Ally… - akart mondani valamit Conor is egy kis idő után, de félbeszakítottam.

- El kell temetnem! – álltam fel vele a kezemben. – Majd jövök… Valamikor. – utaltam arra is, hogy anyám valószínűleg még a Townsond házban tartózkodik.

- Mit akarnak tőled? – kérdezte Conor. – Ez a második ilyen… - emlékeztetett Chris-re.

 - Megölni, mi mást? – horkantottam. – Nem csak neked vannak ellenségeid. – elindultam vele az erdő felé. A vízeséshez akartam temetni, ahova Chris-t is, miután kiloptam a halottas házból.

Nem mondtak semmit, csak hagytak elmenni, aminek most nagyon örültem.

Valakinek nagyon kellettem. Aki nem Damien volt, ebben biztos voltam. Egy hibriddel találkoztunk, amikor még együtt voltunk. Láttuk milyen erősek és kegyetlenek. És ő kivételesen felismerte a fájdalmat a lény szemében, amikor elfutott (mert megérzett engem). Soha nem tenné ezt egyik emberével sem.

Az első gondolatom az volt, hogy a Cipriano páros alkotja a hibridieket, de nincs olyan démoni szer, amit túlélne bárki is. Legalábbis nem annyira, hogy hibriddé tegye. Ahhoz születni kell. Vagy megáldanak vele, ahogy az őrző kánon írja (ez a védelmező kódex őrző megfelelője - Kukorka).

Bár nem tudom kinek lenne egy ilyen dolog áldás. Hihetetlen fájdalmakkal jár, még az a forma is, ha nem „hibridesedik el” nagyon az illető. A fizikális fájdalom, az egészen más. Egy nagyon hosszú idő után megszokható, de a mentális fájdalom az elviselhetetlen. Amiket a szemed előtt látsz, folyamatosan eszedbe juttatja, hogy nem tartozol sehova sem, ami egy kicsit is emberi lenne.

<<95. rész

97. rész >>