2016. július 9., szombat

99. rész - Déja vu

Béláim és Belláim az Úrban hozzátok szól nagy alkotótok Kukorka!... Oké ez béna próbálkozás volt, de még gyakorlok veletek XD! Szóval mielőtt oly mélyen belecsöppednétek a védelmezők csodálatos világába, míg én BTS - Fire-t hallgatok (jut is eszembe az benne van a zenék között, mert ha nem változtatni kell rajta!!), van hozzátok egy kérésem! Ki legyen a senki emlékei 3-ban? Eddig van egy kis gyerek Conor-unk, de nagyon semmi ötletem nincs ki legyen még. Ti kinek a szemszögéből olvasnátok és, esetleg milyen szituációt. Komolyan kíváncsi vagyok a véleményetekre, mert annyi a feltételem, hogy annyival tolódik a rész. Szóval nagyon légyszíves kommenteljetek, ott van a chat is semmi regisztráció nem kell hozzá, küldjetek e-mail-t, sms-t fene se tudja. (Mondjuk k*rva creepy lenne ha egy random szám tényleg írna sms-t hajnal 2-kor hogy melyik szereplő legyen...) A lényeg, hogy mivel 100-ik részről van szó, és az egy bazi nagy kerek szám szerintem, mert ha azoknál a nulláknál kerekebbet nem láttál, hát akkor haver nem voltál a százholdas pagonyban sem! És mivel ilyen nagy számhoz értünk, és számomra egy család a védelmező közösség ezért szeretném, ha ti is részesei lennétek a döntésnek. Szóval várom az óhajokat sóhajokat, mert most 0-24-ben vagyok. Nekem a legalább 1 javaslat is elég, vagy az is ha 1 ember leírja mindenki külön sóhaját baját gondját, csak írjatok. (Oké ez kezd szinte könyörgésbe folyni, de nem szeretem a kis félénk csendes embereket XD legalábbis ti ezt játsszátok velem, pedig látlak ám titeket... és azt is hogy vki fb-n osztogatja a részeimet...) A lényeg, hogy ha nincs javaslat nincs 100-ik rész, nincs senki emlékei pt3 és soha a büdös életbe nem tudjuk meg, hol van jev apja, milyen fasza átok ül jeven és carteren, hogy ally és conor valaha összejönnek-e (spoiler az egyikük meghal... just kidding ;)... de komolyan meghal XD), vagy hogy scott-ot végre valaki seggbe rúgja-e (ne aggódjatok én leszek az!) A lényeg gondolom meg van nem? :D Most hogy mindenki vágja a helyzetet, leszarom milyen környezetbe, hány óra van, amikor olvasod, hol vagy és milyen hullát ásol NEM ÉRDEKEL! Ledobod a segged a billentyűzet elé és benyögsz nekem egy nevet :D Capise?
*elképzeli ahogy 15 ember mondja szalutálva, hogy capise* Remek akkor most már olvashattok! XD

Ui.: a spoilerezéssel kapcsolatban ne vegyetek komolyan XD csak ámítalak benneteket ;*



Carter:
Miután Eugene eldobta azt a valószínűleg egyetlen füstbombát, ami nála volt, próbáltunk felkászálódni. Tartottuk a másikat, de még így is fájt mindenünk. Fegyvert rántottunk és készen álltunk a nekünk támadó alvilági hadnak.
- Öljétek meg! – morogta Mira, mire nekünk ugrottak. Valamennyire sikerült helyt állnunk, de erősek voltak. Mintha képezve lettek volna. Kirah irányába néztem, de alig láttam. A barátnője pedig teljesen eltűnt.
Folyamatosan rohangált, vagyis inkább menekült. A vámpír vezért felismertem. Az ő fészkét irtottuk ki Conorral még pár éve, amikor „megmentettük” Kirah-t. Senkit sem bántott önszántából, elé tették az ételt és meg kellett ennie, ha nem akart balhét.
Párat a vámpírok és a farkasok közül sikerült levágnunk, de nem annyit mint szerettük volna. Kirah pedig egy minimális segítséget sem nyújtott, mert a nyomába volt a vámpír vezér és a vérfarkas horda vezetője.
- Mennyinél tartasz Carter? – hátrált nekem Eugene.
- 5 és te?
- 6. – vigyorgott. – Lassú vagy Dinka! – bökött meg.
- Még így is kevés, mert vannak még vagy 35-en. – válaszoltam és hárítottam az egyikük karmolását azzal, hogy levágtam a karját.
- Á! – hallottuk felvisítani Emmát, ahogy az egyik vámpír a hajánál fogva elkapta és próbálta az egyik fára felrángatni.
- Emma! – rohant oda Jared, de épp egy vérfarkas rohant felé. Célba vettem az állatot, de megelőztek. Kirah neki rohant a farkasnak, aki méterekre zuhant mellőlünk. Hayley lelőtte a vámpírt, Jared pedig elkapta Emmát.
- Meneküljetek! – nézett rám fénylő piros szemeivel. A vámpír vezető jelent meg előtte.
- Meglepetés! – ragadta meg a nyakánál fogva. Rám se hederített. Nos épp itt volt az ideje, hogy a kardomat a nyakába eresszem, de letaroltak a földről. Mirával néztem farkasszemet, ahogy rám vicsorított.
- Mindent tönkretettél! – üvöltötte a képembe.
- Ne tegyél olyat, amit megbánnál Mira! – kerestem a kardomat, valahol a fejem fölött. Lefogta a kezem.
- Neked sem ajánlom Carter! – vicsorgott.
- A barátod vagyok! – próbáltam a lelkére hatni. – Legjobb barátok vagyunk Mira. Nálam jobban senki sem ismer téged!
- Te öltél meg Carter Lane! – csúsztatta kezét a nyakamhoz. – Vissza se fordultál, hogy megnézd élek-e még. Csak beosontál mintha semmi se történt volna.
- A legjobb harcos voltál közölünk, azt hittem semmi bajod! – vágtam vissza. Sírni akartam. Sokat és nagyon.
- Ch… Ezt pont te mondod. Mindenki kedvence! – horkantott. – Miért nem tudtok olyanok lenni mint a Kiválasztott? Miért nem tudtuk egy kicsit is olyanok lenni? – imitált valakit. – Ezt hallgattuk amióta, csak odakerültél, te pokolfajzat.
- Akartam én ez lenni? – üvöltöttem rá. – Valaha is úgy néztem ki, mint aki visszaélne ezzel?
- Nem is érdekelt mit érzünk! – megvető pillantása mindennél jobban fájt. – Senki sem fontos számodra Carter Lane… - suttogta, de tisztán hallottam. – Sem én… Sem Conor… Sem a többiek… Sem a barátod… Csak önmagad fontos neked, mindenki más csak járulékos veszteség! – hajolt le hozzám. – Pontosan ezért fogom élvezni, amikor a fejedet szállítom el nekik. Nézni a keserű szenvedő arcukat, ahogy reménytelenül gyengék. És egyesével, szépen lassan fogom kínozni őket, míg könyörögni nem fognak a gyors halálért.
- Azt mondtad nem fogsz megölni. – nyeltem nagyot. – Mert nem akarod magadra haragítani Conort…
- Meggondoltam magam! – vigyorodott el és fogaival felém mart, de nem meg se éreztem. Lehet annyira fájt, hogy fel sem fogta az agyam. De mikor kinyitottam a szemem, Mira már nem volt felettem.
Körbenéztem és a vámpírok visítva húzódtak egy kicsi körben. Azok akik pedig a többiekre másztak, azok sorra lettek egy-egy fanyílnak, mind a szívükbe. Odakúsztam a többiekhez, felmérni minden rendben van-e. Eugene Kirah-t a kezében bújt oda mellénk egy nagyobb fa mögé. Tele volt harapás és karmolás nyomokkal. Alig látott ki a szemei alól, már az ájulás szélén volt. Nagyon legyengült. Ahogyan mi is.
- Ezt melyikkőtök csinálta? – néztem végig a többieken, de csak megrázták a fejüket. – Akkor mégis ki? – döbbentem le. Conor? Lehet megtalált minket?
Kinéztem a fa mögül, mikor elült a füst és mérges vámpírok és farkasok hada állt egy körbe tömörülve. Velük szemben nem is olyan messzire, egy lány.
Teljes harcifelszerelésben. Nem tudtam eldönteni, hogy őrző vagy védelmező (mert attól eltekintve hogy tele van pentagramákkal és ankhkokkal a ruhánk, eléggé nehéz kivenni a fekete alapon a feketét…).
- Nocsak nocsak! – lépett előre Mira. Az arca épp gyógyult. Úgy nézett ki, mintha égési sérüléseket szenvedett volna a fél arca. Szentelt víz… - Az est főszereplője is megérkezett.
- Már azt hitte elkéstem! – nem ismertem fel a női hangot.
- Azt hiszed ki tudsz állni ellenünk, egyedül? – horkantott. – Erősen kétlem.
- Úgy tűnik a megbízód… - megfontolva ejtette ki minden szavát, mégis tekintélyt parancsoló volt. – Nem említette, hogy mire is vagyok képes! – feltűrte kabátja ujját, és megláttuk az Ankh keresztet a bal csuklóját.
- Akkor velünk van nem? – kérdezte Jared felénk fordulva.
- Nagyon remélem. – nyelt egy nagyot Hayley. – Szét fogják cincálni őt. 50 alvilági 1 védelmezővel szemben… Szinte lehetetlen.
- Akkor te nagyon el vagy tévedve bogaram! – nézett ki köhögve Kirah. – Ugyanis 1 védelmező van 50 jelentéktelen alvilági ellen.
- Mégis honnan veszed ezt? – nézett a lányra hitetlenkedve Eugene.
- Adj neki 5 percet és a fele már életben sem marad! – kacsintott rá. – Remélem… - tette hozzá suttogva.
A vérfarkasok vezetője emberi formát vett fel és Mira mellé lépett.
- Úgy hiszem messzire tévedtél kicsi védelmező! Nem hiszem, hogy ellenünk képes lennél egyedül kiállni. – a lány a vámpírra bökött a fejével, aki úgy tűnik felismerte.
- Kérdezd meg Taylor-t, Julian. Hátha ő választ tud adni. – a Taylor, a vámpírvezér csak mérgesen a lányra nézett.
- Öljétek meg azt a démont! – és az összes vámpír a védelmezőt vette célba.
- Hiba volt! – húzta ki háta mögül a kardját. Egy legyintéssel vágta le az első vámpírt. Majd a következőt. Tátott szájjal meredtünk, ahogy sorra hullanak el. Úgy mozgott mintha ő lenne a világ legképzett lénye a világon. Minden mozdulása tökéletes volt, és könnyed. Olyan volt mintha csontjai se lennének, és a gravitáció nem hat rá, és szinte már repülne.
Viszont mi sem tétlenkedtünk. Bátran beálltunk és tovább harcoltunk ellenük. Mira azonnal engem támadt meg, de valahonnan egy tőrt is szerzett. Égette a kezét nagyon, de nem érdekelte.
- Tedd már le azt a tőrt! – hogy lehetek még mindig tekintettel rá, azok után hogy megpróbál megölni?
- Úgy küzdök veled, ahogy eddig is tettem volna. – mosolygott átdobva másik kezébe. – Védelmező a védelmezővel.
- Már nem vagy az. – ráztam a fejem. – Egy védelmező nem teszi azt, amit te.
- Semmit se tudsz rólam Carter! – sziszegte. – Én viszont mindent tudok rólad. A félelmeid, a gyengéidet, a stratégiádat, mindent! – majd azzal a lendülettel vámpír sebességével felém lendült, de még sikerült időben hárítanom.
- Nem vagy valami fair! – löktem vissza a kardommal.
- Erre varrjál gombot Kiválasztott! – vetette oda. Felém ugrott, de még épp kitudtam védenei a támadást, viszont nehéz volt. Képzett védelmező volt, és pontosan tudta mit csinál. Igaza volt. Tudta minden mozdulatomat, tudta hova fogok támadni, hogyan védek, mindent…
Támadni már alig támadtam, csak védekeztem, mert még alvilági erő nélkül is előnyben volt.
Kirah ugrott rá Mirára ezzel a földre véve. A maguk vámpír harcát folytatták míg nekem egy pillanatnyi időm volt. A védelmező lányra pillantottam, aki épp a vérfarkas vezetőjével küzdött. Egy pillanat alatt átszúrta a fejét a kardjával, és felé tátott állkapcsát megragadta. Addig feszítette míg egy hangos reccsenést nem lehetett hallani, és élettelenül esett a földre. Az összes vérfarkas lefagyott. Mind a gazdájukat nézték. Nagy szemekkel bámultam rá. Erre senki sem lehet képes! Főleg nem egy alfával szemben.
A farkasok menekülni kezdtek. Mindegyik az erdő ezer pontja felé rohant. Alfa nélkül nem érnek semmit. Azok tartották kordában őket, és mondhatni a gazdája volt az egész falkának.
Egy sikolyt hallottam. Emmát kapta el az egyik vámpírt, akit nem érdekelt a vérfarkasok hiánya, sőt még jobban bele is lendült. Már majdnem eltört a keze, ahogyan kifacsarva a fának nyomta. Eugene viszont megölte ezzel kiszabadítva a szőke barátnőmet.
Viszont ezután minden olyan gyorsan történt. A védelmező lányt elkapta a vámpírvezér a nyakánál fogva kente fel a fatörzsre, Eugene-nal együtt.
- Már elegem van belőletek! – hangja mint a mennydörgés úgy hasította meg a küzdelmet.
- Ne! – szállt le Miráról Kirah, akivel eddig egymást tépték. – Eugene! – elsuhant mellettem a fiú után, akikkel Taylor valahova elrohant.
- Eugene! –fordult utána Hayley is.
Engem Mira döntött le a lábamról. – Most meg vagy! – szorította a torkomnak a tőrt. Abban a pillanatban egy acélbetétes bakancs rúgta le rólam. Felnéztem és Jason-t láttam meg utcai ruhában, de egy karddal a kezében. Ha ő itt van akkor Conornak is itt kell lennie.
- Jól vagy? – ismertem fel a bátyám hangját valahonnan. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor Jason felsegített.
- Meg vagy? – nézett rám komolyan. Bólintottam. – A védelmező, aki veletek volt… Hol van most?
- Az alfa vámpír elvitte. Eugene-t is magával vitte. – mutattam az irányukba.
- Basszus! – morogta bajsza alatt. – Ne ölesd meg magad! – állt fel és hárította a vámpír támadást, ahogyan eddig mi is próbáltuk. De nekik sokkal könnyebben ment mint nekünk.
Mira felé fordultam, aki a tőrt kereste.
- Mira… - szólítottam meg. Felém kapta vörös szemeit. – Fejezzük be! – kértem.
- Még nem végeztünk gyáva! – állt fel és fegyver nélkül akart nekem indulni.
- Ennek semmi értelme nem érted? – vontam fel a szemöldököm. – Barátok voltunk. A legjobbak. Mit tettem ellened, hogy ennyire meggyűlölj?
- Megöltél Carter Lane… - suttogta remegő ajkakkal. – Te öltél meg aznap. – nagyot nyelt. – És meg kell tenned még egyszer, ha be akarod ezt fejezni.
- Nem foglak megölni! – ráztam meg a fejem.
- Pedig én meg foglak! – támadt nekem. Kénytelen voltam suhintani egyet kardommal, hogy hátráljon. Támadó pozícióba álltam fel, pedig nem terveztem.
- Conor arra! – még megfordulni se tudtam, de éreztem ahogy a bátyám távolodik.
- Vigyázz rájuk! – kiáltotta vissza Jason-nek.
Mirával tartottuk a helyzetünket. – Gyerünk Carter! – mosolygott. – Egyszer megöltél, másodszor is menni fog!
- Nem öllek meg! – vitatkoztam vele.
- Ugyan már szivi! – horkantott nevetve. – Azt hiszed, nem fogod megtenni? De meg fogsz ölni, mert nem látsz más módot.
- Ez nem így van!
- Megveted az alvilágiakat! – próbálta a szavaival jobban belém vágni. Mikor lettem én ennyire szerencsétlen egy ellenfelemmel szemben? Miért van az, hogy nem tudok visszavágni, nem tudom lerázni azt amit mond? Azért van ez, mert ő Mira? Vagy valami teljesen más?
- Nem vetem meg őket. – tiltakoztam, de nem így volt. Irtóztam tőlük, mert erre tanítottak. Az alvilágiak nem szeretnek minket, mert mi hasonlítunk leginkább az emberre, amit tőlük elvettek. Bárki alvilági lehet, de nem lehet védelmezővé tenni egy egyszerű embert.
- Akkor miért nem beszéltél velem egy szót se amikor visszatértem? – vonta fel egyik szemöldökét.
- Mert a barátnőm visszatért a halálból! – nyomatékosítottam. – Nem mindennapi esemény.
- Nem Carter… - rázta a fejét. – Volt rá lehetőséged, de nem tetted.
Megvetem az alvilágiakat, de őt nem. Ha ő alvilági akkor azt is elfogadom. Mert a barátom.
- Ha ez vígasztal téged, még egy hangot se tudtam kinyögni! – vigyorogtam negédesen.
- Istenem mennyi tanár örülhetett ennek, hogy Carter Lane végre nem pofázik az óráján! – elmosolyodtam. De most őszintén.
- Főleg a történelem. – bólintottam. Mondtam hogy ismer. – Most pedig a harc rész… - indult nekem. Hárítottam a támadást és sikerült megvágnom a kezét, de fejben minimalizálni akartam a sérüléseit, attól függetlenül, hogy tudom gyógyul.
Viszont nem tágított. Folyamatosan támadott, de úgy támadott hogy még a védekezéssel is megsérült. Mintha hirtelenjében teljesen béna lett volna.
Épp felé suhintottam, és sikerült elérnem a célom, hogy hátrébb ugorjon. Viszont teljesen más fordulatot vett a harcunk. Egy pillanatig tartottam felé a kardom, mire ő teljes erejével nekem rohant egészen bele a kardba.
Elkerekedett a szemem. Egy hang nem jött ki a számon. Ki akartam húzni belőle, de nem hagyta. Megragadta a vállam és még közelebb sétált hozzám.
Kezét az arcomra tette, és mélyen a szemembe nézett. Mintha egy pillanatra újra a kék szemeit láttam volna. Meglepetésemre elmosolyodott.
- Köszönöm! – csillogott a szeme. Csak azt éreztem, hogy a könnyek végig szántják az arcom.
- Mira… - suttogtam. Akkor esett le… Egész végig erre ment ki a dolog…
- Ne hagyd, hogy kikészítsenek! – döntötte homlokát enyémnek. – Csak te tudsz minket megmenteni Carter!
- Mira! – remegett a hangom. Sírtam, nem is kicsit.
- Sikerült elérnem! – mosolygott. – J’ai un sentiment déja vu! – kuncogott. Éreztem ahogy egyre gyengülő teste folymatosan nekem dől, és rám terheli súlyát. Nem! Ez nem lehet!
- Ne… - hangom egy apró nyikkanásnak hangzott.
- Bonum certamen certavi, cursum consummavi, fidem servavi. – mondta. Mi? – Ugyanez a mondat sértett fel annyi szívet, de évszázadok óta nem volt Lane kézben! De most jó helyen van. – a kezemre néztem. A díszes markolatból mindenre rájöttem. De Conor azt mondta elégett a tűzben. Mégis ott volt a név kezdőbetűje, beleszőve a markolat mintájába.
- Mira? – kérdeztem, amikor lehunyta a szemeit és feje oldalra csuklott. – Mira?! – kérdeztem hangosabban. Hiába ráztam semmi. Egy cseppnyi életjel sem. Ez nem lehet. – Mira! – kiáltottam, hátha ott mélyen meghall a barátnőm. Kihúztam belőle a kardot, majd a földre dobta. – Kérlek gyógyulj be! – mormoltam, ahogy kezemmel a sebét szorítottam, de már hiába. Meghalt. Nem volt mit tenni. És ez valahol az én tudatomban is eljutott, de képtelen voltam annyiban hagyni.
Egyszer nem tudtam megmenteni, és most másodszorra sem fogom tudni. – Ne! – döntöttem fejem a vállára, és magamhoz szorítottam.
Soha nem sírtam még ember halálán. Hisz annyira múlandóak vagyunk, hogy felesleges siratni a holtakat, mert mire befejezzük mi is elhullunk. De ő Mira volt. A legjobb barátnőm, akit elveszettem egyszer, és most másodszor is. És mindkét alkalommal én végeztem vele.


Ally:
Mikor Taylor megragadott minket egészen a folyóig rohant, ami eléggé távol volt a csatamezőtől. Az erdő rengeteg oldalról közelítette meg a folyót, rengeteg kiugró volt, amik alatt a folyó kisebb mini tavai helyezkedtek ahol letért a fővonalról. Minket pont az egyik alacsonyabbhoz rángatott. A Eugene nevezetű fiút egy fának hajította, míg velem foglalkozott.
- Mit keresel itt? – vezette rám vérvörös szemeit. – A pokolban kéne égned, mint minden démonnak.
- Egy vadász vadászik! – nevettem fel. – És most te vagy a vad! – ragadtam meg karját, amivel lefogott és elkezdtem szorítani. Fájdalmat láttam átsuhanni az arcán. Viszont mielőtt bármi mást is csinálhattam volna, Eugene hajított felé valamit. Szentelt vizes bomba volt. Még láttam is az egyiket felkapta, amikor kiesett a kezemből egy vámpír miatt.
Taylor háta perzselni kezdett, de mintha meg se érezte volna. Egy több mint ezeréves vámpír kétlem, hogy nem lenne immunis rá. Lehet ez a mezei egereknél beválik, de nála egy ördögűző brigád is kevés lenne.
Elengedte a vállamat, majd hátat fordítva Eugene felé fordult. Előtte termett és egy határozott mozdulattal megütötte, ami olyan erejű volt, hogy 20 méternél többet is repült volna bőven, ha nem találja el Kirah-t, mint valami flipper golyó.
Elterültek a földön mindketten. Feléjük rohantam, de ő sokkal gyorsabb volt. Lerúgta róla a lányt, majd a kis védelmezőre tért át. Mint valami kutyát kezdte rugdosni Eugene-t, aki hiába próbált elgurulni onnan nem tudott. Fájdalmas nyögései megsokszorozódtak, én pedig hallottam reccsenni valamit. 1 borda. Mire a közelebb értem, még egy. 2 borda.
Mire pedig a harmadikat hallhattam volna a vámpírlány feltápászkodott és Taylorra ugrott. Ott karmolta, ahol csak tudta, de ő csak ledobta magáról mint valami fölös ruha darabot. Hajánál fogva megragadta, majd egy közeli fának a törzséhez verte.
- Te. Áruló. Ribanc. – mondta az ütések között Taylor. Mikor már Kirah eléggé eszméletlen volt, fogta és áthajította fölöttem, egyenesen a folyóba. Eugene-ra tért rá, de még sikerült elérnem és meglepetésként letámadni.
Ráugrottam a hátára, és a tőrömet, akartam a torkába mélyeszteni. Őt nem érdekelte, hogy égeti a védelmező fém, így puszta kézzel megfogta a pengét, hogy ezt megakadályozza. Tudtam, hogy ennél többre lesz szükségem.
Ledobott magáról, és sikerült elvonnom a figyelmét. Próbáltam elterelni a fiútól, mert annyival kevesebb baja esik. Rohanásba kezdtem, de kabátomnál fogva a másik irányba dobott. Mikor hátam a fatörzsön reccsent felsóhajtottam.
- Nem fizetnek ezért eleget! – roppantottam ki a nyakam. Már az sem tudott érdekelni, hogy lényegében felfedett, mert a kapucnim félig leszakadt a kabátomról.
Felálltam a fa mentén és szememmel a vámpírt kerestem. Kezembe csúsztattam az egyik dobó késem, amikor megéreztem, hogy hol van. Fölülről próbált rám vetődni, de odébb ugrottam. Felé ütöttem, és rendes ütésnek hitte, ezért nem hajolt el, de felszisszent amikor a penge az arcát érte.
Vissza akart ütni, de gyorsabb voltam és karját elkaptam és beleállítottam a kicsi kést. Felmordult és gyomron vágott.
- Az a rohadt… - akartam magam elkáromkodni. Kitértem a következő ütése elől.
Olyan 10 perc harc után lépteket hallottam. – Ally! – a nevem is társult hozzá. Odakaptam a fejem és Conort láttam meg. Ez meg miért itt van? Inkább menjen a húgára vigyázni.
- Csak nem…? – döntötte oldalra a fejét köztem és közte kapkodva a tekintetét. – Kiköpött olyan, mint a kicsi Christian Lane, nem gondolod? – hirtelen a fejemben éles fájdalom nyílalt. Basszus, basszus, basszus, basszus! Pedig figyelmeztetett… - Mi van kicsi vadász, csak nem fájnak az emlékek? – nevetett. – Vajon az íze is ugyanolyan? – elmélkedett.
Éreztem, hogy Conor Eugene-hoz siet. Másik tőrömet előrántva, a nyakához szorítottam és ezzel együtt a fához is. – Ha egy ujjal hozzá érsz! – lihegtem. – Sokkal fájdalmasabban végzek veled, mint szerettem volna.
- A kis szerelmes! – mosolygott negédesen. – Hát nem édes? Nem ez lett minden felmenőd vége?
- Mondja ezt az, aki szerelmes lett egy emberbe? – vontam fel a szemöldököm. – És neked mi a mentséged? – elkomorodott.
- Én soha nem szerettem egy kétszínű szajhát! – vitatkozott.
- Mondj, amit akarsz, az illető miattad fekszik a víz alatt. – böktem fejemmel a folyó felé. Megragadott a nyakamnál fogva és fordított a helyzeten.
- Ugyanolyan szajha voltál te is az utolsó találkozásunkkor vadász! – sziszegte.
- Csak ez a modell jobban néz ki! – mosolyogtam rá. Megtámaszkodtam a karján és erőből mellkason rúgtam, ami hátra tántorította és elengedett. Conor pedig vállánál megfogva leteperte, mert időközben mögé osont. Összekötözte a kezeit, majd szentelt vízzel locsolta meg a kötelet. Az szépen felszívja magát vele, és már nem lesz olyan könnyű a szabadulása, főleg nem, hogy a köteleink általában olajfa rostokból vannak, amiket szintúgy nem szívlelnek annyira.
- Jól vagy? – guggolt le mellém. Csak bólintottam és megforgattam a nyakam.
- A többiek? – kérdeztem.
- Jason kezeli a helyzetet. – válaszolta. – Eugene pedig 2 bordatöréssel megússza, de már adtam neki boszorkányport. – megint csak bólintottam. – Nagyon badass lehettél. – mosolyodott el.
- Csak valószínűleg felfedtem magam! – húztam a fejemre a szakadt kapucnimat.
- Nem hinném!
- Conor! – a hang irányába kaptuk a fejünket. Taylor kiszabadult, és Eugene felé tartott. Elhajítottam felé egy dobókést, de csak elsuhant mellette. Taylor megragadta Eugene-t és a vállába harapott. A már így is fél eszméletlen gyerek felkiáltott. Most már nem csak 2 bordája törött, de még esélyes hogy artériás vérzése is lesz.
Majd nyakánál fogva elrohant mellettünk, és kidobta Eugene-t a vízbe. A következő hely, ahol láttuk az a folyó másik oldala.
- Megszökik! – sziszegtem.
- Nem tudjuk követni Ally! – rohantunk a kiugró részéhez. Szerencsére, volt a közelben egy alacsony part.
- Te menj le oda! – mutattam Conornak. Még a kezébe nyomtam a hátamról a hevedereket, amik a fegyvereim nagy részét tartották. – Ha pedig megkarcolod bármelyiküket…
- Mozogj már! – rohant a folyó mellé. Kisepertem a hajam a szememből, és egy mély levegőt véve utánuk ugrottam a vízbe. Kinyitottam a szemem és megtaláltam a piros foszlányt a vízben, ami lassan süllyedt le.
Megragadtam Eugene pólóját és magamhoz húztam. Lejjebb úsztam és Kirah karját is elkaptam, de elég nehéz volt kettejüket felvinni a felszínre. Mikor kiértünk igyekeztem főleg Euegen-t a víz felett tartani. A vámpírlányt nem tartottam olyan fontosnak, mert ő nem tud fulladásban meghalni.
Odaúsztam Conorhoz, aki már a part mellett állt. Eugene-t azonnal elvette tőlem és oldalra fektette, majd a lányt is, én meg felmásztam hozzá. Bár nem volt szükségem a segítségére, mégis kisegített a vízből.
- Remélem a mobilod nem ázott meg! – mondta vicces kedvében.
- Víz-, golyó-,saválló és egészen mínusz 30 foktól 70-ig bírja a hőmérséklet változást! – soroltam fel a tulajdonságait.
- Soha nem értettem miért akart apád építésznek… - rázta a fejét. Eugene-ból sikerült a vizet kioperálnunk, de a vérzés nehéz eset volt. Még ha boszorkány port is szórtunk rá Conorral, az sem segített sokat rajta.
Köhögést hallottunk, ami azt jelentette, hogy a vámpírkánk is felébredt. – Eugene? – hajolt be mellém. Mikor meglátta a vérzést engem félre lökött és orrát a fiú vérző sebéhez nyomta.
- Ha még csak gondolni is mersz rá, itt öllek meg és behajítalak a folyóba! – figyelmeztette Conor.
- Töröld le róla azt az izét! – mutatott a boszorkányporra.
- Segít neki. – mondtam.
- De én gyorsabb vagyok! – kezdte el letörölgetni maga, és az ott ragadt vért is. Odahajolt és végig nyalta a harapás sebet. Borzasztóan undorító volt, ahogy ott nyalogatta, de valóban segíteni tudott. A seb összehúzódott és már csak a heg maradt ott.
Conor nem mondott köszönetet, de én csak a tudtára adtam egy bólintással, hogy igenis hálásak vagyunk hogy egy kisebb agyvérzéstől kímélt meg. Conor a kezébe kapta a fiút és együtt indultunk vissza.
- Te vagy a zöldfül. – szólalt meg hirtelen Conor.
- Huh? – nézett fel rá döbbenten Kirah.
- Te menekültél el a fészekből, amikor kiirtottuk. – mesélte. – A húgom meghagyta az életed.
- Igen. – suttogta.
- Soha nem tudtam meg miért hagyná meg egy zöldfül vámpír életét. Hisz mindig az elkóboroltak kezdenek randalírozásba. – most meg akarja ijeszteni, vagy dicsérni? Mert nálam mindkettő ugyanígy kezdődött.
- Soha nem oltottam ki egyetlen ártatlan emberi életet sem. – szólt közbe a lány. – Én nem olyan vagyok… mint ők…
- Kirah Holloway, meghalt 17 évesen. Szülei elváltak mindhármuk gyermekük halála után, és visszaköltöztek a szüleikhez. Testvéreit egy azonosítatlan személy ölte meg, mikor egyedül voltak otthon. Nem sokkal utána Kirah is eltűnt, majd egy hozzá hasonló lányt találtak megcsonkítva és elégve az úton egy hónappal később. És DNS hamisítás miatt még azonosítani is tudták, hogy valóban a lány volt az. – jézusom. Soha nem hittem volna, hogy ilyen keserves is lehet egy vámpír élete.
- Ez számodra mind irreleváns gondolom. – vette fel pókerarcát. Csak akkor figyeltem meg közelebbről az arcát. Nagyon szép lány volt. Még az apró szinte láthatatlan hegekkel is az arcán. – Nem érdekel mit derítettél ki a családomról. Mert amíg nem vájkálsz a családomban és a múltamban, addig én is békén hagyom a tiédet! – fenyegetőzött.
Conor ezután nem mondott semmit, így a lány magában fortyogott. Mikor már a láttuk a többieket is, a vörös hajú lány, asszem Hayley azonnal odarohant Conorhoz.
- Eugene! – simogatta az arcát. – Mi történt vele? – nézett fel gyilkos szemekkel Conorra.
- Semmi baja nem lesz. Csak eltört 2 bordája. – vont vállat, mintha akkora semmiség lenne. Oké ha már egy jó 10 éve védelmező valaki, sőt 10 évnek se kell lennie, hogy csonttörés semmiség legyen.
- Barom! – simított végig még mindig az arcán. Úgy tűnik a fiúnak intézte a szavait, aki mozgolódni kezdett.
- Én is szeretlek Hays! – nyammogta, és kényelembe helyezte magát.
- Hol van Carter? – nézett körbe Conor.
- Egy vámpírt szorongatott a kezében, és sírt… - szólalt meg halkan Jason. Eugene-t majdnem a földre dobta Conor, de a másik fiú ott termett és már tartotta is barátját. – Majd amikor le akartam szedni róla, ahogy meglátta a testet fogta magát és elrohant… - mind hallgattunk. – Cass írt, hogy nálatok van! – nézett rám.
- Nálunk? – pislogtam.
- Oda kell mennem! – indult volna el, de megállítottam.
- Először is, eltünteted ezeket a szemem elől, és lehetőleg a városomból is! – böktem a kicsik felé. – Nem itt van a helyük! Majd én elmegyek és megnézem mi van vele…
- De Ally…! – akart velem vitatkozni.
- Igaza van Conor! – értett velem egyet Jason. – Ha egy erős tippem miért ment oda, akkor már jó kezekben van. Ismerem Jevet. – ez is ritka, hogy egyetért velem. – Majd mi visszavisszük őket az internátusba, egyenlőre az a fontos.
- Legyen. – morogta. – De… - akart feltételeket szabni, viszont közbe vágtam.
- Tudom, mit csinálok! – hagytam ott őket és elindultam vissza. A kocsimban vissza öltöztem, mivel mondén amúgy sem látott. Rendbe szedtem az arcom egy kis sminkkel, majd letörölve a szellemport beléptem a házba. Teljesen üres volt. Pedig mikor elmentem még dugig volt. Az ajándékok egy kupacban hevertek a pultnál, az asztalon és az ülőhelyeket rágcsák takarták.
- Itt meg mégis mi történt? – néztem végig.
- Jev haza küldött mindenkit! – mondta Clare, aki épp a morzsa darabokat söprögette.
- A barátnője berontott odarohant hozzá, és Jev kipaterolt mindenkit 2 perc alatt! – jegyezte meg Cassie. Ez meg miért mosogat?
- Sírt… - jegyezte meg Kelley, aki csak a pultot támasztotta.
- Jevnél van? – kérdeztem, mindhárman bólintottak. Felmentem az emeletre és bekopogtam Jevhez. Csak ő nyitott ajtót.
- Carter hogy van? – tértem a lényegre.
- Te mégis…? – majd megrázta a fejét. – Kelley? – csak bólintottam. – A fürdőben van. Mondtam neki hogy vegyen egy zuhanyt, hátha jobban fogja érezni magát.
- Sírt? – igent jelzett fejével.
- De valamennyire sikerült lecsillapítanom. – felsóhajtott. – Itt maradhat? Amúgy sem szeretne nagyon hazamenni. – majd hirtelen kérlelően hadarni kezdett. – Tudom, hogy most mi haragban vagyunk, de kérlek itt maradhat? Szomorú és nem akarom magára hagyni, de ígérem egy ujjal se nyúlok hozzá…
- Jev! – állítottam meg. – A mi helyzetünktől függetlenül persze, hogy maradhat. Nem kapcsolódik hozzá. Majd megbeszélem anyáddal. – hálásan pillantott rám.
- Köszönöm!
Lent előadtam Clare-nek aki beleegyezett. Cassiehez léptem, hogy segítsek neki.
- Na? – érdeklődött halkan.
- A vámpírok meghaltak, a farkasok elmenkültek. A vérfarkas vezér halott a vámpíroké, megszökött. – meséltem neki. – El?
- A hotelben vitte Vivi-t. – mesélte. – Elméletben, most ott beszélnek George állítása szerint. Csak annyit hallott, hogy El haza akarja vinni.
- Meg is értem. – bólintottam. – Hogy viselte a vérfarkas dolgot?

- Kerüli a témát. – húzta a száját. Ezt is megértem.

<<98. rész
100.rész>>

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése