30. rész Vérvörös szempár

Halihó!
Hát igen lassan ugyan de összegyűlt a két komi így megjöttünk a beígért résszel, egyelőre én később talán Kukorka is méltóztatik tiszteletét tenni az oldalon. De addig is jó olvasást. ( És ide is vonatkozik a 2 kommentes szabály)
Csók; Puszi: Ashley és Kukorka


*2 nappal korábban*
Kirah:
Ahogy az első pár csepp Eugene véréből belém áramlott megrohamoztak az érzései. Először csak halványan éreztem valami melegséget a bensőmben, aztán az érzés felerősödött, konkretizálódott. Bizalom. Aztán jött a hideg zuhany. Egy hatalmas csomó kezdte el szorítani a gyomromat. Félelem. Valami halvány fénysugár rémlett fel a üresség és fájdalom mezején. Remény és aggodalom megnyugtató keveréke. És végül valami, ami felmelegítette a szívem, átjárta a testem és olyan bizonyossággal töltött el amit sosem hittem hogy érezhetek. Ez nem is annyira érzés volt...inkább...valami meghatározhatatlan bizonyosság. Szeretni és szeretve lenni. Ez az ami Eugene-nak reményt ad és nem engedi hogy feladja. És végül ez volt az az érzés ami megfékezett. Ez volt az az érzés ami végül rávett hogy kihúzzam a fogaimat Eugene nyakából és kezemet a számra szorítva hátráljak egy pár lépést. Istenem, mit tettem?! Most biztos hogy lelép. Most biztosan meghalok. De Eugene csak nyöszörögve felült jobb kezét a nyakára szorítva ahonnan még mindig halványan csordogált a vér. Aztán zöld szeme felcsillant és féloldalas mosollyal az ajkán feltápászkodott. Mosolyog? De hát miért? Nem mintha a vámpírok harapása nem járna élvezettel, de ez egy Védelmező. Undorodnia kellene az olyanoktól mint én. Meg kellene akarnia ölni. Ehelyett mikor meglátja milyen képet vágok, összehúzza a szemöldökét és némi aggodalommal a tekintetében mér végig.
- Jól érzed magad? - kérdezte. Aztán mintha eszébe jutott volna valami, felszisszent -  Ugye nem égeti a torkod a Nephilim vér? Gyakran hallottam hogy a tisztasága miatt égeti az Alvilágiakat. Az Angyalra, el ne ájulj itt nekem, olyan fehér vagy! Mit is beszélek, hisz' vámpír vagy! Oh, hogy a Hegyes Sapkás Törpe vigye el ( XDDDDD köszi Peti ) már megint csak össze-vissza beszélek!
Az utolsó mondatát hallva valami furcsa hang hagyta el a torkomat ami félig volt a sírás és a nevetés között.
- Mi az hogy a hegyes sapkás törpe vigye el? - kérdeztem szinte cincogva. Ez tényleg az én hangom volna?
- Mi? Ja, igen. Beszéd hibám van. Hadarok és ezért néha kicsúszik a számon egy pár ilyen komolytalan mondat. Próbálom kontrollálni de ha nem figyelek könnyen kimondom. - vakargatta kínosan a tarkóját. Majd mikor ismét rám emelte a szemét a tekintete valami ilyesmit sugallt: Én tudtam hogy megcsinálod. Erre a nézésre kiszaladt az erő a lábamból és térdre estem.
- Kirah! - szaladt oda hozzám Eugene majd az állam után nyúlt amin halvány csíkokban még mindig ott volt a vére. De ő mégsem azt nézte. Tekintetével az enyémet kereste. - Azt ne mond hogy a vérem tényleg ennyire rossz hatással van rád!
- Szánalmas vagyok! - nyögtem. Eugene értetlenül meredt rám. - Akár meg is ölhettelek volna. Neked támadtam, ittam a  véredből. És mégis te pátyolgatsz engem.
- Most tényleg ezen vagy kiakadva? És ezért kellett a frászt hoznod rám? - az arcára egyszerre ült ki a megkönnyebbülés és az értetlenség furcsa elegye.
- Ez igen is nagy dolog. - dörrentem rá miközben letöröltem a számról a vért. - Nem lett volna szabad hagynod hogy megtegyem. Meg kellett volna ölnöd amint lehetőséged nyílt rá.
- Nem kérheted tőlem - még utólag sem - hogy ilyet tegyek. - nézett rám komolyan,
- Nem értem. MIért csinálod ezt? - kérdeztem. Olyan szánalmaznak éreztem magam. Sose hittem volna hogy egy nap azt fogom kívánni bárcsak egy védelmező üvöltve rontana nekem. De bármit könnyebb lett volna elviselni mint azt hogy Eugene rám néz azokkal a zöld szemeivel amik telve vannak aggodalommal.
- Mert emlékeztetsz valakire, akit nagyon szeretek. - mondta halvány mosollyal az ajkán, tekintete a távolba révedt. Nagyot sóhajtottam.
- Hajolj közelebb egy pillanatra. - kértem. Eugene összevonta a szemöldökét de egy szó nélkül odanyújtotta a nyakát. Én óvatosan végighúztam a nyelvem a nyakán lévő két apró sebhelyen, mire azok gyógyulni kezdtek.
- Most már pár perc és rendbe jössz. - sóhajtottam.  Mire Eugene hitetlenül a nyakához kapta a kezét és mikor ismét a szeme elé emelte valóban nem talált rajta vért.
- Elképesztő! - mondta kikerekedett szemekkel.
- Nem tudtad hogy a vámpírok képesek újraéleszteni az elhalt szöveteket? - vontam fel meglepetten a szemöldökömet. Ezek az öldöklésen kívül tényleg nem tanulnak semmit? Mintha Eugene olvasott volna a gondolataimban, válaszolt:
- Az Internátusokban  - nyelveken és zenén kívül persze - semmi olyasmit nem tanítanak ami nem szükséges egy Alvilági megöléséhez. - mondta bocsánatkérőn.
- Használsz olyan ezüst színű port ami összeforrasztja a sebeket? - Eugene bólintott - Azok halott vámpírok hamvai. Azoké akiket ti, Védelmezők öltetek meg.
- Mi? Ezt most komolyan mondod? Egy fél vámpír tetemet hordok a zsebemben?
- Azt hinné az ember lánya kicsit legalább beszélnek nektek arról mit visztek a csatába. - ráztam a fejem rosszallóan majd lassan én is feltápászkodtam a földről.
- Én...ez...Wááááá! -  túrt bele a hajába idegesen Eugene majd belerúgott egy kósza fadarabba, de mikor rájött hogy oda van szögelve felszisszent és lábfejéhez kapott. Én csak halványan mosolyogva ráztam meg a fejemet miközben lehajoltam a könyvért és kitéptem azt az oldalt amin a varázslat volt. Meg akartam kérdezni Eugene-t hogy jól van-e de ezek után fölösleges szócséplésnek találtam. Összezártam a könyvet és visszatettem a polcra ahol találtam. A mécsesekkel egyetemben.
- Talán jobb lenne ha most visszamennél. Már biztosan keresnek és nekem sem szabad túl sokáig itt maradnom. - És nem hazudtam. Kezdtem migrént kapni ettől a helytől. Azzal gyorsan beleléptem a magassarkúmba és feltettem a napszemüvegemet.
- Biztosan ki tudsz jutni egyedül is? - aggodalmaskodott az ifjú Védelmező.
- Biztos. - intettünk egymásnak és míg én a kifelé, Eugene a befelé vezető ajtón távozott.

Eugene:
- Júúúúúúdzsiiiin! - üvöltötte Jared ahogy a képembe dobott egy azonosítatlan fekete repülő tárgyat. Mikor lehámoztam a fejemről az is kiderült hogy a dzsekim volt az.
- Ezt most...? - kezdtem de Jared közbevágott.
- Riley hívta Emmát hogy Joellel találtak valamit és azonnal menjünk oda. - mondta miközben belekapaszkodott a pulcsim hátuljába és elkezdett kifelé rángatni.
- Valamit? Mi közünk nekünk ahhoz? És egyáltalán ki az a Riley? - kérdezősködtem miközben kitéptem magam Jared szorításából és belehámoztam magam a pulcsimba. Rögtön megéreztem a bélésbe rejtett fegyverek súlyát. Szóval Jared szerint harcolnunk kell majd? Akkor ez mégsem olyasmi mint aminek először hittem.
- Nem is tárgyat találtak. Nem értettem tisztán, Emma nagyon hadart és Hayley-vel már az erdő felé futottak de azt azért levágtam hogy nem játék. És mi az hogy ki az a Riley? 5 éve egy osztályba járunk vele. 3 órán is mellette ülsz! - halkan felszisszentem mikor Jared metsző tekintete találkozott az enyémmel. De a metsző kék tekintet mélyén láttam megcsillanni valamit. Félelmet. Jared félt és féltette Emmát is.  Ez sokkal komolyabb volt mint amit Jared nyugodt szívvel végig tudott volna csinálni. Emma elküldte SMS-ben Jared-nek a hely koordinátáit. Nem is volt olyan messze mint gondoltuk.A lányok sokkal messzebből jöttek. Az út hátralévő részét futva tettük meg. Mikor oda értünk az erdő közelébe, nem volt nehéz megállapítani melyik pontról is beszéltek Emmáék. Riley az arcát a tenyerébe temetve zokogott a földön. Hosszú szőke haja sártól és vértől ragacsosan omlott a hátára. Joel egy fának támaszkodva kapkodott halkan levegőért miközben próbálta lenyugtatni a barátnőjét. Az ő arcát nem könnyek, hanem vér borította. És mikor Riley felén fordult láttam hogy egészen a bal szeme sarkától, egészen az alsó ajkáig friss sebhely húzódik. Biztos vadászaton voltak. Riley előre fordította a tekintetét és mikor jobban megnéztem halványan egy ember körvonalait láttam kirajzolódni. Az első gondolatom az volt hogy: Carter. A második már az hogy ez nem ő. Jared és én is közelebb mentünk hozzá. Így már az is kivehető volt hogy lány az illető. Hosszú hajkorona, fekete vér pettyezte öltözet, szétkaszabolt bal csukló és a szája sarkából lassan csordogált a vér. Legjobban így tudnám leírni a látványt ami elénk tárult. Éreztem hogy Jared egy pillanatra kővé dermed mellettem.
- A rohadt életbe. - szaladt ki a száján majd gyorsan hátat fordított és két karját a tarkójára szorítva szitkozódni kezdett. Összeráncoltam a szemöldököm: Jared nem az a káromkodós fajta. Most hogy jobban szemügyre vettem nekem is ismerősnek tűnt a lány holtteste - mert egyértelműen az volt - de egyelőre még nem tudtam volna megmondani hogy honnan. Ekkor megérkeztek a lányok is. Jared kiegyenesedett és elüvöltötte magát:
- Emma, Hayley! Ne menjetek oda! - de a lányok nem hallgattak rá.Ahogy Emma meglátta lány arcát könnyek szöktek a szemébe és két kezét a mellkasára szorítva majdnem összeesett.
- Te jó Isten! Nem! Ez nem lehet! - Jared szinte rögtön ott termett mellette és magához szorítva a lányt elfordította a hullától. Emma hangosan belezokogott a vállába. Hayley szeme elkerekedett és bár ő nem kezdett el hangosan zokogni a könnyeit ő sem tudta visszatartani. Az erő kiszaladt a lábából és összeesett. Kezét görcsösen szorítva a szájához, reszketve ült a fűben. Lassan oda sétáltam mellé, lefejtettem a kezét az ajkáról és felsegítettem. Óvatosan magamhoz szorítottam a lány reszketeg testét és ekkor éreztem meg hogy az Ankh forrón tapad a lány mellkasához. Így jobban belegondolva az enyém sem tűnt jéghidegnek.
- Hayley! - toltam el magam tőle annyira hogy a szemébe nézhessek - Hayley, kérlek! Mond el! Mond el, ki ez a lány?!
- Ez...Ez...- dadogta - Ez Mira!
És mintha a lány meghallotta volna a nevét kipattant a szeme. De az ismerős sötét két árnyalat helyett...most vörösen ragyogott.

<<29. rész

31. rész>>